230 találattal védte meg címét a legszínesebb UFC-bajnok

Annak ellenére, hogy áprilisban jön a UFC 300. jubileumi nagygálája, a magyar idő szerint vasárnap hajnalban a floridai Miamiban– a helyi gáláknál megszokott módon a mar-a-lagói rezidenciájáról átránduló Donald Trump vendégeskedésével – rendezett UFC 299-et is úgy telepakolták izgalmas, jelentőségteljes és izgalmasan jelentőségteljes meccsekkel, hogy kisebb eseményeken főmeccseket érő párosítások csúsztak le a felvezető szakaszra; a magyar tévénézők így nem láthatták, ahogy a lengyel Mateusz Gamrot felőrli Rafael dos Anjost, vagy hogy a kilenc sikeres földrevitele után a tizedik próbálkozásába beleragadó brazil Jailton Almeidát ájulásba püfölte az amerikai Curtis Blaydes.

A rengeteg jó meccset látva azt is meg lehetett bocsátani, hogy a gála legkevésbé izgalmas meccse pont a fő attrakció volt, melyen a harmatsúlyú (61 kiló) bajnoka, az amerikai Sean O’Malley előre borítékolható módon megverte az általa kiválasztott kihívót, az ecuadori Marlon Verát.

Araszolással próbált győzni, nem jött be

A trash-, a gamer- és a szmókerkultúra rozsdaövezetéből érkezett O’Malley eleve egy nagyon véleményes győzelemmel kapott csak lehetőséget a korábbi bajnok, a szintén amerikai Aljamain Sterling ellen, mondjuk tény, hogy a lehetőséggel élni tudott, és szépen kiütötte a címvédőt. Az igazán gagyi húzás a UFC részéről az volt, hogy a bajnok mögött tolongó dermesztően jó kihívók helyett O’Malley-nek tálcán kínálta fel a lehetőséget arra, hogy visszavágjon egyetlen UFC-ben elszenvedett vereségéért. Ezt még 2020 augusztusában mérte rá az ecuadori származású Marlon „Chito” Vera, aki egy bemelegítő hangulatú menet végén egy szerencsés rúgással eltalálta O’Malley igazi Achilles-sarkát, vagyis a térdben futó, a lábfej mozgatásáért felelős egyik ideget. Ez a találat bizarr bicsaklásokat idézett elő az amerikainál, és egy ilyen bicsaklásnál kiment térde, majd a sérülés jeleire vérszagot kapó Vera kegyetlenül ledarálta őt.

Azonban már akkor látszott, hogy Vera alapvetően egy nagyon kellemes ellenfél O’Malley számára: a küzdelem nagy részén passzívan araszol, kézzel szinte egyáltalán nem veszélyes, és nem törekszik földrevitelekre sem. 2020 óta ráadásul stílusa nem sokat változott, és ez eredményein is tükröződik: látványos KO-győzelmeit visszavonulófélben lévő veteránok ellen aratta, a súlycsoport igazi klasszisai viszont simán megverték őt (a „megverés” annyiban pontatlan kifejezés, hogy Vera még MMA-szinten is valószínűtlenül ütésálló), így a címmeccshez is a harmatsúlyú ranglista 5. helyezettjeként kapott lehetőséget – átugorva többek között legyőzőjét, Cory Sandhagent is.

Ezt a benyomást erősítette a címmeccs is, melyen Vera semmilyen komoly ellenállást nem mutatott. O’Malley úgy lőhette ki laza ütéskombinációit fejre és testre, mintha zsákra dolgozna, az ecuadori nagy rákészülés után megindított rohamai elől pedig simán leforgott. Az elve komótosan mozgó Verán nem igazán látszott a rengeteg bekapott találat, egészen addig, amíg a második menetben O’Malley egy fedezék közé beszúrt térdrúgással meg nem rogyasztotta őt. Az amerikai azonban nem adta fel a taktiksu bunyót egy KO-val kecsegtető, de kockázatos roham érdekében, inkább folytatta ellenfele távolból indított gyors, laza találatokkal való kicsipkézését. Ez a stratégiai döntés teljesen indokolt volt, mivel a negyedik menetre még a saját maga által diktált ritmusba is belefáradt, Vera a maga komótos tempójával is többször utol tudta érni a bajnokot. Azonban már a legendásan keményfejű ecuadoriban sem volt erő a komoly ellenállásra, és a fellángolás után az ötödik menetet már újra az elképesztő verés kibekkelésével töltötte.

O’Malley mind a három pontozónál, mind az öt menetet megnyerte; dominanciáját jelzi, hogy nem kevesebb, mint 230 komolyabb találatot ért el, méghozzá kiemelkedő, 61 százalékos találati aránnyal. A meccs után a címvédő kihívta a pehelysúly újsütetű bajnokát, a grúz származású spanyol Ilia Topuriát egy madridi címegyesítő meccsre. És bár az Alexander Volkanovski ellen mutatott teljesítménye alapján Topuria is életveszélyes ellenfél, azonban O’Malley bajnoki státuszának jobbat tenne, ha előbb valóban veszélyes riválisai, a már említett Cory Sandhagen, de még inkább a harmatsúlyú ranglista hivatalos bajnokjelöltje, szintén grúz származású Merab Dvalisvili ellen védené meg övét.

Fejjel előre rontott a pofonfának

A könnyűsúlyú (70 kilós) társ-főmeccs azt a jellemző párosítást hozta, melyen egy leszálló ágba sorolt veteránra ráeresztenek egy fiatal és agresszív trónkövetelőt. Azonban a vasárnapi párosításban a veterán szerepét a veteránstátusznak inkább az erényeit – a letisztult stílust, a céltudatosságot és a hidegvért – csillogtató Dustin Poirier volt. Poirier UFC-pályafutásának 12 éve alatt egy agresszív, parasztlengősöket suhogtató csiszolatlan gyémántból (a beceneve egyébként „Gyémánt”) lett az egyik legkompaktabb állóharccal rendelkező bunyós. A harmatsúly mellett a másik legmélyebb merítésű súlycsoportban 2017 óta klasszisok sorát verte meg Justin Gaethjetől Max Hollowayen át Michael Chandlerig. És bár 35 évesen a Charles Oliveira elleni címmeccsen, majd a Gaethje elleni visszavágón elszenvedett vereségei rácsapták az ajtót bajnoki ambícióira, egyik meccsén sem lejtmenetre került volna.

Ellenfele, a 28 éves francia Benoît Saint-Denis fekete öves judós, és a francia különleges erők tagjaként, a katonai közelharc keretében kezdett MMA-zni. És miután leszerelt, olyan sikeres volt a versenyeken is, hogy adott magának két évet arra, hogy profiként is befusson. És be is futott, sőt, ötmeccses győzelmi szériájával már egy UFC-címmeccs sem tűnt olyan távolinak.

De ehhez persze előbb – az egyébként Louisiana államban élő, francia származású felmenőkkel is rendelkező – Poirieren kellett túljutnia. Saint-Denis ambiciózus, agresszív bunyóval akarta megoldani ezt a feladatot, az első pillanatban lendületesen a falhoz terelte ellenfelét, ahol – többnyire sikerrel – kísérletezett dobásokkal. Csakhogy Poirier többször is veszélyesen tudta beakasztani alkarját a francia álla alá, de egyszer sem tudta befejezni a „guillotine” fojtást, miközben elbaltázott próbálkozásai miatt neki magának is sorozatban kellett hárítania a hátsó fojtásokat és karfesztítéseket. A francia akkor sem jött zavarba, ha felálltak, lendületes, mondjuk kissé darabos ütésekkel menetelt előre, egészen addig, amíg ellenfelét a falhoz nem tudta szorítani.

Azonban a lendület csak a második menetig tartott, amíg Poirier meg nem tudta vetni a lábát, és el nem tudott ereszteni néhányat félelmetes jobbhorogjai és balfelütései közül. A brutális ütésekre újabb leviteli kísérletekkel reagáló, de egyre zselésebb lábakon álló Saint-Denis számára a véget egy gyönyörű kombináció hozta el: Poirier egy balegyenes után kivette a fejét a lomha kontra útjából, majd a következő ütemben egy jobbhoroggal tért vissza a francia állára, aki zsákként dőlt el.

Meccs közben ment el a kedve a bunyótól

A gálán debütált a UFC friss sztárigazolása, a Michael „Venom” Page – edzői stábjában csapattársával, a Bellatorban vitézkedő ifjabb Növényi Norberttel. A 77 kilós versenysúlyához képest langaléta, 191 centis brit kickbokszos gyakorlatilag egy két lábon járó virális kontent, azonban lenyűgöző KO-rezüméjéhez hozzátartozik, hogy győzelmeit nagyrészt kategóriákkal rosszabb bunyósok ellen aratta, komolyabb ellenfeleibe rendszeresen beletört a méregfoga. A UFC váltósúlyában 36 évesen, szóval igen későn debütáló britet egy hasonlóan nyúlánk és hasonló állóharcos kvalitásokat villogtató bunyós, az amerikai Kevin Holland fogadta.

Page a szokásos leengedett kézzel való ki-be ugrálásaival és oldallépéseivel kereste a lehetőségeket, és igen magabiztosan találgatta el a konzervatívan utána araszoló Hollandet. Az amerikai csak néha tudta a ketrec falához odapréselve megfognia a britet, és kicsit megvállalni őt (igen, a statikus összekapaszkodásoknál ez egy legitim, bár inkább idegesítő, mintsem veszélyes MMA-technika). A második menetben azután az amerikainak sikerült földre is vinnie ellenfelét, azonban a leszorítás nem tartott elég ideig ahhoz, hogy fordulatot jelenthessen.

Page alapvetően büntetlenül hozhatta az elfutós-lendületből kontrázós bunyóját, és még az elrontott pörgő-forgó technikáiért sem bűnhődött meg. Villámgyors találatai nem csak fizikailag fogták meg Hollandot, az amerikai kifejezetten elkedvetlenedett, eszköztelennek érezte magát. Page magabiztos pontozással hozta első UFC-meccsét, és most lehet latolgatni, hogy virtuóz bunyója mire lesz jó az igazi nagyvadak ellen.

Mindenkinek van egy jó terve – amíg bele nem néz egy térdesbe

A UFC meccsszervezői a Poirier-Saint-Denis-meccshez hasonlóan jól eltalálták a feltörekvő vs. veterán párosítást, amikor egymásnak eresztették az évek óta a váltósúly élsportolói közé tartozó 37 éves brazil Gilbert Burns-öt és a nála tíz évvel fiatalabb (delejezően aszimmetrikusra vert fejű) ausztrál Jack Della Maddalenát.

A legmagasabban jegyzett magyar MMA-bunyós, Borics Ádám brazil edzőtársa és barátja okosan váltogatta a rúgásokat ésa dinamikus földreviteleket, azonban kiváló földharctudása ellenére sem tudta mattolni az ausztrált; Maddalena higgadtan akadályozta meg, hogy Burns zárja a hátsó fogást, majd amikor állva is rátapadt a brazil, szép gánccsal billentette le magáról.

Azonban a UFC mezőnyében kiemelkedő boksztudással rendelkező Maddalena ritkán tudta felpörgetni saját kombinációt, Burns csodálatosan tördelte a ritmust, és a dobásokon kívül könyökkel és jobbcsapottal is meg tudta fogni.

Az ausztrál azonban a harmadik menetben Burns egyik rúgásába beleütve ki tudta billenteni a brazilt az egyensúlyából, és megrendítő ütéssorozatot mért rá. Azonban Burns megint előre tudott menekülni egy földredöntésbe, de Maddalena nem jött zavarba. Valósággal kigurult a fogásból, és amikor Burns megpróbált utánanyúlni, akkor szép térdrúgással fogadta az újabb fogáskísérletet. A brazil a földre rogyott, Maddalena pedig kemény könyökütésekkel tett pontot a meccsre.

A meccs után kiderült, hogy Maddalena a TKO-val menekült meg a vereségtől meccset, ugyanis Burns a három pontozóbíróból kettőnél vezetett. A hétmeccses győzelmi sorozatban lévő ausztrál a meccs után kihívta a mindeddig veretlen kazah klasszist, Savkat Rahmonovot, hogy eldöntsék, ki mérkőzhessen meg a jelenleg a brit Leon Edwards vitrinjében őrzött bajnoki övért.

Az utóbbi évek legbarátságtalanabb orosz-kínai csúcstalálkozója

A kiválóan bokszoló, de az MMA minden területén nagyon képzett Pjotr Jant pár éve még a UFC egyik új állócsillagának tartották, akinek fényén az Aljairman Sterling elleni második meccsén vagy Sean O’Malley-vel elővezetett kőkemény adok-kapokon elszenvedett szűk pontozásos vereségei sem tompítottak. Azonban a sorozatban harmadik vereségét már nem lehetett megmagyarázni, Merab Dvalisvili UFC—rekordnak számító 49 leviteli kísérletével darálta le, és 147 ütéssel klopfolta húspogácsává.

Vasárnap ráadásul egy 26 éves kora ellenére már 30 profi meccset jegyző fiatal veteránnal (elnézést az oximoronként) került szembe. Szong Jadong az egyre izmosabb kínai MMA egyik legmagasabban jegyzett bunyósa, aki az alacsonyabb súlycsoportokra specializálódott kaliforniai kollektívában, az Alpha Teamben készül meccseire.

Egyik bunyós sem szokott visszariadni attól, hogy ellenfele ütőtávján belül maradva sorozzon, ennek megfelelően mindketten lecövekeltek az oktagon közepén, és onnan indították el a másik feje felé a ballisztikus rakétákat. Szong azonban nem csak agilisebb volt, de szépen nyúlt le lábra, és vitte le az oroszt. Azonban Jan szokása szerint úgy igazán a második menetre érkezett meg a meccsre, innentől kezdve testütésekkel és dobásokkal is bővítette a repertoárját. Azonban Szong sem maradt adósa, és Jan a kompromisszummentes, szikrázóan kemény meccset valószínűleg csak azzal vitte el, hogy az utolsó percben neki sikerült a kínait a földre vinnie.