Anglia–USA 0-0

A csoport állása két kör után:

1. Anglia, 4 pont, 6-2-es gólkülönbség
2. Irán, 3 pont, 4-6-os gólkülönbség
3. USA, 2 pont, 1-1-es gólkülönbség
4. Wales, 1 pont, 1-3-as gólkülönbség

Az utolsó fordulóban, november 29-én: Anglia-Wales, Irán-USA. Akik győznek, továbbjutnak, de a döntetlen is biztos továbbjutást jelent az angolok, és továbbjutást jelenthet Iránnak is (a másik meccstől függően).

Mert úgy istenigazából az amerikaiak sem érdemeltek győzelmet, a meccs utolsó húsz percében, főleg a cseréik után – amiknek minden bizonnyal nem taktikai, hanem erőnléti okai voltak – ők is sokkal szürkébben játszottak. A második félidő sokkal gyengébb és unalmasabb, gyötrelmesebb volt.

Komoly helyzete egyik csapatnak sem volt, a 0-0 nagyjából méltóan kifejezi a meccs képét.

Végre vége, ennyit lehet mondani erről a meccsről.

Továbbra is dögunalom, ami a pályán van, a bíró viszont még engedi.

Az mindent elmond az angolok játékáról – elsősorban a középpályájukról –, hogy a középhátvéd, az idén főleg mém-főszereplőként elhíresült Harry Maguire lépett fel, és indította a kezdőkörből Grealisht. Pontatlanul, de legalább megpróbálta…

Az utolsó öt percre és a várhatóan 5-8 perc hosszabbításra mindkét kapitány cserékkel igyekszik felrázni a csapatát – és van is miért, eléggé visszaesett a tempó a meccs első tíz percét idéző színvonalra.

Az angolok átszerveztek, és legalábbis a felállást és a játékosokat látva inkább támadóbb szemléletben próbálnak játszani, míg az amerikaiak a teljes támadósorukat és jobb oldalukat frissítették fel – főleg a meccs elején nagyon belekezdő McKennie fáradt el.

Kérdés, hogy ez bármelyik oldalon elég lesz-e egy gólra. Ha igen, az minden bizonnyal a győzelmet is jelenti majd – és nemcsak azért, mert ilyen kevés idő van hátra.

Erre utal, hogy Saka helyére beállt Rashford, aki eggyel előrébb léphet, mint ahol az arsenalos játszott, és így feltehetően Grealish is fellép Kane mellé a baloldalon. Igaz, ezzel Mount és Henderson szorul ki a bal- és jobbfutó szerepébe – kérdés, ez mennyire lesz testhez álló nekik.

Saka próbálkozott áttörni az amerikai védőkön, de pont úgy pattant a labda, hogy még szögletig sem jutottak el az angolok. Érdemleges dolog nem sok minden történik továbbra sem.

Gareth Southgate eleve nagyon fura felállásban küldte pályára a csapatot, de ezen Sterlinget hátrébb, Sakát beljebb játszatja, mint az nekik ideális lenne. És bár most beállt az eddigi két leggyengébb pont, Sterling és Bellingham helyett Grealish és Henderson, ez egyelőre láthatóan nem hozott szerkezeti módosítást – márpedig Grealishnek ugyanúgy eggyel előrébb lenne igazán helye, mint Sterlingnek lett volna.

Henderson viszont talán hatékonyabb támogatást nyújt Sakának a jobb oldalon, mint eddig Bellingham tette – és a szűrésben is nagy szükség lesz rá, ami a lecserélt Dortmund-játékosnak ma nem igazán ment.

A szünet utáni első néhány percet óvatos, tapogatózó játék jellemezte, de aztán az amerikai csapat összekapta magát, és folytatta azt a meglepően erőteljes, gyors játékot, amit az első félidő második felében láthattunk. Az angolok sem Pulisicet, sem McKennie-t nem tudják fogni, és a védekezésük egyelőre azon alapul, hogy Maguire minden labdát ki tud fejelni. Nagyon meglepő lehet, de az angolok most leginkább egy kontrában reménykedhetnek – azt persze nem tudjuk, hogy az amerikaiak meddig tudják tartani ezt a saját maguknak diktált tempót.

Szögletből lett szöglet, de a köztes része legalább érdekes volt: az amerikai szöglet vészesen csavarodott vissza a kapu felé, Pickfordnak sietnie kellett, hogy visszaérjen a hosszú oldalra. Nem biztos, hogy gól lett volna, de így volt biztos, hogy beleavatkozott a játékba az angol kapus.

Aktívabban tűnnek, mint az angolok, de ha a támadóharmadban passzolgatnak, az általában ugyanúgy ér véget: egy passzal tovább húzzák a kelleténél, és lefülelik az angol védők.

Egyelőre ő az amerikaiak legaktívabb játékosa, most épp egy távoli lövése ment fölé.

A jobb alsót célozta vele, szöglet a vége. Veszély újfent nincs, a bíró pedig minimális hosszabbítás után lefújta a félidőt.

A meccs jelenete volt eddig, de lehet, hogy a napé.

A 20. perctől rákapcsolt az amerikai csapat, a játék fokozatosan áttolódott a pálya középső részére, és egyre bátrabban kezdeményeznek támadásban is. Láthatóan erősebb az amerikai jobb szárnya, McKennie és Dest kettőse, bár az eddigi legnagyobb lehetőségük – és nemcsak az amerikaiaké, hanem az egész mérkőzésé – a balszélső Pulisic kapufája volt.

Az angolok kifejezetten ötlettelenek, a baloldalon Shaw és Bellingham nehezen bír McKennie-vel, Sterling pedig nagyon láthatatlanul játszik. Nagyon lelassul az angolok támadásépítése, sokkal mozgékonyabbnak kellene lenniük a széleken.

Ballal küldte meg két védő mellől, lényegében helye sem volt rá, de megpróbálta. Pickford nem tudott beleérni a felső lécen hatalmasat csattanó lövésbe.

McKennie keze tényleg kint volt, de egy dolgot nem csinált: nem ért Mount arcához, mint ahogy azt az angol középpályás eljátszotta. Nem történt semmi, minden mehet tovább.

Csak hát Mount alapból háttal állt a kapunak, ráadásul át sem tudta venni rendesen a laposan érkező erős labdát.