Vajon hányféle szenvedély létezik?

A véletlen és a friss könyvmegjelenések menetrendje úgy hozta, hogy amit leírtam az előző kritikámban a tavalyi Nobel-díjas Jon Fosséról, az a tavalyelőtti díjazott, Annie Ernaux kapcsán is elmondható. Hiszen sajnálatos módon a francia írónő hazai fogadtatása is éppen olyan nehezen alakult idehaza, mint a norvég szerzőé. Ugyanis bár már jelent meg tőle kötet a kilencvenes évek közepén (Árulás ​/ Egy asszony), az teljességgel elsikkadt és visszhangtalan maradt. Ennek természetesen számtalan oka lehetett, de az egyik minden bizonnyal az volt, hogy ekkoriban a magyar olvasók még nem igazán tudtak mit kezdeni az annyira szókimondó, őszinte és minimalista hangvételű autofikciós alkotásokkal, mint amilyen ez az egy kötetben kiadott két kisregény volt.

Aztán a 2010-es években a Magvető szerencsére tett még egy próbát, és az olyan kötetekkel, mint a főműként számontartott Évek (amely egy egész generáció kollektív tapasztalatait kívánta összefoglalni) vagy a Lánytörténet, kezdett ismertté válni a szerző neve, ám a teljes közönségsikerhez vezető végső lökést a Nobel-díj hozta el. Ezután már egyre-másra jöttek az új Ernaux-k, idén például az Egyszerű szenvedély / A fiú kettőse. Az új kötetben tehát ismét csak két történetet kapunk, ám hogy mennyire jól kiegészíti egymást a kisregény és a novella, az egészen elképesztő.

Amikor a szenvedély tüze elpusztít

Az Egyszerű szenvedély a kilencvenes évek elején íródott, abban az időszakban, amikor a szerző megpróbálta feldolgozni egy nálánál jó tíz évvel fiatalabb, nős, kelet-európai diplomatához fűződő kapcsolatát, amely bő egy éven át meghatározta az életét és a gondolkodását. Aki már ismeri Ernaux stílusát, azt nem fogja meglepni, hogy ezúttal sem egy szerelmes regényt, de nem is egy hagyományos párkapcsolati élveboncolást kapunk, hanem ismét csak egy minimalista, távolságtartó szöveget, amelyből – szóljon bár két ember kapcsolatáról – a csak A.-nak nevezett férfi paradox módon szinte teljességgel hiányzik. De hogy akkor mégis mi marad? Az írónő érzései egy nagyító lencséjén át nézve a lángoló (és talán kissé patologikus) szerelemtől kezdve a szakítás gyötrelmén át egészen a megkönnyebbülést jelentő elengedésig.

„Nem megmagyarázni akarom szenvedélyemet – ez ugyanis azt jelentené, hogy igazolásra szoruló tévedésnek vagy zűrzavarnak tekinteném –, csak éppen feltárni. Amit számba kell vennem, az talán csak a tárgyi adalékok sora, az idő és a szabadság, mely lehetővé tette, hogy szenvedélyemet megéljem.”

A szakítás utáni egy évet alaposan kihasználó Ernaux mániákus pontossággal igyekezett feltárni, hogy miért érezhetett úgy a férfi iránt, ahogy (a külső szemlélő számára minden bizonnyal furcsa lehet az, hogy mennyire alávetett szerepet játszott ez a nagyon is eszes nő ebben a futó kapcsolatban), illetve azt, hogy ezek az érzések miként változtatták meg és torzították el gondolkodásmódját. A szerző kiválóan képes bemutatni azt, ahogy mindent és mindenkit képes volt alávetni a nős és nem különösebben figyelmes férfi iránti rajongásának, illetve azt, ahogyan kibomlott benne a szinte kamaszos mámor a vágytól kezdve a szerelmen és rajongáson át egészen a féltékenységig és az elvesztéstől való beteges rettegésig. Ez a szöveg iskolapéldája annak, hogy a végsőkig vitt minimalizmussal és a rideg távolságtartással milyen mélyre is lehet ásni az emberi pszichében.

És amikor inspirál

A második történet, a majd húsz évig asztalfiókban kallódó, majd 2020-ban átírt A fiú ismét csak egy szerelem története, ám egy gyökeresen más szerelemé. Ebben a már az ötvenes éveiben járó egyetemi oktató a környezete számára botrányos módon viszonyt kezd egy nálánál harminc évvel fiatalabb diákkal, és bár vannak köztük érzelmek, de teljesen mások, mint a pár évvel korábban játszódó előző kisregényben.

Talán azt már mondanom sem kell, hogy itt is kizárólag az elbeszélő érzelmeire koncentrálunk (még akkor is, ha ebben az egyébként jóval kevésbé rideg és jóval olvasóbarátabb szövegben valamivel többet megtudunk a szintén csak A. monogramú fiúról), amelyek most talán a lehető legellentétesebbek azokkal, amiket a nős diplomata iránt érzett. Jelen esetben A. leginkább egy unalom ellen felvállalt kaland (Ernaux már rég rájött, hogy kell neki a szex az íráshoz), akivel jól érezheti magát, és aki révén – ha pár pillanatig is, de – visszarepülhet saját múltjába és fiatalságába.

„Első világom emlékezetét hordozta. Ahogyan a kávéját kavargatta, hogy hamarabb olvadjon benne a cukor, ahogyan késsel vágta a spagettit, az almát kis cikkekre szelte, a cikkeket pedig késhegyre tűzte, abban a saját elfeledett gesztusaimat láttam viszont, és ez kellemetlenül érintett. Tízéves voltam újból, tizenöt, ültem a családi asztalnál az unokatestvéreimmel, éppoly fehér bőrű, normannosan pirospozsgás arcú volt, mint ők. Ő volt a testet öltött múlt.”

Életének ebben a szakaszában Ernaux már semmiképpen sem áldozat, hanem egy olyan határozott nő, aki megkapja, amit akar, ám eközben a fiainál is fiatalabb férfi sem jár rosszul. Ebből is következően ebben a kapcsolatban talán nincs annyi érzelem, nincs annyi gondolkodnivaló, és nem is változtatja meg egyiküket sem, ám írói szempontból kétségkívül érdekes. A szerző számára ugyanis érdekes megfigyelni, ahogy a viszony során „hozzáfiatalodik” A.-hoz, na meg azt is, amilyen szemekkel figyeli ezt a környezete. És mivel mindketten tudják, hogy ez az egész nem tarthat sokáig, az elválás sem lesz fájdalmas, főleg annak fényében, hogy Ernaux az ekkor szerzett energiát is felhasználva nekiáll, hogy megírja abortusza történetét, amelyet egyébként már a magyar olvasók is ismerhetnek (Az esemény).

Azt hiszem, a 2022-es Nobel-díjas Annie Ernaux az új kötetében ismét csak hozta azt, amit már jól megszokhattunk tőle. Ráadásul mindezt úgy, hogy ezúttal kaptunk két, a témájuk miatt nagyon is összetartozó művet, amelyek ugyanazt járják körül, csak más-más oldalról és nagyon is más stílusban. Mind az Egyszerű szenvedély, mind A fiú a kortárs autófikciós próza igen jól sikerült darabjai, és mint ilyeneknek, a pozitív fogadtatásuk alighanem garantált.

Annie Ernaux: Egyszerű szenvedély / A fiú
Fordította: Szávai János
Magvető, 2024, 2999 Ft