Senki sem a pénzért csinálja, hiszen az nincs

Ha valaki mostanában moziba jár – és miért ne járt volna, a Deadpool & Rozsomákra több mint félmillió jegyet eladtak –, akkor már egészen véletlenül is észrevehette, hogy 2024 őszén rengeteg magyar filmet fognak bemutatni.

Egyszerűen a nagy számok törvénye alapján, szeptember közepe és december vége között ugyanis tizenötnél is több magyar film kerül a magyar mozikba, táncfilmtől kezdve népzenéről szóló dokumentumfilmen át egy Demjén Ferenc-számokat felhasználó musicalig, és akkor még olyanokról nem is beszéltünk, mint Till Attila következő rendezése Thuróczy Szabolcs főszereplésével (És mi van Tomival?) vagy az utóbbi évek egyik legnagyobb cseh sikerének magyar remake-je, Udvaros Dorottyával és a Kincsem rendezőjével (Futni mentem).

A sok magyar film csak egy érdekes statisztika lenne, de itt van egy sokkal fontosabb: a játékfilmek közül csak négy készült állami támogatás segítségével. Mintha 2024 ősze arról szólna, hogy képes-e életben maradni a magyar filmkészítés akkor, ha nem áll mögötte a Nemzeti Filmintézet támogatási rendszere. Papíron úgy tűnik, hogy képes, hiszen ezek a filmek elkészültek, sőt, a Fekete pont példája például bemutatja, hogy egy ilyen filmnek közönsége is van. Olyan széles körben népszerű ugyan sosem lesz, mint a Semmelweis, és a Most vagy soha! számait sem fogja utolérni moziban, de azért őszintén szólva a Most vagy soha! más számaival, a költségvetésével sem vetekedhet.

Mindenféle állami támogatás nélkül filmeket készíteni egyáltalán nem új jelenség, még Magyarországon sem, az viszont igen, hogy ezek között a filmek között vannak olyanok, amikkel nem a nemzetközi fesztiválokat vagy a specializált filmklubokat célozzák meg, hanem a lehető legszélesebb közönségre lőnek.

Andy Vajna 2019-es halála után Káel Csaba lett Magyarországon az úgynevezett filmbiztos, azaz a nemzeti filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos. Káel érkezésével az addig Magyar Nemzeti Filmalapként működő filmtervbíráló és pénzosztó intézményt átnevezték Nemzeti Filmintézetté (NFI), új tagok kerültek a döntőbizottságokba, a finanszírozásokat pedig jelentősen visszavágták.

Nem készíthetett filmet Reisz Gábor, Zomborácz Virág, Pálfi György, Szász Attila, Sopsits Árpád, és a lista egyre csak nőtt, miközben milliárdok mentek el olyan presztízsfilmekre, mint a Most vagy soha!, a Hadik vagy a Semmelweis. Kvázi megszűnt a fiatal filmesek támogatása az Inkubátor Program kizsigerelésével, miközben százmilliós tételek mennek dokumentumfilmek és tévéfilmek készítésére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az NFI támogatta Enyedi Ildikó (Csendes barát) és Nemes László (Az árva) következő alkotásait, igaz, mindegyik nemzetközi koprodukcióban valósul meg. De nagyon sok alkotó egy másik pályára kényszerült, aminek 2024 ősze a legszebb példája.

„Egyáltalán nem normális, hogy mindenki éhbérért dolgozzon. Az lenne normális, ha tehetséges emberek, vagy jó szakmunkások, akik a filmiparban vannak, azok normális gázsit kaphatnánk a munkájukért. De ezek a filmek gyakorlatilag baráti szívességekből épülnek fel, illetve produceri összefogásból” – mondta a Most jövökben készült interjújában Pataki Ági producer, aki többek között arról is beszélt, hogy Rév Marcell operatőr megfizethetetlen lenne a magyar filmkészítés számára, ha piaci áron dolgozna. A Fekete pontot mégis bevállalta, barátságból, és azért is, mert ide húznak a gyökerei.

„Amikor az ember rááll arra, hogy abból főz, ami van, akkor az egy életmóddá válik, és elbátortalanodik abban, hogy nagyobban gondolkodjon”

– ezt Hajdu Szabolcs mondta a Telexnek még 2023-ban, a Kálmán-nap világpremierjén, a tallinni filmfesztiválon. Mi pedig kíváncsiak voltunk arra, hogy az őszi magyar filmek rendezői hogyan főznek abból, ami van, és milyen hatással volt ez az alkotásukra, vagy akár a saját mentális egészségükre is. Hogyan lehet fenntartani egy alkotói közeget, ha szívességekből készülnek a filmek? Befolyásolja a kisebb költségvetés a végeredményt, vagy éppen hogy arra kényszeríti az alkotót, hogy kreatív legyen? Meddig lehet ezt ép ésszel csinálni egyáltalán?

Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Szilágyi Zsófia (Egy nap, Január 2.), Szimler Bálint (Fekete pont), Herendi Gábor (Kincsem, Futni mentem), Reisz Gábor (Magyarázat mindenre) és Pálfi György (Taxidermia, Tyúk) filmrendezők segítségével.

Speciel élvezem ezeket a helyzeteket

Idén ünnepli a 10. évfordulóját a 2010-es évek egyik meghatározó magyar filmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amit Reisz Gábor még diplomafilmként készített, az SZFE akkori hallgatóival együtt. A Vajna-rendszer utána támogatást ítélt meg neki, a Rossz versek már ebből készülhetett.

„A Rossz versek alatt állandó hullámvölgyben voltam, és utána eszembe jutott párszor, hogy ez nem nekem való szakma. Aztán nyilván az NFI-s elutasítások sem javítottak a kedvemen, de a Magyarázat visszaadta a hitemet” – írta Reisz a Telexnek.

A Magyarázat mindenre (kritikánkat itt lehet elolvasni) egy nagyon fiatal, többnyire kezdőkből álló csapat segítségével készült. „Eddigi pályafutásom legcsodálatosabb élménye volt” – mondja Reisz, aki szerint ez a fajta csapatmunka közösséggé kovácsolja a stábot, ami a megoldásokon már közösen gondolkodik. Ugyan a Magyarázat mindenre stábjában léteztek konkrét szakmai kreditek, tehát mindenkinek megvolt a posztja, „mindenki mindent csinált”, néha még a színészek is besegítettek a pakolásba.

De már az előkészítések alatt is gondolt arra, hogy a filmnek szoros lesz a büdzséje, már a legelső gondolatban is ott van benne az, hogy valami kivitelezhető vagy sem, és szerinte még az írás fázisában napi szinten érdemes mindent megvitatni a producerrel. „Kreatív ötletekre van szükség, amiknek közük sincs az általános filmgyártáshoz. Én speciel élvezem az ilyen helyzeteket” – mondja Reisz, aki az egyetem óta minden munkán közösen dolgozik producerével, Berkes Julival.

Volt, amikor a kevés pénz a film előnyére vált: a Magyarázat mindenre befejezésénél a szereplők egy csapata berohan a Balatonba. Reisz szerint ebben a jelenetben már-már nevetséges módon próbálták mozgatni a kamerát, még csónakot is utolsó pillanatban tudtak szerezni a jelenethez, a csónakot pedig az asszisztens és a kameratechnikus tologatta. Ő eredetileg nem így képzelte, egy sokkal kifinomultabb mozgást akart, de ezt képtelenség volt így csinálni, de pont ettől lett a végeredmény szerinte is sokkal emberibb, „a kapkodó, remegő mozgás szinkronba került a befutó fiatalokkal”.

Reisz szerint a legjobb megoldás a mostani helyzetre az lenne, ha megváltozna az NFI, „de mivel egyik sok milliárdos film kudarcának sem volt következménye és ez a rendszer nem hajlamos az önkritika gyakorlására”, erre semmi esélyt nem lát. Szerinte szükség volna egy más alapra, de azt ő sem tudja, hogy miből. Azt javasolja az elsőfilmeseknek – akiket például kigáncsolt az Inkubátor Program elsorvasztása –, hogy minél hamarabb kezdjenek el kreatív csapatokat építeni, amiket aztán kisfilmekkel tökéletesíteni lehet. „Ezeknek az alapfeltétele egy jó, megbízható és elvakult producer” – teszi hozzá Reisz, aki nem érzi opciónak a kuncsorgást az NFI-nél, a külföldi finanszírozáson kívül pedig nem lát más megoldást, mint az ilyen független filmek elkészítését.

Most ez a helyzet, ehhez kell akklimatizálódni

Herendi Gábor a kakukktojás ebben a mezőnyben, és ezt ő maga is tudja. „A független filmek többnyire szerzői filmek. Nálam most egy kicsit más a helyzet, mert ez egy független vígjáték” – írta a Telexnek. Herendi ugyanis a Futni mentem című filmmel képviseli magát a mezőnyben, egy olyan cseh vígjáték magyar változatával, ami nézettségben lenyomta Csehországban még a Barbie-t is.

A Futni mentem kommunikációjában gyakran használják a „független” jelzőt, amiben Herendi szerint „némileg a dac játszik szerepet”, ugyanis ezt a filmet még a fejlesztési fázisban támogatta is az NFI, de végül ismeretlen okból nem szavaztak neki később bizalmat. Herendi többször is beszélt arról, hogy politikai és személyes okokból nem kapott támogatást, ami azért nonszensz, mert a Kincsem és a Valami Amerika-filmsorozat rendezőjéről van szó, ezek pedig az utóbbi évtizedek legnézettebb magyar filmjei. Herendi szerint most a producerek elszántságán múlt, hogy mégis film lett a Futni mentemből, „és ha már így esett, elégtétel lenne a hasonló műfajú, többszörös büdzséjű filmeket lenyomni nézőszámban”. A rendező szerint nekik most kifejezetten fontos gazdasági szempontból a nézőszám. Egyáltalán nem látja úgy, hogy a film kárára vált volna, hogy nem normális büdzséből készült.

Herendi szerint a sokkal kisebb költségvetés megköti a kezüket minden szempontból, bár szerinte tény, hogy a kreativitást felturbózza, de vannak jelenetek, amik kimaradnak emiatt a filmből, vagy sokkal szerényebben szerepelnek. Azt hozzáteszi, hogy a Futni mentemnél nagyobb büdzsével dolgoznak, mint a most készült független filmek, „egy vígjáték nem tud ilyen szerény körülmények között megszületni”. Szerinte nagyon fontos az előkészítés, minél jobban elő van készítve egy forgatás, annál olcsóbban lehet megcsinálni.

De még a kisebb költségvetés is nagy kérdéseket hoz magával. Herendi hálás volt a színészeknek és a stábnak, hogy a gázsijuk töredékéért elmentek dolgozni, „de sokszor frusztráló is tudva, hogy ők is csak pénzből élnek, tehát nem lehet a végletekig kihasználni a lelkesedésüket és a lojalitásukat”. A rendező szerint még a kezdet kezdetén elmondták mindenkinek, hogy sokkal kevesebb pénzből kell ezt a filmet kihozni, az ő tapasztalata pedig az volt, hogy mindenki nagyon megértő. „Mindenki ismeri a körülményeket, mindenki látja, mi zajlik a kultúrpolitikában, a filmes társadalom nem annyira megosztott véleményem szerint. Tudomásul vették a stábtagok, a színészek, hogy most ez a helyzet, ehhez kell akklimatizálódni” – írja. Herendi bevallotta, hogy néha deprimáló ez a fajta stresszes munka, de csak rövid időre.

„Az ember megrázza magát, és megy tovább elszántan”

– írja. A Futni mentem november 21-én kerül a mozikba.

Zsákban is lehet táncolni

Szilágyi Zsófia első játékfilmje, az Egy nap a nemzetközi kritikusok díját kapta szekciójában 2018-ban a cannes-i filmfesztiválon, a másodiknak, a Január 2.-nek pedig idén volt a premierje a velencei filmfesztiválon. A film ugyanis a Biennale College – Cinema nevű, alacsony költségvetésű, 2013 óta létező finanszírozási program segítségével készült, 200 ezer euróból, ami Szilágyi szerint „nem kevés pénz”.

Szilágyi szerint a költségvetés megköti az alkotó kezét, de ez nem jelent feltétlenül veszteséget:

„Bizonyos dolgok nem lehetségesek, mások igen. Egy jó párbeszédhez például nem kell nagyon sok pénz. Az anyagi megkötöttség nem feltétlen jelenti, hogy a minőség romlani fog. Zsákban is lehet táncolni.”

Hozzáteszi, hogy nem minden ötlet készíthető el kevés pénzből, és nagyon észnél kell lenni, hogy a filmkészítésnek milyen módja, műfaja, stílusa az, ahol a kevés pénz nem okoz eleve minőségromlást. Ugyanakkor szerinte azt sem érdemes elfelejteni, hogy a sok pénz önmagában nem jelent szabadságot, „márpedig mintha ez lenne a legfontosabb a művészetben”. A több pénzzel szerinte több beleszólás is jár, arról a szellemi teherről nem is beszélve, amit egy nagyobb apparátus mozgatása jelent. „Ez sem feltétlen csinál kedvet ahhoz, hogy egy alkotó bátran kipróbáljon valamit” – írja.

Szilágyi a finanszírozási program keretei miatt volt nyomás alatt, az előkészítés és az utómunka „erőltetett menetben” zajlott. Hangsúlyozza, hogy ez másfajta nyomás, mint a zéró költségvetésű filmek készítésénél, ahol „pénz nincs, de idő van”, nála ez pont fordítva működött. Saját bevallása szerint az idő prése rá és a stábra is rosszul hatott, feszültek voltak, szusszanni sem tudtak. Ugyanakkor részben hálás is a határidőért, mert „intézményen kívül készült filmek esetében az is veszély, hogy a film elkészülte a végtelenbe nyúlik, az egyes fázisok túl messzire kerülnek egymástól”.

Szilágyi szerint ezt a fajta munkát gyakorlatilag bármeddig lehet végezni, ha egy csapat csinálja, és bizonyos technikai eszközökről és lehetőségekről eleve lemondanak: például elfogadják, hogy a film hangja nem lesz megfelelően keverve, mert ezek olyan költségek, amiket nem lehet örökké szívességi alapon kérni. „Lehet csinálni, hogy ha azok, akik készítik, a magukénak érzik és egyenrangúan vannak benne. Ebben az esetben nincs szívesség. Legfeljebb magának tesz valaki szívességet, hogy azzal foglalkozik, amivel szeretne.”

A rendező nem tudja, hogy létezik-e jobb megoldás a kialakult helyzetre, mint az, ami most történik, hogy az alkotók kerülőutakon, de alkotnak. „Az látszik, hogy ezek a kerülőutak különbözőek”, de szerinte az is látszik, hogy épül valami nagyobb tudás és tapasztalat a független filmkészítésről, ami a következő alkotóknak jól jöhet. Szerinte a jelenlegi helyzetben készülnek nagyon jó filmek és kevésbé jók is, de nem becsülné alá a mostani „tapogatózó”, független filmkészítés jelentőségét. „Nehéz, de érdemes csinálni” – írja. A Január 2. október 3-tól látható a magyar mozikban.

El a kezekkel a kultúrától!

Pálfi György jelenleg a görög, német, és francia forrásokból készült Tyúk című filmjének utómunkáján dolgozik, de a korábbi Szabadesés és a Mindörökké is állami finanszírozás nélkül valósult meg, alternatív forrásokból. Pálfi a Telexnek elmondta, hogy az „állami pénz nélkül” az ő értelmezésében két dolgot jelent: hogy az állampárt politikai igényei és cenzúrája nélkül, „tehát független, szabad alkotói szándékok szerint készült produkcióról van szó”, illetve azt is, hogy alacsony költségvetésből, „a lehetetlen megkísértésével, legtöbbször szívességi és közös együttműködési alapon hozták létre”. Szerinte egy „kvázi diktatúrában” büszke lehet magára az, aki állami pénz nélkül forgat, miközben az alacsony költségvetésekre és a kunyerálásokra nem.

Pálfi szerint a nézőt a legkevésbé érdekli, hogy egy film mennyi pénzből készült, a vásznon a filmnek ugyanúgy kell teljesítenie, mint a többinek.

„Egy nagyon fontos téma, vagy egy nagyon klassz vizuális, vagy filmtechnológiai ötlet kell ahhoz, hogy egy ilyen film képes legyen megszólítani a nézőket. Ilyen meg nem mindig jut az eszembe.”

Sok lehetőség bezárul az alacsonyabb költségvetésnél: nem lehet sok helyszín, sok szereplő, minél kevesebb idő alatt készül el, „annál kevesebb pénzt, ebédet, vacsorát, benzint kell rá költeni”. Pálfi szerint egy ilyen film forgatásán egy munkatárs több munkát is elvégez, ezért jó munkaviszonyt kell kialakítani, mert ha úgy utasítja, hogy hazamegy, „az azt jelenti, hogy egyszerre ment el annak az egy embernek a személyében a világosító, a fahrtmester, a berendező és a színész”.

Az utómunka során viszont nehezen tud spórolni, hiszen ha már egy film moziba megy, akkor fényelni kell, meg kell csinálni jól a hangját, és trükkök is kellenek bele. Pálfi szerint ezek nem olcsó dolgok, „szívességeket kell kérni és hosszan várakozni, amíg a stúdiókból kimennek a pénzes ügyfelek, és a szakember sem a 24. munkaóráját kezdi aznap”.

A rendező szerint az nagyon sok konfliktust megszüntet, hogy „senki sem a pénzért csinálja, mert az nincs”. Neki személy szerint csak jó élményei vannak a közös munkáról, amikor elkapja a flow-t, akkor „egy nagyszerű közös, emberesen megerőltető, alkotói kalandjáték” lesz belőle. Ha sikerült pénzt szerezni hozzá, akkor könnyebb, ha nem, akkor hősies.

Pálfi szerint a jelenlegi filmfinanszírozási helyzet megoldása az lenne, ha demokratikus úton megválasztott szakembereknek, átláthatóan, szakmai alapon meghozott, számonkérhető döntésekkel kellene támogatniuk kreatív, értő filmkészítők nagyszerű terveit az állampolgárok befizetett adójából.

„El a kezekkel a kultúrától! Minden politikát száműzni az adófizetők pénzét elosztó kulturális kuratóriumokból!”

Szerinte Magyarországon nem lehet piaci alapon filmet készíteni, a filmkészítés költséges, „sem elég állampolgár, sem elég fogyasztó, sem elég mecénás” nincsen, de a befizetett adók kicsi részéből finanszírozható. Pálfi szerint a mostani kormány is juttat pénzt a filmgyártásba, de az nem érkezik meg a valós filmkészítőkhöz, „az elosztásnál van a probléma”. Az NFI jelenleg szerinte „cenzúrahivatalként” működik, egy szűk baráti körnek teszi lehetővé a filmkészítést, miközben a kormánypárt zavaros ideológiai alapon a „filmrendezők többségét politikai/gazdasági ellenségnek tekinti”.

Ez egy döglött cápa

Szimler Bálint nagy dolognak tartja, hogy a filmszakmán belül, 5 év kiéheztetés után egyre többen értik meg a saját felelősségüket a rendszer alakításában, miközben kezdünk hozzászokni magunkat olyan abszurd pillanatokhoz, hogy „a kormány egyik kegyeltje, aki korábban nem volt producer filmben, kap közel 9 milliárd forintot”, amiből több száz kolléga kiteljesedhetett volna, vagy az ő megélhetésüket segítette volna. A Fekete pont rendezője viszont azt is tudja, hogy van egy másik oldala is annak, ha a filmesek pénzhiányról beszélnek:

„Amikor az emberek napról napra, anyagi nehézségekkel élnek, akkor senki nem fog velünk együttérezni.”

Szerinte az anyagi kötöttség meghatároz egy játékteret, amin belül viszont el tud szabadulni az alkotó fantáziája, de „felesleges sci-fit írni rengeteg utómunkával, ha tudod, hogy kevés pénz van rá”. Az anyagi határok szerinte kézzelfogható dolgok, és ez kreatív szempontból inspiráló is lehet. De azt elismeri, hogy „a filmezésben a pénzhiány mindenképpen szopás, minél kevesebb van, annál nagyobb szopás mindenkinek”.

A Fekete pont forgatásán tisztában volt azzal, hogy szívességeket kért emberektől, ezért próbált valamennyire kompenzálni, leginkább arra költötték a kevés pénzt, hogy jól tudják tartani a stábot és a szereplőket, pedig önmagában már egy óriási kiadás etetni és itatni mindenkit. Mivel a film főleg egy helyszínen készült, az alkotótársával, Rév Marcell operatőrrel az elején megfogadták, hogy csak nagyon ritka esetekben engedik, hogy a munkából túlóra legyen. Szimler élménye az volt, hogy mindenki sokkal koncentráltabban dolgozott.

A forgatás volt a kevésbé megterhelő, a film előkészülete sokkal stresszesebb időszak volt, a pénz hiánya miatt „nem lehet senkit hosszú hónapokig dolgoztatni, ezért negyedannyi embernek kell, tizedannyi idő alatt minden munkát megcsinálnia”. Sokszor ez pedig olyan fontos folyamatokat is befolyásol, mint a szereplőválogatás. Az utómunka hasonlóan megterhelő volt, mert a vágás folyamata mellett a filmben szereplő Cervantes-színdarab felvételeit készítették elő.

„Nekem elég nagy a teherbírásom, de nyugodtan mondhatom, hogy életemben nem dolgoztam ennyit. […] A végére nagyon kimerültem mentálisan.”

Szimler a maga részéről nem látja azt, hogy mindjárt fejest ugrana egy hasonló projektbe, sem fizikailag, sem a szívességek kérése terén nem érzi még magában az erőt, előbb anyagilag is rendbe kell jönnie. De szerinte feladni nem lehet, az elnyomás csak még nagyobb igényt szül az ellenállásra és a szemek felnyitására. A megoldás pedig az lehetne hosszú távon, ha

„a kormány felfogná, hogy a művészetet nem fogja tudni megszelídíteni, kitakarodna ezekről a területekről, és vinné magával a nímandjait”.

Ha megvalósulna az, ami az Igazságügyi Minisztérium által kiadott Emberi jogok kézikönyvében is áll arról, hogy a művészethez való jog tekintetében az államnak semlegesnek kellene lennie, és egyenrangúan kell tekintenie a különböző világnézetekre és értékfelfogásokra. Szerinte amíg nem történik meg, addig csak Woody Allent tudja hibásan idézni: „A művészet olyan, mint egy cápa, ha nem tud előremenni, előbb-utóbb beledöglik. És amit mi itt babusgatunk, az egy döglött cápa.”