Csak nálunk maradt meg a diafilm Európában, és még szárnyal is

1985 januárjában járunk egy hétfő délután. Anya befűzi a mesét az Elzett lemezárugyár púpos vetítőjébe. A vetítőből enyhe égettpor-szag árad, de ez nem zavarja a náthás kisgyereket, alig várja, hogy megjelenjen az olló a falon. Megnézik együtt a Sün Balázst, a Makk Marcit és a Vukot, aztán szünetet kell tartani, mert a vetítő felforrósodott.

2024 februárja: 70 éves a diafilm, az időközben felnőtt gyerek pont úgy fűzi be gyerekének a filmeket, ahogyan az anyja, csak már nem egy forrósodásra hajlamos diavetítőbe, hanem egy futurisztikus, LED-lámpás műanyagba. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy egy Európában egyedülálló házi mozival szórakoztatja gyerekét:

míg ugyanis a környező országokból mára végleg eltűnt, Magyarországon újra szárnyal a diafilm.

2023-ban 230 ezer diafilmet adtak el 320 címből, ez a 90-es évek mélypontjához képest négyszeres mennyiség. Meglepő, mégis teljesen érthető a diafilm reneszánsza: vélhetően a gyerekeket érő vizuális dömping elleni védekezés, a tudatos egyszerűsítés és a nosztalgia keveréke állhat a háttérben. A trend következménye, hogy ma már nemcsak régi diákat adnak ki újra, hanem kortárs szerzőket is.

Túlélte a rendszerváltást

A legérdekesebb kérdés persze az, hogy miért csak nálunk élte túl a rendszerváltást. Ennek okairól kérdeztük Bíró Ferencet, a legnagyobb magyar gyűjtőt: „Mindenhol egy-egy gyárhoz kapcsolódott a diafilm. A 70-es években Magyarországon is felvetődött, hogy összevonják a Pannónia Filmstúdióval, de végül megmaradt önálló vállalatként. És ez volt a szerencséje, mert a rendszerváltáskor szinte minden országban megszűntek ezek a filmstúdiók. Így viszont önálló cégként lehetett privatizálni” – magyarázza. Bíró Ferencet a legnagyobb magyar diafilmgyűjtőként tartják számon, nemzetközileg is ritkaságszámba menő, több mint 5000 darabos diafilm- és diaberendezés-gyűjteménye van.

Lendvai Gabriella 2000-ben érkezett a Diafilmgyártó Kft. élére: „Csak összehasonlításképp: a 90-es évek elején 60 ezer darabot adtak el az elődeim, és egyáltalán nem volt biztos, hogy ez növekedésnek indulhat.

Mi már 100 ezer darabnál is nagyon boldogok voltunk, és ez nem állt meg, sőt sikertörténet lett belőle. Most évente olyan 6-8 új filmet is kiadunk és 230 ezer darab az éves fogyás.

A nagy slágerekből, mint az Öreg néne őzikéje vagy a Bogyó és Babóca, évente négy-ötezer példány is elkel.”

Otthonos irodájukban a Nyugati tér felett poszternagyságra kinagyított képkockák lógnak a falakon, a polcokon diafilmek, filmtekercses dobozok, régi púpos diavetítők.

A parasztságot is diával győzködték a téeszcsék nagyszerűségéről

A diafilmgyártás kezdete a 20-as évekre tehető, de hogy pontosan melyik évben adták ki az első magyar diafilmet, azt nem lehet tudni. A filmeken ugyanis nincs évszám, így csak a nyersanyagról lehet következtetni arra, mikor készültek. A diafilmekről szóló első írásos emlék egy 1926-os füzet.

A 20. század elejétől kezdve ismeretterjesztő és oktatási eszközként tekintettek a diafilmre, a második világháború utáni Magyarországon pedig – a mese és az ismeretterjesztés mellett – a politikai propaganda eszköze is volt. A gyerekeknek mesébe oltott ideológiai tanulságokat, a felnőtteknek közvetlen pártoktatást szántak – a diafilm és a keretes diasorozat dupla küldetést teljesített. A diafilmek így a közelmúlt közvetlen kortörténeti dokumentumaivá is váltak – derül ki a Virtuális Diafilm Múzeum ismertetőjéből, amely Bíró Ferenc diafilmgyűjteményének virtuális változata, és az OSA Archívum ad helyet neki.

A tévé előtti korszakban a diafilmek a némafilmek vizuális világát és hangulatát hozták vissza; gyakran nem is voltak ezek mások, mint a filmek diaváltozatai.

Mivel a Magyar Televízió műsora hivatalosan csak 1957-ben indult és a hetvenes évekig a készülékek nem terjedtek el a magyar háztartásokban, a diafilmeknek még a hatvanas–hetvenes években is nagy hatásuk volt.

1953-ban tették kötelezővé a lángmentes filmet, ami hatalmas lökést adott a műfajnak. Nem véletlen, hogy épp egy évvel később indult nagyüzemi módon a diafilmgyártás, miután megalapították a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot.

A háború utáni politikai propagandának a diafilm kifejezetten kapóra jött, hosszú éveken át rendszeresen készítettek híradókat, szerveztek agitációs vetítéseket, főleg a parasztságnak, amelyet nehéz volt meggyőzni a téeszcsék, azaz a termelőszövetkezeti csoportok előnyeiről. Jelentős sportesemények is megjelentek diafilmen, mint a legendás 6:3-as labdarúgó győzelem vagy az 1955-ös műkorcsolya-Európa-bajnokság.

A népművelő politikai diafilmekhez, tanmesékhez a kor kiváló grafikusait alkalmazták Pál Györgytől Zórád Ernőn át Sajdik Ferencig, és bár ma már megmosolyogtató, mondjuk, egy mezőgazdasági híradó szövegezése, akkoriban az elvtársak viszont mélyen hittek a diapropaganda erejében. 1955 és 1962 között aztán a mérleg nyelve egyre inkább a gyerekmesék felé billent, Bíró Ferenc szerint ebben az időszakban készült el a mesék erős törzsállománya, köztük például 1955-ben a máig nagyon népszerű Hófehérke.

Érthető, miért lett annyira kelet-európai műfaj a diafilm, bár Nyugaton sem volt ismeretlen;

az Egyesült Államokban is vetítettek még a 70-es években, ott az utolsó hagyományos diafilm a Csillagok háborújának első része volt.

Az 50–70-es évek között készültek francia és angol klasszikus diafilmek is; a videókazetták megjelenése előtt a National Geographic egy-egy diafilmtekercset mellékelt az újsághoz – tudtuk meg Bíró Ferenctől.

A túlélés szerencsés véletleneknek köszönhető

A tévé tömeges elterjedésével, majd a 80-as években a videókazetták megjelenésével nálunk is elkezdődött a hanyatlás. „Az, hogy nálunk végül megmaradt, két dolognak köszönhető” – mondja Lendvai Gabriella. Egyrészt annak, hogy a privatizációt követő még kissé bizonytalan viszonyok után egy újabb tulajdonosváltással 1997-ben végre olyan kezekbe került a kft., ami valóban elindította az újjáéledés útján. „Másrészt mert a mesediafilmek, mind irodalmi, mind illusztrációk terén olyan minőségben és igényességgel készültek, hogy azok ma is igazi értéket képviselnek, ami miatt a mai napig kedvelik és keresik a kisgyermekes családok.” Újabb tulajdonosváltás után a Diafilmgyártó jelenleg a Libri Könyvkiadói Csoport része.

Újabb buktató lehetett volna, hogy a kétezres évek elején már nem nagyon lehetett vetítőt kapni. A mostani, futurisztikus kék-szürke modell úgy jött létre, hogy a Regio Játék 18-20 évvel ezelőtt felismerte, hogy hiába van diafilm, ha nincs elég vetítő. Megterveztette, majd Kínában legyártatta az ufóként elhíresült modern vetítőt, amely azóta is onnan érkezik. A kezdeti időkben egy kis 5 W-os izzóval szerelték fel, nem sokkal később áttértek a LED-re.

Szurtos Petitől Dargayn át a kuflikig

Az új filmek kiadása mellett az archívumból is válogatnak olyan meséket, amelyeket korábbi szerkesztők valamikor kivontak a forgalomból. A szocialista értékrendet tükrözőket nem hozzák vissza, ám az enyhe – örök érvényű – tanmesék jöhetnek.

Ez a gyakorlatban így néz ki:

„Például a Róka Rudi-sorozatokban kedves a történet, sok örök tanulsággal, de egyszer csak megjelenik a rendőr bácsi karhatalmi emblémával a sapkáján. Az aktuális kiadásban azt kisatíroztuk.

Vagy ott a Szurtos Peti, Zórád Ernő rajzával. Peti ugye »néger« akar lenni, mert szerinte akkor nem kellene fürdenie. Itt más szót találtunk helyette. Ha amúgy kedves, tanulságos a történet, akkor ilyenek miatt nem szívesen süllyesztünk el örökre rajzfilmeket” – magyarázza Lendvai Gabriella. Limitált, 100 körüli példányszámú filmeket is megjelentetnek: ezek inkább komolyabb ifjúságiregény-feldolgozások hatévesnél idősebb gyerekeknek; a legtöbb kockát tartalmazó filmjük a János vitéz, az eredeti szöveg körülbelül harmada fért rá sűrítve.

Pár éve elkezdték kiadni a magyar rajzfilm atyjának, Dargay Attilának a meseképregényeit. Elkérték a jogörököstől, és Dargay felesége, Henrik Irén hozzájárult. „Három gyönyörű diafilm született, amelyek tényleg őrzik a Dargay-rajzokat. Ezek az Óz, a nagy varázsló, a Bambi és a Pinokkió” – mondja Lendvai Gabriella.

A kortárs szerzőket ők keresik meg a diásítás ötletével, vagy pont fordítva. Megjelent már dián egyebek mellett a Rumini, a Kuflik, a Bogyó és Babóca, a Kicsi Mimi-könyvek. Legkönnyebb dolguk olyankor van, ha a már létező könyv formátuma olyan, mint egy diafilmé, mert úgy egyszerű a képeket diafilmre szabni; a szövegeket szinte mindig sűríteni kell.

A diafilmnézés megszeretteti az olvasást

A diafilm kulturális szerepe vitathatatlan, de mit ad a mai kor gyerekeinek, akik amúgy 3 másodperc alatt bármilyen mesét megkaphatnak a netről és a szülőnek sem kell a mesenézéshez egy órán át a vetítő mellett gubbasztani, folyamatosan beszélni és egy karral a tekerőgombon tornázni?

A korábban már említett ingertengerre adott szülői válasz mellett a diázásnak edukatív jellege is van, csak ma már nem úgy, mint, mondjuk, 1964-ben. Tekinthető ugyanis az olvasás előfutárának is. „Ennek részben az az oka, hogy már az egészen kicsik is szívesen nézik a képeket, és a kép alatt ott látják a szöveget, a betűket. Fontos az is, hogy minőségi régi és kortárs mesékkel, azaz irodalommal találkoznak a gyerekek; és

mivel egy gyerek meghitt környezetben, jellemzően a szülei hangján találkozik a történetekkel, kellemes érzetek és emlékek maradnak meg benne.”

Az Öreg néne őzikéje még mindig a legkeresettebb

A legnépszerűbb mesék egyébként az Öreg néne őzikéje, a Grimm-mesék, a Három kismalac, a Bogyó és Babóca és a Boribon.

Arra kérem az igazgatónőt, hogy sorolja fel a 3 kedvencét, amire először az a válasz érkezik, hogy ez szinte lehetetlen, végül kiválaszt hármat:

• A hókirálynő – (rajz: Rogán Miklósné)
• A kőtörő – japán népmese (rajz: Gyulai Líviusz)
• A szépséges királykisasszony (írta Esze Dóra, rajz: Radnóti Blanka).

A kortársak közül egyébként csak magyarokat adnak ki, amit azzal indokol, hogy akkora a választék itthon, hogy nincs szükség távolabbra menni. A diafilmek jegyzékében Lendvai Gabriella neve is felbukkan. „Nemrég tényleg írtam egy mesét, előtte évekig nem merészkedtem, de már annyi mesét olvastam, megpróbáltam. Az a címe, hogy Hová bújik a Hold, oktató jellegű mese a hold, a nap- és évszakok változásáról és annak csillagászati okairól. Szalay György grafikus képei nagyon sokat segítenek a nehéz téma megértésében.”