A mérkőzés kétharmadában meccsben volt a németekkel, végül szembesült a fájó realitással a magyar válogatott

A Svájc elleni vereség után egy hatalmas bravúrra volt szüksége a magyar válogatottnak Németország ellen. Noha az elmúlt években Marco Rossi csapata kifejezetten jól és tudásán felül teljesített a Nationalelf ellen, abban valamelyest néhány taktikai újítás, illetve a „jó Hansi” Flick mélyrepülése is közrejátszott. A nyolc meccset nyerő, majd csúnyán megbukó Flickkel szemben Julian Nagelsmann szövetségi kapitány kifejezetten rosszul, osztrák és török válogatott elleni vereséggel kezdett ősszel.

Tavaszra azonban, ahogy tette ezt a hoffenheimi idejében, a kockázatos és ellenállhatatlan, fiatalos támadófocira szavazott, a hangsúlyt a Leverkusen és a Stuttgart játékosaira, illetve a Kroos-Gündogan tengelyre és a csapategységre helyezte. A franciák és a hollandok feletti imponáló győzelmek, vagy éppen Skócia agyonverése is sokatmondó volt – Rüdiger öngóljáig percekre voltak attól, hogy ellenfelüket nulla lövésen és xG-n tartsák. Még ha vannak is gondjaik, mint a maradék védekezés, a kockázatvállalás, és Manuel Neuer kapus, ezek kellemesebbek annak fényében, hogy a Kroosék mellé felnövő Kimmich-Mittelstädt szárny, illetve a két, nagyjából negyedmilliárdot érő 21 éves zseni, Musiala és Wirtz a torna három favoritjának egyikévé tette őket.

Ehhez a szinthez kellett a Svájctól kapott kijózanító pofon után nemcsak játéktudásban, taktikailag, de a mentálisan is felnőnie Szoboszlaiéknak. Ez a meccs nagyobb részében – amíg a csapat bírta erővel és minőséggel – egy kicsit konzervatívabb, kontraalapú taktikával és fegyelmezett, koncentrált játékkal sikerült is.

A svájci meccshez képest jelentős javulást láthattunk

• a meccstervben, vagyis a centrum levédekezésében, mélyebb védővonallal, és agresszív kilépésekkel Musialáékra;,
• a védők párharcerősségében és általános koncentrációjában;
• Kerkez és Bolla offenzív szárnyjátékában;
• egy rizikómentesebb, direktebb és vertikális kontrajátékban;
• és helyzetkialakításban: Németország ellen 1.87 volt az xG, Svájc ellen csak 1.08.

Hiányzott azonban a szerencse, a kettős mércét emlegető Marco Rossi szerint a kiegyensúlyozott játékvezetés, a meccs képét megváltoztató cserék, váratlan húzások stb. – ami magyar bravúrt eredményezett volna. Két meccs utáni nulla ponttal, az esti 1-1-es svájci-skót után 17-25%-nyi, csekély továbbjutási esélye maradt a magyar válogatottnak, ami csakis Skócia legyőzésével jöhet össze.

Nézzük meg néhány kép és adatvizualizáció segítségével, néhány taktikai elemet bemutatva, hogy is nézett ki ez a meccs.

A centrum levédése, illetve kontrollálása

Bár még Svájc ellen is nehézséget okozott, most egy abszolút világklasszis, 3-1-3-3-as felállásával és taktikájával középen domináns csapat ellen lett volna a magyarok legfőbb feladata a centrum levédése. Nagelsmann a Hoffenheimtől kezdve minden csapatánál igyekszik a labdával támadni és a centrumot, valamint a félterületeket kontrollálni. A válogatottban a két maradékvédő, Tah és Rüdiger mellett Toni Kroos amolyan hátravont irányítóként igyekszik kicsalogatni, és a vonalakat átütve szétpasszolni az ellenfelet. A fent vázolt esetben a labdát Andrichra felpattintva alakítottak ki emberfölényt, rá ugrik ki a magyarok két belső középpályása.

A cél, hogy a labda eljusson a három, egymással pozíciót váltó, vagy egymáshoz közel helyezkedő „tízes” egyikéhez, hogy az aztán egy az egyben, vagy Misiala esetében akár egy a háromban léphessen ki. A három „tízes” akár vissza is léphet – ez inkább Wirtzre jellemző, ő inkább a blokkon kívül veszi fel a labdát. Ebben a beforgó Kimmich vagy Mittelstädt is képes támogatni őket. Ez plusz koncentrációt és fegyelmet követelt a magyar válogatottól, a túloldali szélső, Sallai vagy Szoboszlai, vagy a szárnyvédők, Kerkez és Bolla feladata volt erre figyelni. Havertz a középső-belső védőt, Willi Orbánt lekötve nyit teret Gündoganéknak, hogy a mélységet támadhassák – már ha az ellenfél hagyja Kroost és a belső védőket építkezni. Rüdigernek több lehetősége is volt, meglepően sok jó belöbbölése volt a védelem mögé.

A fenti taktikai kamerás kép jól mutatja be a magyar csapat dilemmáját: a kompakt centrális védekezés ellen Kroosnak több opciója is volt. Indíthatta Wirtzet, vagy, mint pl. a 10. percben, keresztpasszal Gündogant is. Musialát választotta, akihez hiába volt közel Kerkez, vagy a picit talán mélyen belógó Dárdai, át tudta magát cselezni a rárontó védőkön. Havertzet és Gündogant is helyzetbe hozhatta volna, de utolsó passza nem sikerült.

Bár a németek világklasszisok, a taktikának van kockázata. Nagelsmann rizikóvállalását már a kezdőrúgás utáni jelenetek is mutatták, amikor Gündogan passzát fülelték le a magyarok, indítva Sallait, aki Kimmich tétovasága miatt aránytalanul nagy helyzetbe is került. A magyar csapat konzervatív, de éles játékával többször is zavart okozott, Wirtzet az első negyedórában a baloldalon Schäfer és Sallai, a jobboldalon Bolla is többször becsapdázta a visszalépéseknél, a labdaszerzésekből vezetett kontrákból a jobboldalon Szoboszlai, középen Sallai és Varga alakított ki jó helyzeteket.

Kockázatcsökkentés, majd hátrányból kockáztatás

Míg Svájc ellen a magas letámadás és a kíméletlen visszatámadások ellenére is mély labdakihozatalokkal próbálkozott a válogatott, a németek ellen ezt meg sem kísérelték. Szembetűnő volt, ahogy kapussal együtt hét a négy ellen szituációkban is simán a felívelést választotta Gulácsi, de ugyanez volt számos első félidei kirúgásnál is. Az első félidőben a németek nem is nagyon bánták a magyar próbálkozásokat, mert azok többnyire Dárdai Bolla felé általában jó átíveléseiben, vagy tanácstalanabb járatás után, belső, progresszív felvevő hiányában eladott labdákban merültek ki. A németek nem is támadták nagy elánnal a labdát. Az adatokból persze kiviláglik, hogy a magyarok is kerülték a kockázatot, a pálya centrumát – Shäfernek Svájc ellen 46, Nagy Ádámnak 41 passzkísérlete volt, a németek ellen mindössze 29, illetve 19.

A ritka pillanatokban, amikor a magyaroknál volt a labda, nem Orbán és Fiola építkeztek – kettejüknek együtt volt két progresszív passza és két jó hosszú passza. A baloldal erősebb volt, Dárdai kilenc passzából hét volt progresszív, 13 hosszú passzából hét sikeres, Kerkez pedig szabadabb szerepében villoghatott a gyakran lekéső Wirtz és Musiala mellett. A 29. percben is Dárdai kombinált Kerkezzel és Sallaival, ebből alakult ki Szoboszlai hatalmas helyzete, amikor felpörgetés után leadott lövését blokkolták a 16-oson belül.

Túltöltéssel először a 31. percben próbálkoztak sikeresen a magyarok, amikor Szoboszlai és Sallai is a balszélre keveredve nyitott teret a labdáért mélyen visszalépő Kerkeznek, bár aztán a kényszerítő már nem sikerült Kimmichhel szemben. Ennek ellenére a 30. percben már hét magyar lövésnél tartottunk, ennyit 2008 óta nem kísérletezett senki ilyen rövid időn belül a németek ellen. A magyaroknak végül összesen 11 lövésük volt, ennyiszer vagy többször utoljára a 2012-es Eb-n Hollandia próbálkozott, ők akkor 14-szer lőttek kapura.

Átmenetek, meccstempó, minőségi különbség

Noha a meccs taktikai képét és alapját a fenti jelenetsorok adták, a megvalósítást már a minőségbeli különbség befolyásolta, ez billentette végül a mérleget Németország javára. Például az amúgy kockázatot is jelentő Neuer, aki Szoboszlai remek szabadrúgásánál kapcsolt csúcsüzemre a 26. percben, bravúrral korrigálva, hogy elsőre kiejtette a kezéből a labdát. A túloldalon bravúrok helyett hibákat tudunk kiemelni, köztük is Willi Orbánét, aki már a 11. percben csatát vesztett Havertzcal szemben, hogy aztán a németek vezető gólja előtt elsodortasson. Bár Orbán a meccs után is protestált, az Orbánt földbe gyűrő Gündogan szerint a Premier League-ben röhögtek volna, ha ezt befújják.

Hiányzott a szerencse is: míg a németek három vagy négy helyzetükből kettőt is belőttek, a magyarok mind a négy nagy helyzete kimaradt. És a végére kijött a minőségbeli különbség is. A cserékig még voltak taktikai érdekességek, például az, ahogy Nagelsmann feljebb tolta a maradékvédekezést és megállította vagy megnehezítette a magyar kontrajátékot – amihez Sallainak és Schäfernek három emberen is át kellett verekednie magát. De leginkább a tempó és a koncentráció fenntartásában ütközött ki a különbség.

A kispadok közti különbség brutális volt: míg Nagelsmann Leroy Sanét, Niclas Füllkrugot, Emre Cant és a két stuttgarti sikerkovácsot, Undavot és Führichet hozhatta be, Marco Rossi Gazdag Dánielhez, Kleinheisler Lászlóhoz, Ádám Martinhoz, Nagy Zsolthoz és Csoboth Kevinhez nyúlhatott csak. Közülük Klenheisler három éve még a franciák elleni meccs egyik hőse volt a Puskás Aránában. A németek második góljánál viszont ő nem ment Gündögannal, aki teljesen tisztán lőhetett nyolc méterről kapura. A valósághoz inkább a szerdai meccs áll közel, ez az, amit Rossinak az elmúlt években a csapategységgel, a mentalitással és pár érdekes taktikai újítással takargatnia sikerült.