Megtörtént a csoda, bár ne történt volna meg

Szeptember elején még egyáltalán nem volt biztos, hogy a Pintér Béla és Társulata őszi bemutatója, Az Imádkozó, egyáltalán megvalósulhat. A társulat 2021 vége óta nem kap állami támogatást, az Átriumhoz hasonlóan nekik is elfogyott a pénzük, ezért adománygyűjtő kampányt indítottak, hogy összegyűjtsék az előadás létrehozásához hiányzó ötmillió forintot. Ez nagyjából egy nap alatt sikerült is nekik, sőt közel kilencmillió forintot dobott össze nekik a közönségük. Az Imádkozó így megvalósulhatott, mi pedig megnéztük. Kritikánk az október elsejei premierről.

Az Imádkozó Pintér Béla huszonkilencedik drámája, pontosabban „huszonkilencedik fantázia a huszonegyedik század Magyarországából” – írja a színlapon az író-rendező. Pintér a bevált összetevőit kavarja újra: rítikus gesztusok és nyelv, dramaturgiai szerephez jutó zene, magas szintű színészi csapatmunka, keserű humor, és egy jó nagy csipet társadalomkritika. A végeredmény pedig pontosan az, amire a Pintér-recept alapján számítani lehet: tűpontos látlelet a 21. századi Magyarországról és annak lakóiról.

Az Imádkozó főszereplői budapesti zenészek, családalapítás előtt, alatt, után álló felnőttek. Olyanok, akik vágynak a gyerekvállalásra, vagy társadalmi/vallási elvárásoktól vezérelve ugranak bele. A Kurt Cobain- vagy (ha már Magyarország) Beck Zoli-stílust kimaxoló Kádár Gábor (Jankovics Péter) harmincas, „a maga szűk körében kiemelkedő” dalszerző és felesége, Keleti Aranka (Messaoudi Emina) énekesnő kisfiuk, Zolika (Szabó Zoltán) születése után élik az egymástól valamennyire elhidegült, de a gyerek miatt összetartó házastársak életét. Amíg fel nem bukkan a színen a szintén énekesnő Long Réka (Fodor Annamária) mélyen dekoltált, vörös ruhában, fekete bőrdzsekiben (jelmez: Hornyák Dóra), és élénkpirosra festett ajkával bele nem rebegi Gábor fülébe, hogy imádja, rajong érte, évek óta szerelmes belé. Gábor már pattan is a családtól, újat alapít Rékával – illetve alapítana, egy spontán vetélés után viszont egyre csökken a siker esélye, a negyvenes évei elején járó Réka pedig hiába vágyik mindennél jobban saját gyerekre, a negyedik sikertelen lombikprogram után már inkább feladná. Az ötödik aztán mégis sikerül.

Talán az orvostudománynak, talán az imáiknak köszönhetően, de megtörténik a csoda. Addigra viszont már az az érzésünk, bár ne történt volna meg.

Pintért nem először foglalkoztatja a gyerekvállalás és a gyermektelenség problematikája. A 2010-es Szutyokban az örökbefogadás ér rossz véget, Az Imádkozóban a lombikprogram. A két előadást nemcsak a téma kapcsolja össze, konkrét vizuális kulcsot is ad hozzá Pintér: az orvos karaktere a Szutyokban és Az Imádkozóban is szinte nem e világi feljebbvalóként jelenik meg, aki a színen átvonulva rezzenéstelen arccal, gépies hangon sorolja az orvostudomány triviáit. Az Imádkozóban az orvos (neve: Dr. Ridegh, játssza: Szabó Zoltán) fehér félmaszkban és köpenyben, kezében egy szál fehér liliommal (ami a római mitológiában Juno, a keresztényben Szűz Mária jelképe) magyarázza: negyven felett a természetes úton teherbe esés esélye ennyi, a vetélésé annyi, a lombikprogram sikerének esélye X százalék, a sikertelenségé Y.

Ahhoz, hogy Rékának és Gábornak gyereke szülessen, csodára van szükségük. Réka hangosan, teátrális gesztusokkal fordul Istenhez, Gábor halkan, szinte bocsánatkérőn. Barátjának és zenésztársának, Oszinak (Takács Géza) azt mondja, imádkozik, de csak azért, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ő akkor már érzi, tudja, az ő se veled, se nélküled kapcsolatuk esetében nem a gyerekvállalás lenne a legokosabb döntés.

Egyikük sem alkalmas ugyanis szülőnek, mindketten érzelmileg labilis személyiségek, akik elemi erővel feszülnek egymásnak – szellemi és fizikai értelemben is. Az, hogy mégis elindulnak a közös úton, egy ideig nevettető, később részvétet és bizonyos fokig szánalmat is ébreszt a nézőben. Főleg azért, mert a legnagyobb vesztes a történetükben – mint az életben általában – nem is ők ketten, hanem a csodagyerekük, Édua (Szabó Zoltán).

Ami látványosan hiányzik az előadásból, az a családalapítás átpolitizáltsága. Pedig a lehetőség adott lenne: ott a Fidesz évek alatt csúcsra pörgetett családpolitikája, ott a Babaváró, a csok, az abortuszszabályok szigorítása. A női termékenység mint gazdasági termék a 21. századi Magyarország egyik legfélelmetesebb politikai vívmánya. Pintér viszont feltűnően ignorálja mindazt, ami az utóbbi években gazdasági-politikai értelemben a család fogalmára rakódott.

Hiába jelennek meg aktuálpolitikai kiszólások az előadásban, ezeket megtartja humorforrásnak, háttérzajnak, a családi dráma ezzel szemben személyes és politikai sallangoktól mentes marad.

Ami egyrészt jó, mert igaza van, semmi keresnivalója benne a politikának, másrészt hiányérzetet is hagy maga után, mert ha már mégis itt tartunk, nem ártana beszélni is róla. Az Imádkozó inkább csak kérdez: Mi készteti a nőt arra, hogy vágyjon a gyerekre? Mi készteti arra, hogy újra és újra vállalja és átélje a mesterséges megtermékenyítés tortúráját, csak azért, hogy saját maga hordhassa ki a gyerekét? Mi van akkor, ha a gyerek születése inkább átok, mint áldás? Mi van akkor, ha a szülők megbuknak a szülőségben? Mi lesz a gyerekkel?

A 21. századi Magyarország nem csak átvitt értelemben marad a háttérben. A puritán díszlet központi eleme a stilizált Gellért-hegy, rajta a Szabadság-szoborral és a hegy mögül kikandikáló Mol-toronnyal. Az egyszerű tér- és időhatározó díszletelem előtt négy piros szék és piros pult mögé rejtett szintetizátor: ennyi alkotja Az Imádkozó világát és az ebben a világban boldogulni próbáló fiatal művészek mozgásterét (díszlet: Gergely-Farnos Lilla). „Megfogadtam, hogy nem beszélek többet politikáról” – jelenti ki Gábor a szűkre szabott térben. Beszélni tényleg nem beszél róla, dalt viszont ír a „primitív primadonnáról”, Orbánról. Oszi a másik irányba fordul: bevállalja az új nemzeti filmprojekt zenéjének elkészítését, minden elvével szembemenve megzenésíti azt a jelenetet is, amiben Jean-Claude Juncker keveri a Mátyás királynak szánt mérget. A két homlokegyenest eltérő attitűd és azoknak a férfiak barátságára gyakorolt hatása önmagában is előadást érne, de mindez Az Imádkozóban másodhegedűs marad az igazi dráma mögött.

Az előadás így mintha két, egymástól szinte teljesen független szálon futna, a NER-látkép és a családtragédia síkján. A kettő néha jól kiegészíti egymást, néha viszont az egyik ledobja a hátáról a másikat, és mindez végső soron a mélység rovására megy. Ami mindezért kárpótol: a színészek erős, aprólékosan kidolgozott, egymásra százszázalékosan odafigyelő és építő játéka, a lendületesen megírt párbeszédek, és a zene, ami végig tökéletes alaphangot és ritmust ad az előadásnak.

Jankovics és Fodor Gábor és Réka szerepében olyan energiákat mozgatnak a színpadon, amibe néha a levegő is beleremeg. Mindkét karakter végtelenül érzékeny és törékeny, akik jobb híján egymást – és közvetve a gyereküket – sebzik a végkimerülésig. Groteszkek, szánni- és sokszor kinevetnivalók – mégis nagyon valóságosak. Takács Géza a jóbarát, Oszi szerepében megbízhatóan szállítja a jól időzített be- és kiszólásokat és jelentőségteljes kikacsintásokat, Messaoudi Emina Arankája pedig néha olyan erővel tud felcsattanni, hogy a néző is kisebbnek érzi tőle magát a székében. Szabó Zoltánnak a két gyerek (Zolika és Édua) szerepében kellett átélhető érzelmeket közvetítenie, ami pelenkába bújtatott felnőtt férfiként nem a leghálásabb színészi feladat. Szabónak többé-kevésbé mégis sikerült, és az elcsépelt színpadi poénon túllépve ezekbe a torz, felnőttarcú gyerekszerepekbe is belecsempészte a gyermeteg ártatlanságot. Pont annyit, hogy felhúzott szemöldök nélkül tudjunk együttérezni ezekkel a fura, esetlen, a felnőttek döntéseinek maximálisan kiszolgáltatott kisemberekkel.

Az Imádkozó nem dühös kiáltvány, hangulatában inkább hasonlít a félhomályba bizonytalanul belesuttogott fohászhoz.

Hogy kihez és miért szól a fohász, szinte mindegy is, a végkifejlet úgyis bele van kódolva a színpad jobb felső sarkában mereven figyelő toronyházba és a felborított, megüresedett székekbe is.

Az előadás végén időt ugrunk. Oszi és Gábor húsz év után ismét találkoznak, Gábor szakállat és Deák-bajuszt növesztett, Oszi az SZFE-n tanít keresztény muzikalitást, miközben az Elk*rtuk 7 zenéjét szerzi. Oldalán egy fiatal, Tóth Gabinak öltözött színésznőcskével lép be a magányos remeték életét tengető Gábor lakásába. Jankovics Péter egy ideig küzd a leesni akaró méretes műbajusszal, majd feladja, a földre dobja. A kényszer szülte színpadi geget hangos tapssal jutalmazza a közönség, ami érthető, a gesztus tökéletesen passzol a jelenetbe, és a 21. századi magyarországi életérzésbe, az érdektelenségbe fulladó passzív ellenállásba is. Ahogy a Gellért-hegy mögött, a Mol-torony szomszédságában lassan felépülnek a villódzó orosz és kínai cégjelekkel ellátott felhőkarcolók, úgy tűnnek egyre kisebbnek és kicsinyesebbnek Gábor és Oszi magánéleti és erkölcsi dilemmái. Az is lehet, hogy minden máshogy alakul, ha egy bizonyos, huszonvalahány évvel ezelőtti próbán máshogy alakul a zenekari tagok szavazása. Az is lehet, hogy semmi nem múlt rajtuk. Édua és az országban még sokan mások így is, úgy is magukra maradtak. Vagy már itt sincsenek. Imádkozni szabad, csak ne higgyünk benne túlságosan – üzeni Pintér keserű szájízzel huszonkilencedik fantáziájában.