Fájdalmasan őszinte vallomás lett Benedek Miklós posztumusz megjelent memoárja
2024. augusztus 5. – 22:03
Benedek Miklós tavaly ősszel kezdett bele önéletrajzi könyvébe, de a megjelenését már nem érhette meg. A kötet elején a még gyermek Benedeket a vallomás végén már elismert művészként látjuk viszont, aki eddig nem ismert részleteket oszt meg az olvasókkal szakmai és magánéletéről, de meglepő őszinteséggel beszél bohém időszakáról is.
A szerző előszavával indul és utószó helyett a társszerző búcsúszavaival zárul az idén januárban elhunyt Benedek Miklós rendhagyó memoárja. A Maradok tisztelettel, Benedek Miklós címmel májusban megjelent önéletrajz várható érkezését a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész tavaly ősszel még maga jelentette be, akkor még interjút is adott. A könyv megírásához egy üres füzet adta az alapot, amit kisebbik fia, Albert adott neki, hogy írja le a gondolatait. A színész otthonában, egy karosszékben ülve tekintett vissza az életére és pályafutására abban „a csodálatos házban, amit Tibor hozott össze nekünk”. A szöveg megírásában barátja, Vajda Katalin színpadi szövegíró segítette, aki egy-egy rövid hozzászólás erejéig fel is bukkan a kötetben.
A másik Benedek Miklós
Benedek Miklós édesapja, Benedek Tibor színész öngyilkos lett, fia, a vízilabdázó Tibor négy évvel ezelőtt betegség következtében hunyt el. Bár a vallomások miatt nehéz a szöveget száraz szemmel végigolvasni, elsősorban nem ezek a részek fogtak meg a könyvben, hanem Benedek Miklós számomra eddig ismeretlen oldala.
A művész időrendi sorrendben halad, először gyerekkoráról beszél, amit bizonyos távolságból szemlélve tár elénk, mint aki legszívesebben elfelejtené ezt a boldogtalan időszakot: „Az egész gyerekkorom olyan, mint egy álom. De nem egy szép álom.” Észrevehető, hogy míg édesapjáról, a hozzá fűződő viszonyáról oldalakon át mesél, édesanyjával kapcsolatosan kevésbé közlékeny: „ezek a dolgok úgy megmaradtak bennem, csak sajnos, anyám kedvességéből olyan kevés”. Pedig a leírtak alapján apai oldalról sem lengte körül gyengédség a fiút. „Későn kelő volt, lusta és rosszkedvű” – írja róla.
A tizenhét éves Benedek Miklóson apja öngyilkossága komoly sebet ejtett, még idős korában is azt vallotta, dühös rá, sokáig nem tudta megérteni őt, „nem vagyok túl rajta”. Majd a Színművészeti Főiskola megváltoztatott mindent: „Ebben az időben felszabadult és boldog voltam, ami korábban soha.”
A kötetnek ettől a fejezetétől egy másik Benedek Miklóst ismerhetünk meg. Mert ki volt Benedek Miklós a külvilág számára? Egy disztingvált ember, aki mosoly nélkül játszott humoros szerepeket, és ugyanilyen mosolytalanul beszélt művészportrékban magáról. A könyvben lévő Benedek Miklós viszont életében nem fizetett be egy számlát sem, nem vásárolt be soha. Azt se tudta, mennyibe kerül egy liter tej. Ellenben gyakori részese volt az éjszakai életnek, kártyázott, mulatozott, táncosnőket kísért haza, hajnalban pedig a Bosnyák téren reggelizett.
Ami talán még meglepőbb, hogy a nőügyeiről is őszintén beszél a nyilvánosságnak, úgy, hogy felesége végig hallótávolságon belül volt az emlékek felidézésekor. A könyv lapjain talán a házastársa, Éva számára is először olvasható egy-két részlet arról, ahogy a már nős Benedek a színésztársai előtt csapott le egy zenészlányra, vagy hogy az esküvő után sem hagyta abba a partnernőivel való ismerkedést.
„Nem egyértelmű, hogy mi fájóbb a másiknak: ha tud róla, vagy ha nem. … sokszor úgy mentem haza, hogy ma biztos bevallom, de az utolsó pillanatban mindig letettem róla.”
Fiam apátlan apja
A könyv kirakósdarabjain keresztül az 1970–80-as évek színházi világának kulisszái mögé is belátunk. Láthatjuk például, Benedek Miklós milyen nagyra értékelte a Katona József Színházban töltött éveket, de a csalódásait sem hallgatta el: mesél arról, hogy néha megbántották, hogy olykor a munkáját alulértékelték, és hogy sokáig akadozva jöttek a szerepek. Ennek ellenére boldogan és részletgazdagon ír a színházi éveiről. „Kiválasztottak lettünk” – mondja a Katonáról, ahol szerinte egy egész más szintre emelkedett a munka. A kötet kétharmadánál aztán kiszól az olvasónak:
„Nem tudom, mi érdekli az olvasót, miről beszélgethetnénk még!”
Aztán egy tematikus résszel folytatja, amelyben Benedek külön kitér az elismeréseire, de a gyűjtőszenvedélyéről és a róla megjelent cikkekről is olvashatunk.
A könyv utolsó harmadában helyet kapó, Csernus Imrével folytatott beszélgetésének leírása a memoár legőszintébb és egyben legfájdalmasabb része. Itt válik leginkább nyilvánvalóvá, mennyire szenvedett a gyermek Benedek Miklós az apja hiányától és a felnőtt Benedek Miklós a fia elvesztésétől. „Ez a két veszteség bennem összekeveredik. Valószínűleg ebben az egészben benne van a saját apai létem.
Mert amilyen apa én voltam… Az nem nevezhető apaságnak. … És önző módon nem érdekelt, hogy a fiam egyéves, ötéves, tízéves…”
– ostorozta magát. A rövid tőmondatok, az ismétlődő szavak, a hármas pontozás is félreérthetetlenül jelzik: a színész nem tudta feldolgozni azt a traumát, amit fia halála okozott.
Az alapvetően jó hangulatú beszélgetést több helyen spontán kiszólások, szarkazmus, gúnyos mondatok törik meg, amelyek hol a moderátornak, hol az olvasónak szólnak, néha talán csak feszültséglevezetésként alkalmazta őket Benedek („Erről ennyit, lépjünk tovább…” „Elpocsékolt évek! Elpocsékolt idő!”). Az is szembetűnő, milyen sok helyen használ felkiáltójelet a mondanivalója nyomatékosítására, sokszor viszont egy tárgyilagos beszámolón keresztül is érzékelhető a feszültség, mint például az Alföldi Róberttel való kapcsolatának taglalásakor: „...már úgy léptem be az igazgatói szobába, hogy éreztem, engem is ki fog rúgni”; „a szemembe egyszer se nézett”.
Maradok tisztelettel, Benedek Miklós
Társszerző: Vajda Katalin
Corvina, 2024, 4990 Ft
