Kísérletnek indult, az ország egyik kultikus mesesorozata lett: őőőőők a kuflik!

Idén kereken tízévesek a kuflik, ennek örömére nemrég megjelent a 20., jubileumi kuflikönyv. Mi várható még?

A könyv bemutatója szeptember végén volt, október közepén a Pagonyban rendeztek egy hivatalos bulit. November elején pedig – és ez számomra is hihetetlen – Balatonfüreden lesz egy kuflikonferencia. A vicces ebben az, hogy komoly lesz: szakemberek irodalmi, pszichológiai, vizuális szempontból elemzik majd a kuflisorozatot.

Hogy érint ez?

Zavarba ejtő és furcsa is. Még kérdés, hogy ott leszek-e, sosem rendeztek még belőlem konferenciát, nem tudom, mi ilyenkor a policy: jelen kell lennem, vagy pont ellenkezőleg? Szóval még nem dőlt el, hogy bent ülök-e majd az előadásokon, vagy inkább zavartan kint fröccsözök egy borozó teraszán. Azért valószínűleg inkább az előző.

A kuflikönyvekben szándékosan nincsenek direkt tanulságok, többször elmondtad már, hogy a célod a szórakoztatás, és igyekszel nem didaktikus lenni, mert azt olvasóként sem szereted. Miért?

Kicsit bizalmatlan vagyok a praktikus célt szolgáló művekkel szemben, amikben a célba vett probléma a történet fölé tornyosul. Olyan mennyiségben árasztották el a piacot a tanácsadó és segítő felnőtt- és gyerekkönyvek, hogy nem mindig lehet eldönteni, hogy ezek mögött milyen arányban áll szerzői szándék, és milyen arányban van jelen a kiadók kereskedelmi osztályain lezajlott meetingek eredménye. Biztosan tudnak segíteni is az ilyen könyvek, csak talán túl instant módon próbálják könnyűvé tenni a felhasználók életét: nem kell keresgélned, itt van ez a könyv, vagy akár egy egész sorozat, ami pont a te problémáidról szól, és ha megveszed, mindent megtudsz belőle.

Az ilyen jellegű gyerekkönyvek sikeréhez hozzájárulhat az is, hogy a szülők egyre tudatosabbak.

És talán egyre bizonytalanabbak is, nem?

Valószínűleg elbizonytalanítja őket – engem is – a tudatosító információtenger.

Valószínűleg igen. Már annyit olvasnak a gyereknevelésről, hogy teljesen el vannak bizonytalanodva, hogy mit is kéne tenniük. Úgyhogy újabb szakkönyvekhez fordulnak.

És így egy ördögi körbe kerülnek.

Nem akarom bagatellizálni a problémájukat vagy ironizálni, de azt hiszem, létezik ez a jelenség.

A kuflik lehetnének az erőszakmentes kommunikáció nagykövetei, olyanok, mint egy kooperatív társasjáték, ahol a résztvevők egymást támogatva jutnak el a célba. A világuk a közmondásos boldog békeidőket idézi, amikor minden sokkal lassabb és jó értelemben unalmasabb volt. Korábban említetted, hogy ez az elképzelt világ számodra is hiánypótló: egy csomó mindent tartalmaz, amit szeretnél, de nincs rá elég időd vagy módod, hogy megteremtsd magad körül.

Ez a nagy nyugi, meg az, hogy ők igazából azt szeretnék, hogy hagyják őket békében heverészni a kupac tetején, az én életemre valóban kevésbé jellemző. Miközben valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmire vágyik – lehet, hogy az olvasók is. Néha mondják nekem, hogy a kuflik valószínűleg a nagyvárosban élők körében lehetnek inkább népszerűek. Én nem ezt tapasztalom, mert egészen kis településekre is utazom az országban, és simán le lehetne vizsgáztatni az ott élőket kuflológiából.

Fantázia és játékosság – ez a két fogalom nagyon fontos számodra. Miért?

Úgy látom, hogy a gyerekeknek pont ezekre jut egyre kevesebb idejük és lehetőségük. Hihetetlenül elfoglaltak, most már az alsósoknak is sokszor hét órájuk van az iskolában. És telítődve vannak információkkal. Nem vagyok pszichológus, de szerintem aggasztó, hogy mennyire nem ad a világ lehetőséget a gyerekeknek az unatkozásra, az üresjáratra.

Az is üresjárat, amikor az ember firkál, és ez szintén fontos neked.

Pont most írok a firkálásról egy szöveget. A firkálásban az a jó, hogy amikor firkálsz, akkor nem feladatot végzel: se olyat, amit kívülről kapsz, se saját magadnak adott feladatot, hanem csak szabadon kalandozol a papíron, és nem is figyelsz oda egészen. És ez a nem egészen odafigyelős állapot időnként megnyit valamit az emberben. Előhozhat olyan dolgokat, amikre tudatos kereséssel nem talál rá. Firkálás közben sokszor úgy rajzolok, ahogy amúgy nem szoktam, tehát a firkálással kicsit meg lehet szabadulni a rutintól is. Csak úgy firkálsz telefonálás közben, és egyszer csak ott van valami a papíron, amire nem számítottál. Nekem legalábbis származnak meglepetések a firkálásból.

A Mindenki mászkál című könyvben pont ezért szedtem össze sok firkát, meg firkáltam hozzájuk még egy csomót, mert valahogy meg akartam mutatni, hogy ez mennyiféle lehet. Fura dolgokkal van tele az ember feje, amihez kell ez a „nem egészen figyelek oda”-állapot.

A Mindenki mászkál egy rendhagyó könyv. Mennyire nyitott a magyar olvasóközönség az ilyen jellegű könyvekre?

Egyelőre kevésbé, de nem szabad feladni a próbálkozást. Én úgy látom, hogy a magyar gyerekkönyvpiacon sok nagyon szép könyv jelenik meg nagyon jó szövegekkel, de mintha az utóbbi években kicsit biztonsági játék zajlana. Mintha a kiadók egyre több könyvet adnának ki, de közben ritkán mernek kockáztatni.

Vannak kedvenc szerzőid?

Ha a képeskönyvekre gondolok, akkor az első kedvenceim Janikovszky Éva és Réber László, majd Mosonyi Aliz és Háy Ágnes közös könyvei voltak. Mostanában kíváncsian figyelem a szöveg nélküli képeskönyvekkel, silent bookokkal kísérletező kollégákat, például Rófusz Kingát, Maros Krisztinát és Máray Mariannt. Drukkolok nekik, hogy végre a magyar kiadók is bátrabban próbálkozzanak ezzel a műfajjal! Ami a szöveget illeti, nagyon szeretem a verses meséket, mindig várom Varró Dani, Harcos Bálint vagy Keresztesi József új könyveit. Az utóbbi időben felnőtteknek szóló képregényeket is olvasok, most éppen Michael DeForge Birds Of Main című könyvét. Ebben a műfajban mostanában ő a kedvencem.

Azt is mondtad már, hogy alighanem az elhagyatott rétről mész majd nyugdíjba – zenészek szokták mesélni, hogy egy idő után nagyon elkezdik unni a legnépszerűbb dalaikat, miközben a rajongóik meg kitartóan szeretik őket. Előfordulhat ilyen az íróknál és meseíróknál is? Túlnőttek rajtad a kuflik bármilyen szempontból?

Most is a kuflikról beszélgetünk, és ez az esetek jelentős részében ez így van, tehát érvényes állítás, hogy a kuflik túlnőttek rajtam meg minden máson, amit csinálok. Volt egy pont, amikor ez elkezdett zavarni: hogy mindenki a kuflikról kérdez, mindenki őket ismeri, lassan már engem is kuflinak hívnak. Akkor azért elgondolkodtam, hogy mi is történik. Most úgy érzem, hogy sikerült túltenni ezen magam, meg hát ennél soha nagyobb bajom tényleg ne legyen! Nagyon sokan örülnének annak, hogy csinálnak valamit, ami akkorára nő, hogy körülöttük már majdnem minden arról szól, és sokan azzal azonosítják őket; miközben ennek nyilván megvannak a maga személyes nehézségei is. Úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha nem foglalkozom ezzel, hanem csinálom a dolgomat.

A kuflik idővel kiszabadultak a könyvekből, és egy egész merchandise-sorozat épült rájuk: a húsz könyv mellett három mozifilm, egy három évados rajzfilmsorozat és hetvenkét kuflis termék; köztük plüss, társasjáték, jégkrém és tej. Emellett báb- és élőszereplős zenés darab is készült a Kolibri Színházban, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig bábelőadást csinált a kuflikból. Milyen érzés, hogy ekkorára nőttek?

Amikor felmerült, hogy legyen rajzfilmsorozat a kuflikból, felmértem az esélyeket. Gondoltam, ha jó esetben sikeres lesz a rajzfilmsorozat, elkezdi magával húzni a könyveket. A rajzfilmstúdió nem titkolta, hogy szeretnének termékeket is gyártatni, így előre lehetett sejteni, hogy van erre esély. Én úgy voltam ezzel, hogy biztos nagyon furcsa lesz, de nézzük meg! Igyekeztem olyan pozícióba helyezkedni, úgy figyelni a folyamatot, mint egy etológus: hogyan reagálnak erre mások, és én hogyan reagálok rá. Mint amikor a David Attenborough elmegy az őserdei papagájok életét tanulmányozni.

Amúgy is közel áll hozzád a megfigyelő szerep. Említetted egyszer, hogy minden témában jót tesz az embernek a két lépés távolság. Talán nem véletlen, hogy a kuflik békések, szemlélődők; a Facebook-oldalad eggyel korábbi coverképén ugyanakkor Hilda egy tanártüntetésekkel szimpatizáló táblát tart a kezében, Fityirc pedig az Egységes Diákfront transzparensével áll. E szerint adódhatnak olyan események, amelyek miatt kilépteted a kuflikat a békés, fiktív világukból, és a szócsöveddé teszed meg őket.

Korábban, az orosz–ukrán háború kapcsán is volt hasonló, most pedig az új kuflikönyv hátoldalán próbáltam kicsit reflektálni a lefóliázós sztorira. Azért néha nem bírom ki, de vigyázni kell ezzel, mert nem nagyon jó mesefigurákat beengedni a valóság terepére. Nem azért, mert én nem akarom a véleményemet elmondani, hanem mert nekik nem jó.

Ebben a három esetben viszont annyira elérte az ingerküszöbödet a közélet, hogy reagálnod kellett?

Igen. Gondolkodtam, hogy mit csináljak, és akkor szegény kuflikra ruháztam rá a véleményemet, rájuk sokkal jobban odafigyelnek, mint rám. Tudtam, hogy ha az ő kezükbe adok egy tanártüntetést támogató transzparenst, az sok tanárt el fog érni. Ha már két milliméternyit tudok ezzel tenni, örülök. Miközben persze nem gondolok úgy a kuflikra, hogy akkor most fogják, és megváltoztatják a világot.

Pedig biztos eljátszottak már ezzel a gondolattal a történeteket hallgató gyerekek vagy a szüleik. Nemcsak a rajzaidon társítasz egymás mellé meglepő dolgokat, de szavakban is. Kevés kritikát hallottam a kuflimesékől, ha igen, leginkább csak azt, hogy a kitalált, de létezőnek ható szavak félreviszik a gyerekek valóságmegismerését. Kritikusabb szülők nehezményezik, hogy olyan szavakat tanulnak a gyerekeik és hisznek valódinak, amelyek nem léteznek, mint, mondjuk, a manóteve vagy a háromfejű tappangy; míg néhánynál, mint a csalitos, pedig nehéz eldönteni, igazi vagy kitalált szó.

Elég fura kritika! Hogyan másként lehet megszerettetni a nyelvet a gyerekekkel, mint hogy meghívjuk őket ilyen játékokra? Szerintem nincs ezzel semmi baj. Talán kicsit keveset gondolnak a gyerekekről azok a felnőttek, akiket ez aggaszt. Mert egy gyerek tökéletesen helyre tudja tenni a fejében, hogy egyrészt van vadradírbokor az elhagyatott réten, másrészt környezetórán eszébe sem jut beírni ezt a feladatlapra. Keverem a valós és a kitalált dolgokat, de szerintem ebből még az elmúlt tíz évben egyetlen gyereknek sem származott problémája.

Nagyon furcsák tudnak lenni az emberek: nemrég egy közönségtalálkozón, ahol elég sok felnőtt is volt, az egyikük teljesen komolyan megkérdezte tőlem, hogy azzal, hogy ilyen lehetetlen növényeket meg állatokat találok ki a kuflikönyvekben, bosszantani vagy kritizálni akarom-e a tudományos világot. Hogy ezzel borsot akarok-e törni az orruk alá? Először tátogtam, aztán próbáltam elmagyarázni, hogy ez egy játék, és hát eléggé bizarr elképzelés, hogy valaki azzal a szándékkal ül le mesét írni, hogy „na, akkor most jól odamondogatok a halbiológusoknak!”.

A kitalált lényeken kívül a kuflimesék képi és írott nyelve is elég univerzális. Vajon a szólelemények miatt nem mernek a fordítók belevágni? Lefordították már a kuflikat?

Sajnos egyelőre még csak egy nyelvre, kínaira. Nemrég egy Szlovákiából érkezett újságíró mesélte, hogy egyszer megmutatta egy magyar–szlovák fordítónak a kuflikat, hogy mit szól hozzá, mire azt mondta, hogy pont a sok lehetetlen szó miatt nem tudná lefordítani. Erre az újságíró felhozta példaként az Alice Csodaországban-t, ami még nehezebb szöveg, mégis születtek remek magyar fordításai. Biztos vannak olyan fordítók, akik kifejezetten értenék a kuflikat.

A kuflisorozatban rendszeresen előfordulnak kiszólások a történetben csak úgy lődörgő mellékszereplőktől, elsősorban a szülőknek célozva. Van ennek műfaji előzménye, vagy saját mesefelolvasó élmény alapján született?

Rajzolás közben jött valahogy. A szöveget írom meg először, aztán jönnek a rajzok, és elkezdtem magam szórakoztatni azzal, hogy megszólaltatok mindenféle váratlanul felbukkanó lényeket, akikről a szövegben nincs szó, csak átsétálnak a képen. Ezekre érkeztek pozitív visszajelzések, meg olyanok is, hogy ezek viccesek ugyan, de nagyon nehéz így felolvasni, mert a gyerekek állandóan közbeszólnak, hogy „oda mi van írva?”. Most már inkább az a nehézség, hogy ez egyfajta elvárás lett a könyvekkel szemben, és úgy már kevésbé szórakoztató ilyeneket kitalálni. Lehet, hogy ezért is kezdtek egyre abszurdabbá válni, mert próbáltam úgy csinálni, hogy még számomra is érdekes maradjon.

Anyukád az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, a Lipótmezőn dolgozott pszichiáterként, ahová kisgyerekként időnként elkísérted. Korábban annyit mondtál erről, hogy ott megtanultad, hogy nyitottnak kell lenni a másféleségre, hogy nem kell félni attól, ami nem egészen szabályszerű. Az irodalmi munkásságodban ez szinte vezérfonal: nem csak a kuflikban érhető ez tetten, az összes könyved tele van nem szabályszerű karakterekkel. Talán nincs is olyan szereplőd, aki szokványos lenne.

Nem lehetetlen, hogy ennek köze van a gyerekkoromban tapasztaltakhoz. Szerencsére ilyen szempontból elég nyitott családban nőttem föl, tehát nem állítottak ilyen jellegű korlátokat elém és nem kategorizáltak, hogy ez oké, az nem oké, kisfiam, vagy ez rendes, az viszont nem. És az édesanyám valóban a Lipótmezőn dolgozott, ami tényleg különös hely volt, ugyebár egy elmegyógyintézet, és azért ott sok olyat láttam, amit a kisgyerekek nem szoktak látni, és olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akik eléggé eltértek a szokványostól. Mivel akkor kisgyerek voltam, nekem ez volt a természetes. Aztán ez valahogy így is maradt, azóta is rácsodálkozom arra, amikor az átlagtól eltérő ijesztővé vagy fenyegetővé válik egyesek számára, arról nem is beszélve, amikor az ilyen érzéseket még fegyvernek is használják, és erre mostanában elég sok példa van.

Van olyan ember, akiből szerinted jó kuflifigura lehetne?

Most hirtelen Jacques Tati jut eszembe, bár ő már nem él, de Bélabá karakterében van egy kicsi Hulot úrból. De ez egy nehéz kérdés. Biztos sokakban él egy elrejtett kufli!

Írtál egy kuflimesét, ami nem jelent meg eddig.

A kuflijátszótéren van egy táblán, ami a Hild tér saját meséje, a helyhez kötődik. Egy QR-kóddal le lehet olvasni és Scherer Péter előadásában meg lehet hallgatni. Egy öreg fáról szól, aki magányos, és a kuflik megpróbálnak társaságot szerezni neki. A téren tényleg van egy öreg juharfa, és amikor a játszóteret építették, valóban odahoztak köré több nagy, kifejlett fát. Elég komoly akció volt. Körbeültették ezt az öreg fát, és én ezt a sztorit mesésítettem.

Mintha te lennél az az ember, aki körül rendre életre kelnek a dolgok: egy művészeti akcióhoz évekkel ezelőtt készített fiktív önéletrajzod önálló életre kelt az interneten, és máig szembejönnek veled a különböző kitalált adatai. A fejedben lakó lények kimásztak a papírra. A papíron lévő lényeid meg előbb plüssökben, most már egy játszótéren elevenedtek meg 3D-ben.

Összezavarom a valóságot!

Megkérdeztem óvodás és kisiskolás gyerekeket is, mire kíváncsiak Dániel Andrástól. Az alábbi kérdéssor 4-8 éves gyerekektől származik.

A gyerekeid szeretik a kuflikat?

Szeretik, de ők már nagyok. Amikor az első kufli 10 évvel ezelőtt megjelent, a háromból a legkisebb gyerekem is már 13 éves volt.

Mennyi idő alatt készül el egy kuflikönyv?

Egyszer meg kell írni a történetet, ennek az ideje változó, ahogy ez általában az írásnál lenni szokott. Valamikor gyorsabban megy, valamikor kevésbé, mert van, hogy elakadok a történettel. Hol egy hét alatt elkészül, hol pedig tovább tart. És aztán jön a rajzolás, az már biztos, hogy hosszabb. Mondjuk két hónapba biztosan beletelik, amíg megrajzolok egy könyvet. Persze közben csinálok mást is, nem úgy van, hogy egyik nap leülök, és addig nem állok föl a rajzasztaltól, amíg kész nincs. A rajzokat papírra rajzolom, utána beszkennelem őket, és a színezés digitálisan történik a számítógépen. Ez is idő, tehát összesen néhány hónap eltelik, amíg egy könyv elkészül. Aztán még borítót is kell hozzá tervezni.

Szeretnél elmenni az elhagyatott rétre?

Igen, szeretnék.

Milyen lenne, ha ott Zödön megkínálna vadsóskával, Titusz megmutatná a buszjegygyűjteményét, Pofánka a legyezőjét? Elmennél Doktor Furcsához, a Csalóka csalitoshoz, és ott maradnál szerdáig, hogy a bújócskázás világnapján részt vegyél?

Természetesen ezekben egytől egyig nagyon szívesen részt vennék. És még ráülnék a máshogyoszkópra is, meglátogatnám a manótevéket a föld alatt, úsznék egyet a medencéjükben és a csocsótány kacatboltjában is körbenéznék, ha már arra járok.

Miért nincs cukizás az elhagyatott réten?

Én nem szeretem a cukizást. Úgy gondoltam, hogy úgyis annyi könyvben van mindenféle édibédizés, az elhagyatott réten játszódó mesék legyenek olyanok, ahol nincsen. De nem is illene a könyvek hangvételéhez.

A furcsa alakú dobozában milyen lenne, ha mást tárolna a Valér?

Hát mást is tárol! Ez pont így van.

Tényleg te vagy a Fityirc?

Elég sokszor megkérdezték tőlem, hogy én kivel azonosulnék a kuflik közül, és ha már ez a kérdés, ha már választani kell, akkor a hét karakter közül a Fityirc közelebb áll hozzám, mint a többiek.

Miért nincs hajuk a kufliknak, vagy csak nagyon kevés?

A kérdés jogos! Valóban nincs túl sok hajuk. Erre lehet, hogy nem tudok válaszolni. Vajon miért így terveztem meg őket annak idején, hogy még szegény Pofánkának is csak egy szál hajat rajzoltam? Talán a sok szőr zavarta volna a jó kis félig kifli, félig kukac alakjukat. Lehet, hogy most már másként csinálnám.

Mit szólnál hozzá, ha szembeugrálna veled Fityirc vagy bárki más?

Ezt furcsa elképzelni, mert ők ugye idebent ugrálnak a fejemben. Ha valamelyikük éppen szembeugrálna itt, a Nádor utcában, az nagyon meglepő volna. Nehéz elképzelni, hogy megjelenne a járókelők között! Valószínűleg vicces lenne, de lehet, hogy ijesztő is, ahogy talán én is ijesztő volnék, ha egyszer csak megjelennék az elhagyatott réten.

Miért írtál a kuflikról, és fogsz még írni róluk?

Ez igazából egy kísérlet volt. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ez egy ilyen hosszú távú mese lesz, csak ki akartam próbálni, hogy írjak egy olyan mesekönyvet, ami nem hasonlít annyira a mesekönyvek többségére, merthogy nem lesz benne ellenség, a szereplőknek nincsenek olyan irtó nagy problémáik, amiket mindenképpen és minél sürgősebben meg kéne oldaniuk. Csak tök jól elvannak, és arra gondoltam, hogy még azt se találom ki előre, hogy mik történhetnének velük.

Inkább olyan az egész, hogy megfogom ezt a valahány figurát, és berakom a semmi közepére. Hogy még az se legyen, hogy valami izgi helyen vannak. De a lerajzolt semmi, az a fehér papír – ezért találtam ki a rétet, hogy legyen egy teljesen átlagos helyszín, ahol tényleg nincs semmi különös. És akkor lássuk, mi lesz velük, én meg elindulok utánuk.

És, igen, lesz még néhány szerintem, mert vannak megírt történeteim, amik között vannak olyanok, amiket szeretném, ha mások is olvashatnának. Úgyhogy majd készítek hozzájuk rajzokat.

Ennek az interjúnak az elkészülésekor fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.