Finy Petra: Ma mentálisan és intellektuálisan kiégettebbek az emberek, mint 1968-ban

Ha műfajilag szeretnénk besorolni az Ultramarint, ugyanúgy elmondható róla, hogy szerelmi regény és történelmi regény, mint a 2021-ben megjelent Kerti szonáta. Ez az otthonos regényműfaj számodra?

Sohasem műfajokban gondolkozom, hanem egy történet kezd el mozogni bennem, és a karakterek egyszer csak elkezdik kinőni a maguk terét. Igazából itt is a történet, illetve a korszak, jelen esetben a hatvanas évek második fele fogott meg, amihez már csak személyes okokból is nagyon könnyű volt kapcsolódnom. Ugyanis édesapám 1968-ban állt érettségi előtt, a budapesti Rákóczi Ferenc Gimnáziumba járt, ő mesélte a könyv első fejezetévé váló Pucér részek történetét. Ez nagyon röviden arról szól, hogy édesapám és a barátai kamaszként elég csórók voltak, viszont nagyon szerettek volna elmenni moziba egy olyan filmre, amiről azt hallották, hogy pucér részek találhatók benne. Mivel egyikük nagyon jó sakkozó volt, kitalálták, hogy a Mechwart téren gyűjtik össze a pénzt a mozijegyre. Már amikor ezt és aztán a többi sztorit először hallottam, éreztem, hogy mindez akár napjainkban is történhetett volna, mert nincs olyan nagy különbség az akkori fiatalok meg a mostaniak gondolatai és világlátása között, mint gondolnánk.

Az Ultramarin első és második fejezete a Telextárcákban, a 3–5. fejezet pedig a 168 Órában, a Magyar Hangban és az ÉS-ben jelent meg. Ezek a rövidebb történetek voltak meg előbb, és aztán organikusan fejlődött a szöveg, vagy pedig egy nagyobb kompozíció vázához igazítottad a kisprózai műveket?

Úgy szoktam írni, hogy tudom, hova szeretnék eljutni. Persze mindig hagyok valamennyi teret a karaktereknek, hogy kimozoghassák a saját személyiségüket, de alapvetően struktúrában gondolkodom, itt is igyekeztem előre kitalálni a szerkezetet. Az Ultramarin fő idősíkja 1968 szeptembere. Már túl vagyunk az augusztusi prágai eseményeken, a tanítás is elkezdődött, de még van annyira meleg, hogy el lehet menni strandra. Aztán ott van a másik idősík, benne az egyik fiú, a rendkívül érzékeny és sérülékeny Belphégor naplószerű visszaemlékezéseivel. Ezek a szövegrészek egy évvel korábbra mutatnak, amikor a fiú apja kitalálta, hogy igazi férfit farag belőle, és egy évre elküldte egy vidéki katonai szakközépiskolába.

Elsősorban mi érdekelt ebben a rendkívül sűrű és eseménydús időszakban?

A mindenféle sötétsége, komorsága és korlátoltsága ellenére számomra egyszerre tűnik letisztultnak és kiszámíthatónak ez az időszak. Az emberi viszonyok nyitottsága és az egymás felé fordulás igénye jóval erősebb volt, mint manapság. A fiataloknak sokkal mélyebb és elevenebb volt a kapcsolatuk a szüleikkel, a barátaikkal, a tanáraikkal, és a kommunista rendszer minden zártsága ellenére is úgy érezhették, hogy van valamennyi mozgásterük. Lehet, hogy ez csak annyi volt, hogy elmentek az Ifjúsági Parkba egy koncertre, kicsit rövidebb szoknyát vettek fel, vagy végre beszerezték a hőn áhított farmert, mégis, bizonyos értelemben sokkal több lehetőségük volt, mint manapság. Ez persze ellentmondásnak tűnik, de

azt látom, hogy ma mentálisan és intellektuálisan jóval kiégettebbek az emberek, jobban bezárkóznak, és egyszerűen már nem küzdenek, mert úgy érzik, hogy nincs miért.

Utólag visszatekintve, és ezt nyilván csak beszámolók alapján tudom elképzelni, a hatvanas éveknek nagyon erős volt a svungja. Gondoljunk például a zenei életre, arra, hogy mennyi együttes alakult és koncertezett akkoriban. Ez a maga nemében egyedülálló volt a keleti blokkban. Persze kellett hozzá a szexuális szabadság is, meg a Nyugatról érkező hatások, de az országnak a diktatórikus viszonyok közepette is megvolt a lendülete, a reménye és a hite. Talán ez a hit sokakban erősebb is volt, mint napjainkban.

Miért a már említett Belphégor alakját és nézőpontját emelted ki az öt gimnazista – két lány és három fiú – szereplőd közül?

Belphégor gondolatait és hangját azért szerettem volna megmutatni, mert ő egy álcázott, befelé irányuló életet él. Ez nem pusztán introvertáltság, hanem tényleg egyfajta rejtőzködés az ő esetében, és úgy gondoltam, hogy így jobban beleláthat az olvasó a fejébe. Ráadásul talán Belphégor karaktere fejlődik a legmarkánsabban a regény során, ő jut el a legdrámaibb módon A-ból B-be, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy Z-be. Mivel ezt a nagyon nagy utat úgy járja be, hogy kifelé keveset kommunikál, és többnyire titkolja az érzéseit, ezeknek a visszaemlékezéseknek még jobban felértékelődhet a szerepük, és lelki nyomozásra sarkalhatják az olvasót.

Az Ultramarin ugyanakkor nemcsak lélektani vagy fejlődésregényként, hanem Budapest-regényként is olvastatja magát. A város egyszerre a történelmi traumák helyszíne – a Margit híd felrobbantásától a kitörésen át 56-ig több ilyen eseményt is felidézel – és a már-már korlátlan kibontakozási lehetőségek tere, legyen szó az Ifiparkról, a Margitszigetről vagy a Római-partról, de akár az Erzsébet híd építési területét is említhetném. Ez csak egy járulékos dolog, vagy kimondottan célod is volt a részletgazdag Budapest-ábrázolás?

Ha nem is volt cél, de mindenféleképpen szórakoztatott: rajongásig szeretem ezt a várost. Nagyon szeretek úgy járni-kelni Budapesten, hogy egy kicsit az épületek története mögé nézek, vagy utánakérdezek, utánaolvasok érdekességeknek, gyűjtöm is az ilyen sztorikat, csakúgy, mint az érdekes figurák történeteit. Például Faházi János asztaliteniszező, aki a regényben mindenféle tárgyakkal, például papuccsal és összesodort újságpapírral pingpongozik a Palatinuson strandolókkal, nemcsak a sportág legszórakoztatóbb figurája volt, hanem egy kultikus arca az akkori Budapestnek. Hasonló okokból szerepel az Ifjúsági Park igazgatójának, Rajnák Lászlónak a figurája, vagy akár Wittek Mária énekesnő alakja. Az Omegáról meg az Illésről mindenki hallott, de mellettük számos kisebb és manapság már kevésbé ismert együttes is létezett, róluk is azt gondoltam, hogy színesítik a történetet.

Már a Kerti szonátának is az egyik fontos küldetése volt, hogy emléket állítson a közelmúlt történelméből kihagyott nőknek. Ez a törekvés itt is nagyon erős, gondolok itt a nyilasok által 23 évesen agyonlőtt költőre, Szenes Hannára, a magyarul 1964-ben megjelent Zabhegyező fordítójára, Gyepes Juditra, de megemlíthető Kathrine Switzer, az első női maratonfutó is. Miért pont az ő történetüket szőtted bele a regénybe?

Kathrine Switzer alakját például azért tartottam fontosnak beleírni az Ultramarinba, mert sokat hozzáad a korszak lelkiségéhez, a női karakterek fejlődéséhez. A regényben talán Gizi járja be a legnagyobb utat, aki egy teljesen matricaszerű, sablonos, klisészerű figurából növi ki magát háromdimenzióssá, és ha nem is nő fel teljesen, de majdnem önazonossá válik. Gyepes Juditot és a Zabhegyezőt pedig azért nem akartam kihagyni, mert a Zabhegyező akkoriban egy generációs, kultikus regény volt, tényleg alapműnek számított. Valahogy úgy szólította meg a fiatalokat, hogy tényleg mindenki azt hitte, érezte, róla szól. Ehhez kellett Gyepes Judit akkor még nagyon aktuális és friss fordítása. Amúgy bennem a mai napig ebben a fordításban szólal meg ez a szöveg. Azt a kvázi ziccert meg külön öröm volt kijátszani, hogy Gyepes Judit a Rákóczi Ferenc Gimnáziumban tanított. Szenes Hanna életéről sem beszélünk eleget, hihetetlenül karizmatikus és bátor figura volt, ezért tartottam fontosnak neki is emléket állítani.

Azzal, hogy a már említett Belphégor harmadik osztályos korában egy katonai szakközépiskolába kerül, nagyon erősen megidézed egy másik kultikus mű, az Iskola a határon világát is. Mindez kiegészül a hasonló személyiségű szereplők felvonultatásával, plusz az Ottlik-idézetek szövegbe illesztésével. Miért ennyire meghatározó számodra Ottlik és az Iskola a határon?

Sok nagy írónak vagyok hálás azért a gondolkodásmódért vagy látásmódért, amit átadtak, de bizonyos értelemben azért Ottlik tanított meg beszélni. Az Iskola a határon lelki és erkölcsi értelemben is nagyon fontos nekem. Így aztán természetes, hogy felfedezhetők párhuzamok: három barát van az egyik könyvben és három a másikban, mindháromnak más a megoldása a rendszerabúzusra – ugye, az Iskolában Szeredinek nagyon erős a személyiségbeli integritása, Bébé behódol, Medve pedig ész nélkül lázad, kvázi elfut a megoldások elől a lázadásával; az én figuráimnál Tömpéhez társítható a megadás, Belphégorhoz az ész nélküli lázadás, Kelemen pedig a legerősebb integritású figura –, de azért alapvetően nem volt célom ilyen típusú összehasonlításokat tenni, direkt megfeleltetéseket pedig végképp nem. Inkább az Ottlik által közvetített erkölcsi hozzáállást szerettem volna megidézni a regényben, hogy egy bántalmazó vagy traumatizáló helyzetben milyen válaszokat adhat az ember. Ottlik erre az erkölcsi és becsületbeli válaszadásra tanítja meg az olvasókat; hogyha én ennek csak egy töredékét fel tudtam mutatni az Ultramarinban, már nagyon boldog vagyok.

Ami pedig a vendégszövegeket illeti: ez inkább csak játék, de azért mondok egy példát. „Hétfő volt körülbelül” – olvashatjuk Medve kéziratában. Nekem nagyon tetszik ez a mondat, kifejezi azt az időtlenséget, amikor a sok tortúra és bántás közepette már összemosódnak a pillanatok, napok. Egy látszólag jelentéktelen kijelentés, mégis, azt gondolom, hogy beszakítja az asztalt. Pont az ilyen elegáns, egyszerű, de nagyon ütős mondataiért vagyok nagyon hálás Ottliknak, aki íróknak és olvasóknak is rengeteget tanított.

Ha már tanítás, a regényben nagyon erősen megrajzolt Márvány tanár úr alakja. Akár a közelmúltbeli pedagógustüntetésekre is szerettél volna reflektálni azzal, hogy egy ennyire karizmatikus tanárfigurát jelenítesz meg a regényben?

Nem gondolom, hogy ennyire közvetlen lenne az áthallás. Arra azonban nagyon büszke vagyok, hogy a nagymamám is pedagógus volt, a testvérem is pedagógus. Szerintem aki manapság, ilyen körülmények között is helytáll és még kitart tanárként, az megérdemli a kalaplengetést. Márvány tanár úr alakjában egy olyan pedagógusfigurát szerettem volna megmutatni, aki nemcsak a tananyagot adja át, hanem jóval többet tanít a diákoknak: az életre neveli őket. A regény végén Márvány tanár úrhoz már mindenféle lelki problémákkal is mennek az gyerekek, kvázi pótszülőként funkcionál. Manapság is vannak ilyen pedagógusok, de ahhoz nagyon elhivatottnak és fanatikusnak kell lenni, hogy valaki a jelen körülmények között megmaradjon a pályán. Minden tiszteletet megérdemelnek.

Nemrég megjelent tárcanovellád, a Rádium a komolyzene, a koncertek világa köré épül, és az Ultramarinban is több olyan történetet felvillantasz, ami zenéről, zenészekről, koncertélményekről szól. A te életedben is fontos szerepet tölt be a komolyzene?

Nagyon erősen kötődöm a komolyzenéhez, a családomban majdnem mindenki tanult valamilyen hangszeren játszani, én is hat évig zongoráztam, sokat járok a Zeneakadémiára és mindenféle koncerthelyszínekre. Sok komolyzenét hallgatok, sokszor arra írok, teljesen más tudatállapotba hoz. Talán a szövegből is lejön, hogy Dvořák nagy kedvencem. Azért is olyan erős a cseh vonal, és a cseh szereplőm, Nina szülei is azért komolyzenészek, mert a cseh zeneszerzőket nagyon szeretem. De a zene Belphégor figurájához, az ő befelé élő és menekülő karakteréhez is jól illik, aki részben a zenében, a festészetben és az irodalomban is megtalálja ezt a menekülési lehetőséget, ami az ő kis szigete. Amúgy a komolyzene már a Kerti szonátában is hangsúlyos volt, az idős testvérpár ott szintén a zene felé fordult, de itt szerintem örömtelibb a kapcsolódás a zenéhez. Elsősorban arra szerettem volna rámutatni, hogy a popzene mellett a komolyzene is tud olyan lenni, mint a levegő, azaz nélkülözhetetlen az élethez.

Az említett tárcanovelládhoz hasonlóan ebben a regényben is rendkívül meghatározó a transzgenerációs traumák, a családi háttér megjelenítése. Te is ugyanazt gondolod, mint Kelemen mamája, Vilma néni, aki szerint „a hozott családi anyagból senki nem tud mást építeni, mint amit a malter megenged”?

Alapvetően igen, de szerintem Vilma pont, hogy meghazudtolja magát, és sokkal többet és jobbat épít fel belőle. Amit idéztél, különösen fontos gondolata Vilmának, aki remek példa arra, hogyan lehet kilépni a traumákból. Ő és Márvány tanár úr a legnagyobb borzalmak közepette is a saját világukat és szabadságukat élik meg, és ezt adják tovább a gyerekeknek. Amíg a Kerti szonátában a testvérpár kicsit foglya volt a saját traumáinak, és bizonyos szinten nem tudott kilépni belőle,

az Ultramarin szülőgenerációja azt mutatja meg, hogy bármilyen körülmények között embernek lehet maradni, és ehhez kínálják fel eszközként a becsületet és a méltóságot.

1978-ban születtél, a kilencvenes évek közepén érettségiztél. El tudod képzelni, hogy saját élményeid alapján készüljön egy hasonló regény a rendszerváltás utáni időszakról?

Nem kizárt, de azért nem eldöntött tény, hogy mostantól mindig egy-egy korszakkal fogok behatóbban foglalkozni. Mint mondtam, a történet érdekel, és hogy tudok-e olyan feszültséget teremteni a szereplők között, hogy képesek legyenek bizonyos fejlődés vagy egy táv befutására. A helyszín viszont tényleg izgat, rájöttem, hogy nagyon jó érzés volt Budapestről ilyen szemmel írni, alaposabban górcső alá venni néhány helyszínét és az ahhoz kapcsolódó történeteket. Ha a kilencvenes évekről írnék, még ennél is jobban bemutatnám a várost.