Itt van az őrült bohóc, aki széttrancsírozta a Jokert is

Idén október 31-én egy egészen bizarr brancs zárta az amerikai tőzsdét, a NASDAQ-ot. A gomb körül ott voltak a tőzsdén is jegyzett Cineverse nevű filmforgalmazó és streamingekkel foglalkozó cég munkatársai, de volt köztük az amerikai szórakoztatóiparban dolgozó felsővezetőkhöz képest is sokkal nyugtalanítóbb jelenség: egy fehérre mázolt, furcsa sminkkel kipingált, apró kis kalapot viselő, néma bohóc is. A bohóc végig karakterben maradt, nem szólalt meg, de ő is segített megnyomni a gombot, ami lezárta az aznapi kereskedést.

Ennek a horrorisztikus bohócnak az arca visszaköszönhet azoknak, akik mostanában elmennek a magyar mozikba, a figura ugyanis nem más, mint amerikai nevén Art the Clown, azaz Art, a bohóc, amit a magyarországi forgalmazó Bohócrémnek egyszerűsített. Azért kellett egyáltalán magyar nevet adni neki, mert az Art-tal fémjelzett horror-sorozat, a Terrifier-trilógia ezzel megvetette a lábát az itthoni mozikban is, elég szokatlanul nem az első, nem a második, hanem első alkalommal rögtön a harmadik részével. A döntés szokatlan, de maximálisan érthető: a Terrifier-sorozat – ezek az aprópénzből összehozott, dollármilliókat kaszáló horrorfilmek – az utóbbi években minden túlzás nélkül az amerikai mozik szenzációja lettek.

A csúcsra pedig idén novemberben jutottak, amikor a harmadik rész az amerikai bevételi lista első helyén mutatkozott be, maga mögé utasítva rögtön a második hetén a katasztrofális eredményeket produkáló Joker-folytatást is. Azt a Joker-folytatást, aminek az anyagi sikerére valószínűleg mindenki komolyabb téteket mert volna tenni még hónapokkal ezelőtt. Kivéve Artot, akit még októberben filmeztek le a filmjének Instagram oldalán, ahol a fejét rázva nézi a musical hirdetését a New York-i Times Square-en. A Terrifier harmadik része az első hétvégéjén 18 millió dollárt hozott az Egyesült Államokban, a költségvetésének sokszorosát. A Joker: Kétszemélyes téboly a második hétvégéjén 7 millió dollárt zsákolt be, a költségvetésének töredékét.

A Terrifier-sorozatot nem lehet leválasztani Artról, és fordítva sem, a néma, szadista bohóc karaktere az egyetlen valamirevaló horror-gonosz lett az utóbbi évtizedben, miután a műfaj sokszor elmozdult absztraktabb, elcsépelt kifejezéssel élve elemeltebb irányba. Hogy csak egy példát mondjak, a Mosolyogj! mindkét része sikeres lett, de a rettegést nem egy konkrét személy vagy lény okozza, hanem egy ragályos vigyor. Art karakterének viszont sikerült visszahoznia azt a fajta megszemélyesített gonoszt, amit inkább a nyolcvanas évek horrorfilmjeivel, azokon belül is a szúró-vágó eszközökkel operáló slasher alműfajjal lehet összefüggésbe hozni. A némaság a Halloween-filmek Michael Myersét idézi meg, a rémálomszerű hangulat a Rémálom az Elm utcában, a bohóckosztüm pedig még inkább az Az tévéfilmes változatából lehet ismerős.

Art sosem szólal meg, hangot sem ad ki. Az eredete ismeretlen, a bohócjelmezére nincsen magyarázat. Határozottan nem ember, még ha a fizikai világban is létezik. Emberfelettinek sem lehet nevezni, mert ennek a fizikai világnak a szabályai érvényesek rá is. De persze ezek a szabályok azok, amiket a horrorfilmes tradíciók folyton felülírnak, hiszen Art nem halhat meg soha. Minden halál csak egy illúzió, minden feltámadás egy újabb alkalom, hogy újabb ámokfutásba kezdjen.

Mert Art legfontosabb ismertetőjele a bohócgúnyáján kívül az, hogy mérhetetlenül brutális. Nincsen olyan állandó fegyvere, mint Michael Myersnek vagy Jasonnek a Péntek 13-ból, gyilkol ő lőfegyverrel, autóval, rágcsálókkal, folyékony hidrogénnel. A gyilkosságainak nincsen kifejezett indítéka, az áldozatait gyakran véletlenszerűen választja ki, akiket rendszeresen megkínoz. A Terrifier második részében egy szerencsétlen nőt megnyúz, majd sóval és hipóval önti le. A harmadik részben láncfűrésszel hasogat szét egy meztelen férfit, kifejezetten a lágyabb részein. Gyereket is öl, bár ott a rendező-író Damien Leone meghúzza a határt: azt csak hallani lehet, látni soha. Sok filmről, sokszor terjed el, hogy rosszullét miatt a nézők elhagyják a termet, de meg lehet érteni azt az értesülést, hogy a londoni premieren valaki elhányta magát a Terrifier 3. nézése közben. Nem kell ahhoz romlott ételt enni előtte, hogy felforduljon a gyomrunk.

Pont ez adja ezeknek a filmeknek a sajátos báját is, ha lehet ezt ennek nevezni. A Terrifier-sorozat szándékosan az úgynevezett grindhouse, azaz mocskos, cenzúrázatlan, rossz ízlésű műfaji filmekre emlékeztet, ahol csak a költségvetés szabott határt az elképzeléseknek. Magyarországon ennek a megfelelője a VHS-korszak, és a Terrifier-filmek tényleg olyanok, mintha a videotéka legfelsőbb polcáról vettük volna le őket, hogy titokban megnézzük, és olyasmit lássunk, ami életünk végéig velünk marad. Miközben Hollywood sokszor a vértelen, fantáziátlan, erőszakmentes horrorok felé fordul (lásd például a M3GAN-t), addig Leone büszkén hirdeti, hogy van még igény olyasmit készíteni és nézni, amitől kifejezetten rosszul érezzük magunkat, teherbírástól függetlenül.

Az amerikai mozikba a Terrifier 3. korhatár nélkül került, azaz szándékosan nem adták be az ottani korhatár-bizottságnak besorolásra, ez pedig azt jelentette, hogy nem készülhetett róla tévéadásba szánt reklám, ami még mindig az egyik legnagyobb platform arra, hogy egy filmet hirdessenek. Magyarországon X-besorolást kapott, azaz hirdetni nemigen lehet, csak késő este mehet mozikban. A Cineverge-nek ezt nem volt probléma, hirdették podcastokban, horrorfilmekkel foglalkozó oldalakon (például a portfóliójukba tartozó Bloody Disgustingon), videójáték-streamekben is. Nemhiába nyomogatták olyan boldogan a cégvezetők a premier előtt az amerikai tőzsde gombját, pontosan tudhatták, hogy sikerült akkor is elérniük a célközönséget, ha a tradicionális filmes marketing eszközei nem álltak a rendelkezésükre.

A Terrifier-sorozat ugyanis az, amit még Magyarországon is független filmkészítésnek hívnánk. Magánfinanszírozású, bármiféle stúdió cenzúrája vagy külső behatása nélkül készült, időt és energiát nem spórolva, fillérekből. Az ötlet még a 2000-es évek közepén ugrott be a rendező Damien Leonénak, aki egy 2006-os, majd egy 2011-es, Youtube-ra is posztolt rövidfilmben is bemutatta Art figuráját. Két évvel később az amúgy maszkmesterként dolgozó Leone elkészítette az első, All Hallows Eve című antológia-horrorát, amiben Art szintén szerepet kapott.

A bohóc pozitív visszajelzéseket kapott, de pénzt nem, senki nem akarta finanszírozni Leone bemutatkozó nagyjátékfilmjét egy pszichopata, fekete-fehér, talán természetfeletti bohócról. Maszkmesterként együtt dolgozott Phil Falconéval, aki egyáltalán nem filmes háttérből jött, hanem egyszerűen csak nyugdíjba vonult, és hobbiból filmeket akart készíteni, Leone pedig segített neki mindenféle sebeket létrehozni a Joe’s War című háborús filmjéhez. A sikeres közös munka után Leone bedobta, hogy szeretné elkészíteni az első Terrifiert, Falcone pedig 35 ezer dollárból (mostani árfolyamon 14 millió forintból) megfinanszírozta neki. Az első Terrifier már a bemutatásának napján visszahozta a pénz többszörösét, a film hírét pedig továbbvitte, amikor a Netflixre is felkerült.

A második filmet már közösségi finanszírozásból készítették el, a kitűzött 50 ezres cél helyett több mint 200 ezer dollár jött össze az első napon. Falcone maradt a producer, megint nem szólt bele a stúdió, a Terrifier 2. pedig már a mai közönségfilmes trendeknek megfelelően lett nagyobb, hosszabb és vágatlanabb: a végeredmény két és fél óra lett, egy olyan történetben, ami behozott egy női főhőst (Lauren LaVera), és egészen fantasy-szerű mitológiát is Art múltjáról. A sminkeket, maszkokat, csonkolásokat és protéziseket még mindig Leone állította elő, aki láthatóan nagyon nagy energiát fektetett a filmnek erre a részére, elég csak a már említett nyúzást felidézni. Amit Leone egyébként úgy talált ki, hogy látott egy grafikát Hasfelmetsző Jack egyik áldozatáról, és egyszerűen visszafejtette, hogy mi történhetett azzal a nővel, hogy így végezte. Aztán eljátszatta a főszereplőjével.

Az anyagi és mérsékelt, de önmagához képest váratlan és óriási közönségsiker után Leonét megkereste egy meg nem nevezett stúdió is, hogy készítse el újból a Terrifiert, sokkal több pénzből, de sokkal kevesebb véres és erőszakos jelenettel. Leone nemet mondott, a részéről érthető okokból: a sorozat legnagyobb vonzereje éppen az, hogy olyan dolgokat mutat meg, olyan részletességgel és elszántsággal, ami egy amerikai filmstúdiótól váratlan. A francia horrorfilmek nagyjából tizenöt-húsz éve voltak ismertek olyan fajta brutalitásról, ami a Terrifier-filmekben van (elég annyit mondani: Mártírok), de a nihilizmusa még így is nagyon egyedivé teszi őket.

Ami nem azt jelenti, hogy jók is. Ha bárki engem kérdez, akkor a Terrifier-filmek kifejezetten rosszak, hosszú, végtelen beszélgetős részek vetekednek hosszú, végtelen véres tunkolással, amik egy idő után annak ellenére összefolynak, hogy valójában sosem ismétlik meg magukat. Nagyra értékelem Leone sfx-es képességeit, hogy képes aprópénzből taszító horrorjeleneteket felépíteni, de a Terrifiereket nézni rettenetesen fárasztó élmény, amin sem a gyerekes humor, sem az átlag alatti színészi játék sem segít.

Az átlag alól csak a két főszereplő emelkedik ki: LaVera sokáig kaszkadőrként és dublőrként dolgozott, többek között ő volt Anya-Taylor Joy dublőrje a Széttörve című filmben. Az Artot alakító David Howard Thornton azzal kapta meg a bohócrém szerepét, hogy a meghallgatáson eljátszotta, ahogy némán megöl valaki, befűszerezi, elfogyasztja, majd szintén némán kiszökellt a szobából. A korábban általános iskolai tanárként és pincérként is dolgozó Thornton megjelenésén sokat dob a smink és az a rettenetes fogsor, az ő néma jeleneteiben pedig van egy olyan groteszkség, amin lehet megfelelően szörnyülködni. Főleg, mert a harmadik részt kifejezetten karácsonyra tervezték, Art a film első harmadában átveszi egy áruházi Mikulás gúnyáját, és szó szerint a szakállát is, és úgy terrorizál többek között egy csapat gyereket is.

Mégis, minden groteszk, túltolt részlet ellenére a Terrifier-filmek egyszerűen unalmasak, amivel gyakorlatilag tényleg sikerül teljesen megidézni a VHS-korszakot, amikor egyes olasz vagy spanyol horrorfilmek bődületesen vontatottak voltak két, addig soha nem látott véres jelenet között. A Terrifier ezeknek az esszenciája, és ezek miatt tényleg semmi máshoz nem hasonlítható, amit jelenleg mozikban lehet látni, de még DVD-ről sem menne egy példa. Mérhetetlenül személyes, hiszen Leone tényleg a szívét, lelkét, és művégtag-építő képességét belerakta ezekbe a filmekbe, még ha a harmadikra már a maszkmesteri feladatokat át is adta egy komplett stábnak is. De ezek kétségtelenül az ő filmjei, még ha ez azt is jelenti, hogy Damien Leone egy nem túl jó ízlésű alkotó. Ez nem az „olyan rossz, hogy már jó”-szintje, hanem valami egészen más, mintha egy kardnyelőt néznénk, vagy egy kétórás, fűrészelős bűvészmutatványt, de közben a művér ránk is fröccsenne. A Terrifier-filmek művészetnek számítanak. Rossz művészet, de akkor is művészet. És nemsokára készül a negyedik rész.

A Bohócrém karácsonya című film már látható a magyar mozikban.