A müncheni kaméleon Tuchel taktikailag és mentálisan is világklasszis módjára meccselte le a Dortmundot

„München olyan, mint a fogorvosnál tett látogatás. Egyszer mindenkinek el kell mennie. Nagyon tud fájni. De épségben is megúszhatod.”

Az osztrák válogatott és korábbi Werder-védő Sebastian Prödl legendás kijelentése – ami 2015-ben a német futballakadémiánál megnyerte az Év Szövege díjat – egyfajta nulla kilométeres kőnek bizonyul minden, a müncheni Allianz Arénába látogató német csapatnak. Ismervén a német szuperrangadó müncheni meccseinek forgatókönyvét, a Borussia Dortmund számára Prödl mondandójának erősen diplomatikus végszavai nem lehettek reménykeltőek, már csak a közelmúltat figyelve sem.

Vagy talán maximum annyira, mint amikor a Hamburg (a legutóbbi nyolc müncheni kiránduláson, nem vicc, ötven gólt kaptak), a Werder (két 1-6 között egy 1-1 az utolsó 3 meccsen), urambocsá a Schalke (13 kapott gól a legutóbbi két müncheni túrán) rajongói elindulnak München felé. De ugye a futball azért is futball, mert minden meccsben ott rejlik az egy százaléknyi csoda lehetősége, és persze az igazi szurkoló mindenhová elkíséri csapatát, nem feltétlenül az eredmény reményében, hanem mert „nem tud mást”.

Mindenesetre tény, hogy amikor a BVB legutóbb Münchenben bajnokin nyert, akkor a második félidőben Bayern kapuját a jelenleg sérült Manuel Neuer sérülése miatt Lukas Raeder védte (aki guglizás nélkül megmondja, hogy most hol véd, megkapja a mezét a szerkesztőségben), és harminc forduló után 17 pont volt Pep Guardioláék előnye Kürgen Kloppék előtt, már a 27.fordulóban, márciusban bajnokok lettek és épp egy 52 meccses veretlenségi sorozatban voltak….

Ugyanakkor nem lehetett azt mondani, hogy pozitív előjelek nélkül készült volna a BVB az április 1-jei rangadóra. Az őszi dortmundi meccsen ugyanis 0-2-ről Anthony Modeste 95. perces góljával egyenlítettek ki – igaz, az a meccs a góllal és gólpasszal az egyetlen igazából értékelhető szezonbeli villanása volt a Sebastien Haller rákos betegsége miatt sebtiben leigazolt volt kölni veteránnak. Na és persze Edin Terzić csapata a naptári évben eddig lerohanta a Bundesligát, a megszerezhető harminc pontból 28-at zsebelt be, ennek köszönhetően pedig úgy előzték be a Bayernt, hogy a világbajnoki szünet előtt még 9 pont hátrányban, a 6. helyen álltak.

Az optimizmusra a vendégek részéről Gregor Kobel kapus kiváló szezonja, valamint a Niklas Süle-Nico Schlotterbeck páros bátor megindulásai, oldalváltásos passzai, illetve védekezésbeli összeszokottsága (a tízmeccses sorozat alatt csak tíz engedett gól) adott okot. De az optimizmus ügyében említhetjük a Terzić-taktika egyik alapját képező, a nyomás ellen befelé cselező szélsővédőket, akik közül Marius Wolf nemrég Hansi Flick német válogatottjában is bemutatkozott.

A másik fontos taktikai elem a mélységi irányító-hatos szerepkör dinamikus betöltése (ill. ennek variaciójaként erős nyomás ellen a védőláncba való visszalépés játékszervezés elősegítésének céljából). Terzićnél, mint ahogy ezt sok „juego de posición”-edző (ez egyébként nem egyenlő a pozíciós játékkal, pl. Guardiola, Thomas Tuchel, Julian Nagelsmann, stb. is vallja, igazából nem a személy a lényeg, hanem az adott zónák, szerepkörök megfelelő betöltése. Itt szintén, fontos Jude Bellingham, akinek nyilvánvaló univerzális tehetségét két és fél éve egy nagyobb elemzés keretében taglaltam, ám az ifjú Paul Pogbához hasonló játékát és ilyen szintű kicsúcsosodását pestiesen szólvan nem láttam jönni.

Még kiemelendő a nagyon mélyről visszakapaszkadó (tízmillió eurós éves fizetéssel eladhatatlan kategóriában lévő) Emre Can személye. De az épp Thomas Tuchel alatt már a baloldali támadó nyolcas posztot betöltő, a Köln és Schalke ellen villogó Raphaël Guerreiro is megfordulhat itt, aki sokak szerint 2016 óta a csapat technikailag legképzetebb játékosa, és eminens módon tűri a nyomást. Előbbi predesztinálná a cselező balhátvéd posztjára, viszont dinamizmus és védekezésbeli gondjai itt kevésbé jönnek ki, ezért van középen újabban. Apropó: az új poszthoz való visszatalálásáig ő is eladási listán volt, de meggyőző teljesítményei miatt most megújítják a nyáron lejáró szerződését.

A szerződésújítás mellé idevág a harmadik taktikai elem a szélsőtízes: a szélességet majd a szélsővédők biztosítják, így a nominálisan szélsők posztján Julian Brandt és Marco Reus-féle kreatív tízesek, félcsatárok játszanak. A nagyszerű, ám valahol a sorozatos sérülések miatt roppant balszerencsés karriert befutó Reus, az évi 12 milliós fizetésének ötven százálékáért kapott ajánlatot. A technikai képzettségben meglehetősen versenyképes, Guerreiro melletti másik enigma Brandt talán a Dortmund idei legjobbja. A brémai születésű, majd Wolfsburgban nevelődő és magát Leverkusenben támadásban igazi all-rounderré kinövő 26 éves játékos nyáron még szintén a „jó ajánlat esetében távozhat” kategóriában kezdte az idényt. Azóta viszont BVB legfontosabb embere lett, hiszen nyomástűrőképessége, visszalépései, majd kombinációs játékra való készségessége miatt (főleg Maruis Wolf tud felpassz és háromszögelés után indulni ezekből) vagy a labdás oldal túltöltéseivel a BVB állandó jelleggel tud eljutni az ellenfél támadózónájába.

A következő három képen azt látjuk, hogy a Wolf–Brandt–Bellingham-háromször kihozza a labdát a Bayern ellen, majd a másik „tízes” Reus befelé indulva nyit teret Guerreirónak, akinek bár sok ideje van, nem tudja jó helyzetbe hozni a BVB legendáját és beadása túl hosszúra sikerül vissza Reus felé.

Az, hogy a január óta tartó dortmundi feltámadásból 4-4 góllal vette ki a részét Reus és a meccsre felépülő Brandt, kiváló előjel volt. Az ugyanakkor némi aggodalomra adhatott okot, hogy a csodálatos visszatérésével már mindenkit lenyűgöző Haller 3 gólja (amiket a Köln és a Freiburg elleni korai kiütéses meccseken szerzett) és nagyszerű kiegészítő játéka ellenére sem mondható a legideálisabb profilú játékosnak a Bayern ellen. Haller nem az a klasszikus, a védelem mögé beinduló csatár, aki 2-3 védőt lekötve és kicselezve a gyorstámadásokban dominál, noha pl. Frankfurtban megmutatta, hogy Luka Jović vagy Ante Rebić a lekészítéseiből indulva elég komolyan tudtak kontrázni, amit igazából nélküle nem nagyon tudtak megismételni. A Bundesliga-sebességrekorder Karim Adeyemi nem volt százszázalékos állapotban, és ő amúgy is a két szélen alternatíva és Reus konkurenciája (ill. Terzić jó érzékkel látta meg, hogy balra átkerülve sokkal veszélyesebb), míg az utóbbi meccseken életjeleket adó Donyell Malen nem a labda nélküli elmozgásairól vagy az elleni munkájáról híres.

Hogy mekkora jelentőséggel bírt ez a meccs a BVB számára, azt nyilván nem kellett nekik elmagyarázni nekik egypontos bajnoki vezetésnél.

„Csak nyolcvanmillió euró megválni a Bayern-edzőlegendaságra hivatott Nagelsmanntól, főleg, ha a mentoráról nem akarunk harmadjára is lemaradni.”

– gondolhatták Münchenben. Úgyhogy a dortmundi perspektíva után beszéljünk kicsit a Bayern kontextusáról, ill. arról a döntésről, amelyik egy csendes válogatott szünetbeli csütörtök este „felrobbantotta” a (virtuális) futballvilágot. A Bayern Julian Nagelsmann menesztésével, ill. annak a „Mia San Mia” mentálitástól távol álló módjával sokkolta az egész európai topfutballt.

Azt az edzőt küldték el idény közben, akiért 25 milliót leszurkoltak a Lipcsének, majd 5 évre 8 millió eurós fizetést ajánlaottak, és a stábjának további 15-öt, tehát összesen nyolcvanmilliót kifizettek. Bár tették ezt hatalmas felháborodás közepettee, triggerelve a minden tartalomgyártó cowboy övén lógó Colt 45-ös lőfegyvert, miszerint „visszatért az FC Hollywood”, talán az az érdekesebb, hogy ezt mennyire szemrebbenés nélkül tehették egy újabb triplázásra esélyes szezon hajrájában. Csak összehasonlításképp és miheztartásvégett, a Bayern évi 373 milliót költ ún. személyi költségekre (a Dortmund 215,5-öt) – tehát így ez az öt évre eloszló nyolcvanmillió az edzői stábra, kb. annyi, mint amit a Bochum a játékosaira és stábjára költ teljes egészében..

Innentől eléggé két szálon fut tovább (persze több dimenzióban is, hiszen szép számmal vannak Nagelsmannt védő Bayern-drukkerek is pl.) a sztori, és létezik egyfajta „Bayern-vezetőség vs. a 35 éves edző” csata a narratíváért.

Nagelsmann „védőügyvédjei” teljes joggal hozzák fel, azt a tényt, hogy olyan edzőt küldtek, el, aki

• 8-ból 8 meccset nyert meg a BL-ben, érett és kockázatkerülő játékkal tulajdonképpen lesimázta a PSG-t;
• noha talán nem mindig meggyőző teljesítménnyel, de minden teljesítménymutató és modell szerint a Bajnokok Ligája abszolút végső esélyesei közé tartozik csapatával – pechjükre az egyetlen náluk is esélyesebb Manchester Cityvel lettek összesorsolva;
• az (szombati meccse előtti állapot és modellezés szerint) egypontos hátrány ellenére 75%-os sansszal végez majd a BVB előtt a Bundesligában, a 11. bajnoki címet behúzva;
• plusz a kupában is (pl. Flickkel szemben ill. a tavalyi Gladbach-pofonhoz képest) simán a legjobb 8 között áll úgy, hogy a Dortmund és a Lipcse páros egymás ellen küzd majd meg.

Tette mindezt egy olyan szezonban, amiben Robert Lewandowski távozásával hatalmas űr maradt, amit Sadio Mané többnyire képtelen volt betöltelni, így Eric Maxim Choupo-Moting személyében egy újabb kései diplomázó végzett a Nagelmann-csatáregyetemen, többek között olyanokat követve, mint Andrej Kramarić, Joelinton, Sandro Wagner, Mark Uth vagy épp Szalai Ádám.

A középpályán Marcel Sabitzer távozásával, Ryan Gravenberch beintegrálhatatlanságával (nem volt nagyon kedve védekezni az edzőmeccseken), a lipcsei Konrad Laimer 2023 nyárig eltolt leigazolásával azért az edző mellett a végletekig kiálló Joshua Kimmich-Leon Goretzka párosnak nem sok alternatívája volt – így játszott Jamal Musiala vagy Thomas Müller sokat ott.

A védelemben Süle távozása, majd Lucas Hernandez keresztszalag-szakadása után – nem beszélve Alphonso Davies pocsék idényeleji formájáról és Benjamin Pavard elégedetlenségéről – továbbra is akadtak kérdések, Matthijs de Ligt 67 milliós leigazolása ellenére.

A Neuer által megkérdőjelezhetetlen kapusposzton a síbaleset miatt akut beavatkozás kellett Yann Sommerral. Az más kérdés, hogy Nagelsmann sem azzal nem szerzett pluszpontokat, hogy méltatlanul kirúgta Neuer kebelbarátját, a csapat kapusedzőjét, Toni Tapalovićot, ahogy az a kora márciusi kirohanás sem segített, amiben Nagelsmann szerint „valaki az öltözőből súgva eladta a taktikai terveket a BILD-nek”.

A Bayern részéről két három roppant őszintétlennek tűnő és/vagy kellemetlen megnyilvánulás hangzott el. Ilyen volt Herbert Hainer elnöknek a Leverkusen elleni fiaskó utáni hétfői nyilvános Nagelsmann-támogatása: „Julian (Nagelsmann) egy top edző, aki a Paris Saint-Germain ellen bizonyította, hogy taktikailag és stratégiailag is kiváló a legmagasabb európai szinten” - mondta. Oliver Kahn maga is elismerte, hogy a menesztés módja (a németben mindig fantasztikus „die Art und Weise”) katasztrofálisra sikeredett. Szintén Kahn volt az, aki megpróbálta Nagelsmannékra kenni a csütörtök esti kiszivárgást, inszinuálva és továbbgerjesztve ezzel azt a pletykát, miszerint Nagelsmann és a csapatról a BILD-nek tudósító Lena Wurzenberger kapcsolata döntően befolyásolta ezt, hovatovább bomlasztotta az öltőzőt. Nyilván az utóbbi egy ellenőrizhetetlen dolog, az tény, hogy Nagelsmann tavaly egy 15 éves házasságból lépett ki, ami után egy párt alkot Wurzenbergerrel, aki azóta otthagyta az újságot.

Az is hihető (és nyilatkozatokkal bizonyított,) hogy a 35 éves edző tényleg abban a tudatban ment el síelni, hogy összeszedik magukat és lenyomják a BVB-t, majd a Twitterről értesült a kirúgásáról, amit Fabrizio Romano szellőztett meg. Ezt a „mesét”, miszerint Kahn meg akarta várni Nagelsmann pénteki visszatérést a síelésből, hogy ne telefonon rúgják ki, a Bayern-egyházból kvázi exkommunikált Lothar Matthäus joggal nem hitte el – ebből, illetve abból, hogy akkor most ki érti igazán a Mia san Mia klubfilozófiát, (spoiler: Kahn szerint ő és nem Matthaus) a Dortmund elleni meccs után komoly szóváltás is lett köztük.

A kendőzetlen őszinteséget mindig is képviselő Hasan Salihamidžić legalább bevállalta, hogy a Leverkusen-meccsig fel sem merült benne és Kahnban (az új, Hoeness–Rummennigge utáni érában ők vezetik a klubot) az edzőváltás. Igazából a meccs utáni elemzésben arra jutottak, hogy Nagelsmann a Leverkusen elleni vereséggel „eljátszott” egy 9 pontos bombabiztos bajnoki előnyt a BVB-vel szemben, és, hogy veszélybe kerültek a célok, valamint az tarthatatlan, hogy a Bayern a legutóbbi tíz Bundesliga-meccséből csak 5-öt nyert meg.

Ezek és a világbajnokság utáni teljesítményhanyatlás ténye már kevésbe vitatható. Egyesek a német válogatott korai kiesése utáni letargiát okolják, de tény, hogy az adatok is alátámasztják ezt az érvelést: a tízmeccses minta alapján Bayern a várható pontokban az ötödik, xG-különbségben (a helyzetek alapján várható gólok) a második, kapott gólokban pedig a középmezőny tagja. Aki rendszeresen nézi a Bayern meccseit, az valószínűleg csak erős önhipnózissal és/vagy elvakultsággal tudta az első 3 döntetlent, de akár a 4-2-re megnyert Wolfsburg elleni meccset megmagyarázni.

Az akut kiváltó ok pedig, mint az már számos helyen elhangzott – én a Klubrádióban taglaltam a múlt héten – Thomas Tuchel müncheni felbukkanása, és ultimátuma volt. Egyes források szerint a válogatott szünet utáni kedden Tuchel egy olasz élcsapathoz, mások szerint a Contét a munkavégzés alól felmentő Tottenhamhez ment volna. Ezt akadályozta meg Salihamidžić, aki már Jupp Heynckes utódkeresésekor is ott volt a bizottságban, amelyik akkor Niko Kovačban látta meg az utódot – főleg, hogy Tuchel akkor a PSG-t választotta. Harmadjára – hiszen mint azt a korábbi sportigazgató Michael Reschke még évekkel ezelőtt felfedte, már Carlos Ancelotti 2016-os kinevezése előtt is Tuchelt gondolták Guardiola utódjának – már nem maradhattak le, az azóta Uli Hoenesst és meggyőző „Welttrainerről”, aki a PSG-n, a Chelsea-n és a BL-győzelmen is túl volt már.

Azt, hogy mit tudott Tuchel és a Lőw Zsolttal kiegészülő stábja azalatt a pár nap alatt csinálni, az újkori német szuperrangadó, a 25 perc után lefutott der Klassiker rövid meccselemzésében mutatjuk.

Miért nyert nagyon simán a Bayern? Mert a kaméleon Thomas Tuchel és stábja világklasszis módjára lemeccselte Terzićéket taktikailag és mentálisan

A két korai Reus-lehetőséget követő dortmundi áramszünet után érthető okokból Kobel kapusra és az „Allianz-fóbiára” fókuszált a meccs utáni értékelések többsége. Én inkább 3 olyan, talán kevésbé látványos, de jól felismerhető taktikai elemre hívnám fel a figyelmet, ami Tuchelék – az utolsó 35 perc ellenére, hiszen a négygólos előny tudatában máshogy játszik egy csapat, mint döntetlennél – javára borította a mérleget.

Tuchel 4 plusz 1 plusz rugalmas ötösével megszervezi a labdabirtoklását, a Bayern meginvitálja a dortmundi letámadást, majd könnyedén átjátssza őket.

Tuchel jól gondolta, amikor is arra számított, hogy Guerreiróval és a fent említett Reus-Brandt duóval abszolút támadólag lép fel a BVB, míg többnyire Bellingham fog Kimmichre figyelni, így Sommer kapus mindig is kiváló passzjátéka, Haller nem túl aktív labda elleni játéka és 1 a 2 elleni védekezése felszabadítja majd a Bayern egyik belső védőjét. Itt ha Bellingham levált vagy Can fellép a presszingbe, akkor Kimmich kiszabadul, ill. valamelyik támadó nyolcas (Müller és Goretzka, de ezt a szerepkört rotációban néha Sané is betöltötte) üresen marad.

Ez azért volt lehetséges, mert a Dortmund utolsó vonala szinte sosem tudott fellépni, mivel a keresztbeindulást és széleken való 1 az 1 elleni helyzeteket is sakkban tartotta a Kingsley Coman és Leroy Sané duója, míg Choupo-Moting lekötötte a két belső védőt. A félidő végefelé láthattuk, hogy Süléék miért nem mertek a visszalépéshez fellépni, Goretzka és Choupo-Moting is azonnal pattintotta tovább a labdát a mélységből indulóknak.

Így az üresen lévő félterületben tanyázó nyolcast átlós passzokkal, vagy forgatásokkal elérve az első fázisból gond nélkül érkeztek a másodikba, ahol egy jól ismert nageslmanni sémát, a félterületbe bemozgó szélsővédőket használták ki a helyzetkialakításokhoz.

Tuchel itt alapvetően szintén Nagelsmann sémáira támaszkodott a két szélsővédő eltérő feladataival: Davies beindulásai és mögékerülései elsősorban a sebességére és cselezőkészségére építettek, míg Pavardnál alapvetően a passzkészségét használták ki zseniálisan – Choupo-Moting visszamozgásai, Müller és Sané váltásai, utóbbi szélen való gyors megjátszása (ha a BVB emberezte a félterületen lévő Bayern-nyolcasokat, akkor megnyílt a szél) mind olyan játékhelyzeteket hoztak létre, ahol a Dortmund középpályája szétzilálódott, és Müller, illetve Goretzka előtt 4 opció is volt. És persze lehet és talán kell is kritizálni az idényben az Union Berlin elleni meccs kivételével remeklő Kobelt (és mindenképp az indiszponáltan és kapkodóan játszó Jude Bellinghamet, vagy a korábbi siker letéteményes Cant is), de érdemes azt is nézni, hogy mennyire bele voltak kényszerítve a dortmundiak hibába.

A legeklatánsabb példája ennek a hibára kényszerítésnek a harmadik müncheni gól volt, amikor is a Dortmund labdakihozatalnál (itt amúgy Guerreiro a visszalépő hatos) mélyre húzódó szélsővédője, Julian Ryerson a magasan fellépő Pavard és a visszafelé presszingelő Sané között labdát veszít.

Már lehet látni, ahogy Thomas Müller vadászik a labdára és utánozhatatlan módon kezeli a teret a Raumdeuter (Müller maga találta ki a területéretelmezőt jelentő kifejezést saját játékára), hiszen egyszerre veszi észre, hogy hol kell megnyitnia Sanénak a lövéshez szükséges zónát, és hogy neki hova kell beindulnia (Emre Can még csak fordul) egy kiugratáshoz vagy a kipattanóhoz, amivel le is zárta a meccset a 23. perc végén a Bayern.

Hogy ez a gól mennyire nem a véletlen, hanem a Tuchel által Flicktől megörökölt „magasan feltolt védekezés a labda felé tolódó presszing által” terv része volt, azt jól példázza egy korábbi szituáció, ahol Ryerson még ki tudott szabadulni, és át tudta forgatni a labdát a túloldalra Wolfnak.

Ebből a jött a szokásos Brandt–Bellingham-kombináció (utóbbira egyébként a másik oldalról behúzódó Coman figyelt) és egy ígéretes akció, amit Guerreiro rossz passza rontott el. Itt még talán nem volt meg a kellő presszingintenzitás, hiszen később is Wolf oldalán, valamint a túltöltésekkel tudott kijönni a szorításból Terzić csapata.

A védővonalak magassága két dolgot igazol. Egyrészt a Tuchel-féle tervet a Dortmund kicsalogatására – az 58 méteren levő védővonal egyébként valami eszméletlenül agresszív, és mutatja, hogy mennyire bizonyítani akar Terzić. Másrészt a pályán amolyan letámadásvezetőt is játszó Thomas Müller által dirigált, a végig fenntartott intenzív letámadással a Flick-féle Bayernnel való párhuzamot is.

A meccs utáni interjúkban kritikus, autentikus, empatikus és őszinte Tuchel az előd Nagelsmannhoz képest hatalmas kontraszt, de pl. korábbi kicsit kekk dortmundi önmagával szemben is hatalmasat fejlődött az augusztusban ötvenéves krumbachi vezetőedző.

Az Opta grafikáján jól látszik az, ami nagyjából a 25. percben mindenkinek világossá vált: itt esély sem volt a vendéggyőzelemre, de talán a Terzić alatti 10-12 meccses széria azért még a legvérmesebb dortmundi drukkerekben sem keltett igazi bajnoki álmokat. Nyilván ebben benne van az évek müncheni „fogorvosi” tapasztalata – lásd pl. a Lucien Favre-időszak 0-11-es gólarányát a két abszolút kulcsmeccsen –, de itt inkább egy esetleges meglepetésgyőzelemmel lett volna kb. 50% esély a bajnoki címre.

Tuchellel pedig úgy tűnik, csak alig félóra kellett, „hogy helyreálljon a világ rendje” a Bundesligában. A Bayern-expressz pedig ismét sínre került (talán mindenki megbocsájtja a síelős metaforák mellőzését), noha a héten egyszer a kupában, majd utána a bajnokságban is találkoznak a top négybe stabilan beférkőző Freiburggal (tíz meccsből csak egyszer vesztett Streich ellen)l. Utána pedig jön a Tuchel vs. Guardiola párharc újabb felvonása, ahol a Bundesligában az egykori, az angol bajnokságban és főképp a BL-döntőben a jelenlegi Bayern-edző jött ki jobban. A többit egy hét múlva kedden, április 11-én meglátjuk….