Meghalni könnyen és szépen is lehet?

Annak ellenére, hogy Jon Fosse évtizedek óta a kortárs norvég irodalom talán legnagyobb és kritikailag is legelismertebb alakjának számít (ami egy olyan mezőnyben, amelyben ott van még többek között Per Petterson, Karl Ove Knausgård vagy éppen Vigdis Hjorth is, óriási szó), a hazai fogadtatása eddig finoman szólva is felemás volt. Az elmúlt bő egy évtizedben már jelent meg tőle drámakötet (Valaki jön majd), kisregény (Reggel és este), vaskosabb regény (Melankólia) és az 1250 oldalra rugó főmű, a Szeptológia első kötete (A másik név) is, de ezzel együtt sem sikerült túlontúl ismert és népszerű szerzővé válnia.

Ennek oka talán az, hogy az olvasók egy jelentős része nem igazán tudott mit kezdeni a rá olyannyira jellemző szokatlan stílussal, karakterekkel és történetnélküliséggel. Az 1959-ben született szerzőnél ugyanis gyakorlatilag minden stíluselem egyedi és azonnal felismerhető, legyenek azok az általában név és gyakran szinte múlt nélküli szereplők, akikről alig-alig tudunk meg valamit a művek során; legyen az a sokszor már-már az őrületig repetitív szikár nyelvezet, a nagyon is jól felismerhető, ám gyakorlatilag szinte bármivel helyettesíthető norvég táj vagy éppen azok az elbeszélt történetek, melyeket általában két mondattal össze lehet foglalni. Hiába azonban ez a nagy egyediség, Fosse általában nem ad semmiféle fogódzót, könnyed értelmezési lehetőséget az olvasói számára, hanem hagyja, hogy maguk találják meg az értelmet ebben a sokszor nagyon is értelmetlennek tűnő világban. És ez bizony nem mindenkinek sikerül.

Éppen ezért Fosse egészen tavaly év végéig az alig-alig olvasott szerzők közé tartozott hazánkban, aztán ahogy jött a nagyon is megérdemelt Nobel-díja, egy csapásra az érdeklődés középpontjába került, raktáron lévő könyveit azonnal elkapkodták, és lehetővé vált az is, hogy hazai kiadója, a Kalligram villámgyorsan előálljon a szerző legújabb, eredetileg 2023-ban megjelent művével, a Fehérséggel.

Csak a halálról szól, mégsem válik depresszívvé

A Fehérség az eddigiek közül leginkább a Reggel és este párdarabjának tekinthető, azzal a megkötéssel, hogy míg a korábbi mű a születés és halál kérdéskörét járta körül, az új szöveg már pusztán csak a halálét. Mindössze 80 oldalas terjedelmével ez az eddigi legrövidebb Fosse-kötet, így természetesen most is csak a legszikárabb lényeg fér bele.

„Elindultam. Jólesett. Jólesett a mozgás. Nem tudtam, mit akarok. Csak mentem. Unalom fogott el, engem, aki sosem unatkoztam, elfogott az unalom. Semmi olyan nem jutott eszembe, amihez kedvem lett volna. Elindultam, hogy csináljak valamit. Beültem a kocsiba elindultam és ahol jobbra és balra is mehettem volna ott jobbra tértem, és a következő kereszteződésnél ahol jobbra és balra is mehettem volna ott balra tértem. Így folytattam az utat.”

A szokás szerint név, múlt és tulajdonságok nélküli főhős (csak annyit tudunk meg róla a mű során, hogy valószínűleg középkorú, egyedül élő és lelki válságba jutott férfi) egy nap úgy dönt, hogy autójával nekivág a norvég tájnak, ám hirtelen egy nagy sötétlő erdő közepén (ismerős valahonnan?) elakad, és fogalma sincs, hogy mit tehetne. Ahogy már megszokhattuk, fogalmunk sincs, hogy mikor játszódik a történet, mindenesetre nem kerül elő mobiltelefon, a már elhagyott házak gyalog roppant messze lennének, a tovakígyózó út ki tudja hová vezet, így a férfi egy hirtelen ötlettől vezérelve segítség reményében nekivág a rengetegnek, miközben mindent beborít a szakadó hó. És odakint valami elszabadul...

„Aztán csend. Teljes csend. Olyan csend, hogy szinte meg tudnám érinteni, és megállok. Állok és hallgatom a csendet. Mintha a csend szólna hozzám.”

Miért jó?

Fosse ezúttal gyakorlatilag a horror zsánerelemeit is felhasználva építi fel szövegét, amely a Reggel és estéhez hasonlóan már rögtön az elején jócskán átbillen a realitásból a szürrealitásba. A kimerült férfi érzékei a nagy hidegben egyre megbízhatatlanabbak, szemét becsapja a vakító fehérség (a mindent beborító hó) és a mindent eltakaró feketeség (a csillagtalan égbolt) által kiváltott kontraszt, hogy aztán rövidesen előbb megjelenjen egy pusztán földöntúli fényből álló lény, majd az őt kereső szülei (a sokat beszélő anya és a hallgatag apa), akik maguk is érzékcsalódás áldozatai, és akik maguk sem tudják, hogyan kerültek ide, végül pedig egy arc nélküli, fekete öltönyös, fehér inges alak.

Mivel a szerző közismerten hívő keresztény, ezek a furcsa alakok eléggé könnyen beazonosíthatók egy angyalnak és a halálnak, még sincsenek könnyű válaszok arra, hogy mi és miért is történik tulajdonképpen. Ennek oka pedig a már jól megszokott információhiány, hiszen fogalmunk sem lehet, hogy miért nincs megrémülve a férfi, és miért fogad el mindent úgy, ahogy történik, miért jelentek meg a szülők (rendezetlen ügyeik lehetnek a fiukkal ezen a világon?, vagy már csak látogatóba érkeztek vissza a túlvilágról?), miért nem lehet rendesen kommunikálni a csak néha-néha válaszoló fény-angyallal, és mégis hogyan fog kinézni az átmenetel a túlvilágba.

„A holdat félig felhők takarják, látom, és látom a gomolygó felhőket ahogy eltakarják az egész holdat, és minden elsötétült, és már nem látom sem anyámat, sem apámat. Eltűntek a sötétben, mindkettőjüket elnyelte a sötétség. És ismét egyedül maradtam a sötétben, akárcsak az imént. Nem látok semmit.”

Ez a sok kérdés, ez a sok-sok hiány pedig nemhogy csorbítana a mű erényein, csak erősíti azokat. Fosse ugyanis szokás szerint semmit nem ad készen az olvasóinak, hanem hagyja őket gondolkodni, kit-kit a maga módján. Ráadásul mindezt úgy, hogy ez a nyúlfarknyi szöveg szinte zeneműként sodor minket magával, ami olyan élmény, amellyel más szerzőknél csak igen ritkán találkozhatunk. Hogy ez magyarul is ilyen jól működjön, a fordító A. Dobos Éva elévülhetetlen érdeme.

Bár a Fehérség nem ér fel Fosse legnagyobb műveihez (legyen az A másik név vagy a már sokat emlegetett Reggel és este), ezzel együtt is kiválóan alkalmas arra, hogy belépőt jelentsen a Nobel-díjas szerző életművébe, hiszen megvan benne minden, ami a norvég írót naggyá teszi. Szóval, aki úgy érzi, hogy szeretné megtudni, miért is adnak ma Nobelt, ne habozzon belevágni, aki pedig már ismeri az írót, az vélhetően úgyis el fogja olvasni. Már csak abban bízom, hogy a Szeptológia következő kötetére sem kell sokat várni.

Jon Fosse: Fehérség
Fordította: A. Dobos Éva
Kalligram, 2024, 3990 Ft