Finy Petra: Fennakadás

„Kérjük az utazóközönséget, hogy lehetőleg a kocsi belsejében utazzon!” Csak nevetek magamban a feliraton, ami az ovális utasbeálló tetején fut körbe a Kalefon.

Baromság. Ki az a hülye, aki fizet a villamosozásért, ha spórolhat a blicceléssel? Kupacban csüngenek az emberek a villamosok hátulján, felülnézetből Budapest furcsa szőlőfürtjei vagyunk, szürke gyümölcsök, éretten is keserűek. Magunkat növesztjük szárra, és szedjük le onnan.

Persze nem veszélytelen mutatvány tujázni, kell hozzá némi akrobatika és szerencse. Ám többnyire épségben megússza az ember. Épségben leugorja. Igaz, engem nem dobáltak a levegőben gyerekkoromban, mint a bánatos tekintetű Keatont, aki tényleg egy igazi zuhanómester volt. Nem csoda, hogy Houdini a Buster névvel ajándékozta meg.

Esni, kérem, tudni kell. Én tudok is. Pofára, seggre, térdre, az élet közepébe, esésben tényleg nagyon jó vagyok.

Összesen ha kétszer zúztam össze a térdem. Azóta néha csillagokat látok, ha front van, időnként irgalmatlankodik a csontozat, de hát ennyi rossznak bele kell férnie egy kis jóba. Egy jó kis balhéba.

Tömpe mesélte egyszer, hogy látott ám csúnyábbat is az én zúzott térdemnél. A Margit hídnál történt, hogy a villamos hátulján utazó lány, becsúszott a másik sínen induló járgány alá. Egy kis ritmushiba elég volt, Tömpe szerint a csizmája sarka akadt be. Ilyenkor szerintem mindig Kockás Gizire gondol, elképzeli, hogy egyszer az ő csizmasarka is beakadhat, és mi fog majd történni azzal a hosszú combjával, amin végtelen idő, mire felfut a tekintet, és ha már nem nézi az ember, még akkor is látja azt a lábat. A lány tehát, ahogy ugrott a villamos hátuljáról, elszámolta az érkezést, villanásnyi hiba, sikkanni sincs idő, a levegő összesűrűsödött, satuja köré feszült. Már el is kapta a másik villamos.

Óriási csörömpölés. Majd még annál is hangosabb csend.

A dörgő némaság úgy áradt szét, akár a háborúban, amikor felrobbantották a Margit hidat. Tele villamossal, tele autókkal, tele utasokkal. Ezt apám mesélte, majdnem felszállt a hídra tartó villamosra, ha nem adja át a helyét egy hadirokkant katonának, megy a bombafénybe ő is, repült volna miszlikbe az élete. Több száz jajveszékelő sors a fekete Dunában.

Tömpe nem is a vérről beszélt sokat, azt mondta, a csontok meg hús masszája nem is, inkább az a kar, az rettentette el. Attól meg kellett dermedni, attól a halálba fagyott kartól. Mert a lány úgy esett a villamos alá, derékig nyomta össze a kerék, a felsőteste ép maradt. A karjával nyúlt volna hátra zuhantában, hogy az életbe kapaszkodjon. Bele szeretett volna markolni az időbe, aztán a keze úgy maradt.

Tömpe soha nem fogja elfelejteni a segítségért könyörgő kart, azt a kificamodott életet. A mozdulat beleégett, ha lecsukja a szemét, a lány még ott integet a retináján: Kharón kinyújtott tenyere, amellyel utolsó vámot kér. Jobb lenne, ha ez a rettenetes kép nekem is elég erős mementó lenne, teszi hozzá komoran Tömpe. Hősködhetnék kevesebbet a villamosok hátulján.

De hát nem is hősködöm, minek aggódik mindig, csak épp kinti utazóközönség vagyok, a szelekkel vitetem magam.

Ötre beszéltük meg a találkozót Belphegornál, hogy nála nézzük majd a róla elnevezett sorozatot. Vagyis hát őt neveztük el a sorozatról.

Akinek tévéje van ugyanis, az már valaki. Igaz, már egyre több családnak van, de még mindig nagy dolog. Belphegorról eddig is tudtuk, hogy valaki, pontosabban a szüleiről, hogy valakik. Illetve nemcsak valakik, de más valakikkel is jóban vannak. Az anyjának a legmodernebb porszívója van, soha nem prakkerol, és mosógép is ott zúg náluk. Még elektromos hűtőszekrényük is van, nem vacakolnak a jéggel. Elképzelhetetlenül gépesítettek.

A gép zötyög alattam, mindjárt le kell szállnom, a szokásos mozdulattal készülök rá. A gerincemben enyhe zsibbadást érzek ilyenkor, forró lesz a fókuszpont. Koncentrálni kell, taktikusan időzíteni a mozdulatot.

Akkor csodálkozom el igazán, amikor lemaradok az ugrásomról, pedig esküszöm, elindítottam. Mintha elveszteném az árnyékomat, leszakadt volna rólam a létezés. A gondolat már előresuhant, képzeletben látom a mozdulatot, ahogy a villamossínek közé huppanok, onnan gyors táncolással a járdára. De míg a gondolatok már régen a flaszteren sétálnak, a testem bizony a villamoson ragadt.

Azt hiszem, fennakadtam.

Berezelni nincs idő, nem lehetek derékba tört életű lány, nem válhatok péppé hirtelen, azonnal megrántom a nadrágomat, a sorsom rángat engem vagy én őt. Nyugtalanul nyekkenek. Végül leugrom a villamosról.

Lihegve érkezem Belphegorékhoz, ez közel volt, ez majdnem megvolt, most majdnem megvoltam a halálnak, szinte elkapott ez a gonosz kísértet.

Kockás Gizi lépdel előttem a lépcsőházban, fehér, mint egy vidám kísértet. Hamar utolérem, aztán rájövök, nem kellett volna. Ha előttem illegteti fel a hosszú combját a rövid szoknyában, azt biztosan nem élem túl, de a mohó vágyat végül legyőzi a bennem nem is létező úriember. Tömpe az úriember a csapatban, valahogy így lettek leosztva a szerepek, neki ez zsigerből jön, ő még egy veszett kutyától is illedelmesen bocsánatot kérne, ha le kéne ráncigálnia magáról. Udvariasan felszólítaná állkapcsa finom meglazítására. Én még egy lányt sem engedtem előre soha rendesen az ajtóban, és azt sem tudom, melyik oldalán illene menni, ha nővel sétálnék.

De most beugrik, hogy nő nem mehet férfi előtt a lépcsőn, ez ordas illetlenség, ezért kásás motyogással magyarázom Gizinek, miért kell nekem előtte mennem. Csak kajánul kuncog mögöttem, végigpattog kacaja a lépcsőházban, hanglabda, ami nemcsak a fülemnek ütődik, de a lelkemnek is.

Biztosan bugyuta udvariasságomon nevet, hiszen annyi mindent megmutat az a szoknya, hogy a látványon már egy kis lépcsőn alálátás igazán nem változtat.

Végre megérkezünk, és ki tudom magam fújni Belphegorék előszobájában.

Tömpe már ott is van, Tömpe mindig messziről megérzi, ha valahol felbukkan Gizi, és rögtön megjelenik, a lány az ő mágnese, most is olyan közel áll hozzá, hogy lehelete súrolja a másik lélegzetvételét.

– Levehetem a kabátodat? – kérdezi, amivel Gizi nem tud mit kezdeni, mert ugyan a Rotschild Klára szalonjába jár szabásokat koppintani, és ott lát néha úri népeket, de a kabátját neki még soha nem akarta levenni egyetlen férfi sem. Azt sem tudja, hogy kell azt.

Bele is akad a karja Tömpe kabátlevételébe, egy darabig azt hiszem, kényszerzubbonyba csukódott, őrült posztóbalett, aztán csak Gizi kicsavarodott karja villan fel, és látom a Tömpe szemében, hogy ő is látja, de nem Gizi karját, hanem a halott lány életbe csimpaszkodó kezét.

Tömpe ijedtében nagyot ránt a kabáton, Gizi felszisszen:

– Te hülye! – dobja le magáról a kabátot, miközben sajgó karját tapogatja.

– Nem nagyon akarták még levenni a kabátodat... – lép oda hozzá Tömpe. Masszírozni kezdi a kitekert kart.

– Hát azt nem. Mást szoktak lehúzni rólam... – vihogja el Gizi, de Tömpe a szájára teszi a kezét:

– Csitt, ne beszélj csúnyán magadról! – Gizi szemében erre furcsa fény gyúl. Vele még soha senki nem beszélt így, ezt nem is érti. Hogy emberként és nem csak nőként. Hogy valaki úgy öleli, mintha törékeny lenne, és senki nem akar róla letépni semmit, és anélkül, hogy meztelenre vetkőztetnék, tekintettel simogatják végig a bőrét. A gondolatait.

Zavartan odébb megyek tőlük, be a szobába, úgyis mindig rosszalkodik a tévé, fel kell menni a tetőre beállítani az antennát, aztán a készülék oldalát ütögetni, tologatni, megtalálni az adásnak kényelmes pozíciót, eltrafálni azt, melyik az a hely, ahová állítva a tévét a képernyő nem lesz szemcsés, a beszéd pedig érthető.

Valaki már intézkedik fent a tetőn, a többiek a kanapén ülnek, legalább tízen a gimiből. Tömpe és Gizi is bevonulnak, alig érnek egymáshoz, Tömpe a karját nyújtva vezeti be a lányt, mint egy esküvőn, minden szempár feléjük fordul.

A Gizi ragyog, szinte tündököl, úgy van mellette egy fiú, hogy nem akarja megtapogatni a mellét, nem ér hozzá véletlen direktséggel a combjához, nem taperolja megjátszott hanyagsággal a nyakát, most nem a teste számít, csak a lelke, és az kiáramlik a testén kívülre, furcsa aurát von köré, olyan erőset, hogy rövid szoknyáját már egy fiú sem veszi észre.

Csak az arcát nézik, ahogy mosolyog. A Gizi mennybe ment.

Én még a tévét bütykölöm háttal, a tetőn dolgozónak az utolsó instrukciókat küldöm, már egész éles a kép, nemsokára jön a felirat, hogy Belphegor, a Louvre szelleme. Még egy kicsit előrehajolok, és mindjárt jó lesz. Csak a nadrágom olyan furcsa hátul. Most, hogy előredőlök, még furcsább, hiszen ez ki van szakadva, és nem csak a nadrágom, az alsóm is, kapok hátra a kezemmel. Ez nem lehet igaz. Kilátszik a fenekem.

Hátranézek, ki láthatta, de mindenki a Gizi mennybemenetelét figyeli, még a lányok is azt lesik, hogy ragyog, aranyport szór a szobára, csakis őt bámulja mindenki. Na jól van, ezt is megúsztam, akár a mai tujázást.

De akkor észreveszem, hogy Belphegor nemhogy nem nézi, nem is látja a Gizit. Sőt valószínűleg soha nem is látta, csak nem vettem észre, hogy nem látja, mert annyira a lánnyal voltam elfoglalva, és nem a fiúkkal, akik a lányt nézhetik.

Mert Belphegor nem a Gizit bámulta, nem bizony.

Ő az én csupasz fenekemet fixírozta izzó, fekete tekintettel.

Rögtön elfordítja a fejét, amikor ezt kiszúrom, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne zúduljanak rám az emlékek. Néhány fel sem fogható bőrsúrlódás, utólag értelmezhető tekintet, érthetetlen kedvesség. Felszikrázó képzelet.

Aztán ahogy az apró részletek helyre csúsznak bennem, hirtelen azt érzem, hogy ezt most nekem túl nehéz. Hogy ezt most nem fogom tudni megoldani, egyszerűen nem jön ki a belső matek. Hogy ezt most persze értem is, de közben irdatlan egy hülye vagyok hozzá. Hogy én nem lehetek Belphegor szerelme, és a sors pedig igenis bekaphatja, hogy még egy ilyen jó barátságba is belebabrál.

Úgyhogy a mai napi folyamán másodszor is előfordul velem.

Azt hiszem, hogy fennakadtam. De fogalmam sincs, innen hogy rángatom ki magamat.