Kovács Ákos bácsi filmje egy közhelyes taxismonológ arról, hogy régen minden jobb volt. Vagy nem

Kovács Ákos multifunkcionális művészember lett, amivel semmi baj nincs. Ha valaki jó zenész és dalszövegíró, miért ne próbálhatná meg művészi mondanivalóját más formanyelveken is kifejezni, például prózában vagy filmben. (Ne nyissuk ki azt a zárójelet, hogy egyébként az 1990-es évek elején a Kárpát-medencében, magyar nyelven még izgalmasnak és újszerűnek ható dolgokat csináló Kovács Ákosra most is igaz-e még, hogy jó zenész és dalszövegíró, vagyis kinyitottam, de most be is zárom.) Nádas Péter csodálatosan ír és remekül fotózik, Emir Kusturica filmezik és zenél, Bereményi Géza prózát és dalszöveget is ír, egyben rendező – nem folytatom, pedig még hosszan lehetne.

Azzal, hogy valaki, aki egy művészeti tevékenységben eljutott egy kellően magas színvonalra, megkísérelje más, akár több más művészi formanyelven is elmesélni azt a valóságot, amit ő lát, teljesen rendben lévő és ideális esetben érdekes vállalkozás tud lenni. Az ilyen kísérleteknek két buktatójuk lehet: az egyik az, hogy amiről mesél, az mégsem olyan izgalmas, a másik pedig az, ahogyan mesél, azaz hogy a megszokottól eltérő művészi önkifejezés olyan feladat elé állítja, amit nem tud megugrani.

Nagyjából 24 perces, Magunk maradtunk című kisfilmjével – amiben a tavasszal megjelent novelláskötete, az Ezt nem lehet megúszni két kisprózáját, a Taxis és a Magunk maradtunk című írásokat adaptálta vászonra – Kovács Ákos mindkét buktatóban megbotlott.

Nem esett el bennük, nem csinált botrányosan rossz filmet, a történetmesélésnek és a filmtechnikai megoldásoknak is vannak értékeik és érdekességeik – csak közben gyermeteg hibáik is. Mint amikor valaki képes leírni olyan sorokat, hogy „fújt a szél, szinte lobogtunk belé” vagy olyat, hogy „talpig úriember volt az, kérem, halálra itta magát”, de aztán olyat is, hogy „a szerelmünk volt a mi közös gyerekünk” vagy hogy „hová tart ez az egész, néha már aggódok”. Hát pont ezt csinálta Kovács Ákos.

Vegyünk egy rém egyszerű példát: mondjuk ha például a gimnáziumban arra gondoltunk volna, hogy csináljunk egy igazi művészfilmet, tutibiztosfix, hogy fekete-fehér filmet akartunk volna csinálni. Mert az olyan igazán művészi. Történetesen Kovács Ákos filmje pont fekete-fehér lett. Igazán művészi. Korántsem eleve elrendelés, hogy egy fekete-fehér film vagy fotó közhelyesen művészieskedő lesz – csak akkor igazán hasznos ez a megoldás, ha valami hozzáadott tartalommal segíti a mondanivalót, azzal például, ha egy egyébként színekben gazdag világot csupaszít le a fényeknek erre a két végletére; ha ez elmarad, akkor csak közhelyesség árad belőle.

Ahogyan Kovács Ákos egész filmjéből is – ami persze nem meglepő azok után, hogy a könyve pont ilyen volt. „Ákos első novelláskötete ugyanis nem úgy rossz, ahogy van. Nem menthetetlenül és reménytelenül rossz. Csak tele van hiányokkal” – ezt írtuk néhány hónappal ezelőtt a könyvéről. És ugyanezt éreztem, amikor végignéztem a kisfilmjét, aminek a premierje áprilisban volt, majd megjárt plázamozikat is, hogy péntek este a NER egyik ikonikus helyszínén, a Várkert bazárban is levetítsék.

A film egy taxis monológja az életéről. Az ágyában kezdődik és az ágyában ér véget, de a történet időben és mondanivalóban főként a taxijában játszódik. Az ágyában, amely mellett kis éjjeliszekrényen, gyógyszerei társaságában ott a karosszériaszerelés kézikönyve – nehéz ennél közhelyesebb megoldást kitalálni –, és miközben ehhez az ágyhoz közelít a kamera, egy visszhangszerű párbeszédet hallunk két embertől, egy pártól, egy valaha volt pártól, akiknek nem lehetett gyerekük, „nekünk valamiért nem volt szabad”, „magunk maradtunk egymásnak”, „a szerelmünk volt a mi közös gyerekünk” – ilyeneket mondanak felváltva, kánonszerűen, kis ideig izgalmas, de aztán fókuszát vesztett összevisszaságban.

Ígéretes kezdés ez, innen kibontakozhatna egy érdekes, fájdalmas emberi történet, vagy két ember története. Hozzá olyan szép – szép, mert igazán emberi, apróságokból építkező – mondatok, mint ez: „ahogy vitt el a vonat, elkezdett esni a hó, lefagy a lábam, már csak ezért is sűrűn jutsz az eszembe, gondolom, ott is hideg van”. Mi minden benne van egy ilyen kezdésben!

Kár, hogy aztán nem bontakozik ki belőle semmi: csak mint régészek törött cserépszilánkokat, úgy kapunk össze nem illeszthető részleteket a nő leveléből, leveleiből. Fel-felvillantanak valamit, de nem áll össze belőlük egységes, érdekes kép se az asszonyról, se a férfiról. És egy ígéretes, szép emberi történet helyett az egész csak egy enervált pamflet lesz, ami nem mond el semmit senkiről és semmiről.

A film ugyanis szépen átvált egy huszadik századról, annak legalábbis egy részéről szóló, megszűrt tartalmú történetté, amit hasonlóan töredezetten mesélnek el, mint ahogy a kettejük életdarabkáiról szóló részleteket. Nem egy Százéves ember, aki kimászott az ablakon… történet lesz ez, mert egyrészt fanyar humornak alig akad benne nyoma, másrészt az elbeszélő nem százéves. Bár ha realisztikus megközelítésben nézzük a történetét, akkor már nyolcvan körül jár – volt egy barátja, aki ‘56-ban, tizenhat évesen disszidált –, de nem biztos, hogy abban kell nézni. Hiszen egy másik monológrészletében felbukkan egy bizonyos Szekeres (ő volt a magát halálra ivó talpig úriember), aki a háború előtt főpincér volt a Szent István hajón, „tudja, amelyik ’46-ban aknára futott”. Ha azt a hajónevet halljuk, hogy Szent István, akkor nem 1946 jut eszünkbe (akkorról nem is találtam utalást ilyen névvel aknára futott hajóról), hanem a monarchia hadihajója, amelyet 1918-ban még az első bevetését megelőzően, a gyülekezőhelyre tartva süllyesztettek el az olaszok.

Mindez csak azért érdemel szót, mert a filmnovella, filmetűd, kisfilm, videókliprészletek elnyújtott sorozata (a nem kívánt ízlés szerint törlendő) egy emlékezésfolyam. A szerzőt – a novella- és forgatókönyvírót és egyben rendezőt, szóval Kovács Ákost – láthatóan az emlékezet, annak működése érdekli és izgatja. Emlékdarabkákat tisztogat le a monológjaival János, „Janikám”, ahogy a felesége a levelében megszólítja, a taxis (Papp János), amik valójában nem is monológok, hanem egyetlen utazás (az Árpád hídtól a „tízesen”, tehát az észak-budai agglomerációba valahová) egyetlen monológjának szakaszai.

Az, ahogyan ez a monodrámaszerűen elhangzó szöveg felépül, hiteles: az elbeszélő ide-oda ugrál az időben, visszhangszerűen vissza-visszatérnek a fejében dolgok, amiket az asszony, élete szerelme mondott vagy írt neki, és amiket megélt. Felsejlik a mostani Budapest mögött, a koszlott, kurvákkal és stricikkel elcsúfított utak mögött a város régi arca, a téglagyárral és a bányával, amit mára már elhordtak, és ahogy a történelemben ide-oda kalandozik – persze 1956-ban és persze a könnygázos 2006-ban, de érdekes, hogy taxis létére eszébe se jut az 1990-es taxisblokád –, felvillannak arcok, helyszínek, a kocsija ablakán kitekintve múltat idéző képek.

Még a háborúról is vannak emlékei ennek az időtlen korú sofőrnek. Például a nőkről, akik a háború után újraindították az országot, mert „a férfiak vagy meg voltak halva, vagy odavoltak a fogságban”. Korából adódóan érthető, hogy újra és újra a múltból hoz emlékeket.

Viszont pont ettől válik hiteltelenné és érthetetlenné a beszélő mögötti beszélő, az író, Kovács Ákos. A férfi, aki mínusz 12 éves volt 1956-ban, aki ötvenegynéhány évesen érezhetően kéjes öregember-nosztalgiával beszél ápolt, régimódi emberekről, akik felcsavarható önborotvát használnak, mint a női főszereplő édesapja, aki, ha élne, a dolgok logikájából adódóan százéves minimum meglenne.

Kovács Ákos, ha hiteles, amit írt és amit leforgatott, a saját korához képest is nagyon megöregedett. Olyan bácsivá vált ezekkel a szereplői szájába írt szövegekkel, mintha ő lenne az az őszbe csavarodott fejű férfi, aki a volánt csapkodja vezetés közben. És olyanokat mond, hogy „kihal az én generációm, aztán csak olyanok maradnak, akiknek semmi se szent, se a törvények, se az emlékek” (majd természetesen megérkezéskor rutinszerűen ajánlja fel a „zsebbe olcsóbban” megoldást). Meg olyat, hogy „Mi lesz így velünk, hová tart ez az egész? Néha már aggódok”.

Ahogyan egy rendes korosodó taxishoz illik, Kovács „Janikám” Ákos bácsi se tudja megállni, hogy politizáljon, és nem is csak a film egészéhez képest elnyújtott 2006-ra gondolunk – legalább nem ez a film központi eleme, bár tényleg feltűnő, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekből semmit nem tart érdemesnek felidézésre –, hanem arra is, hogy

„Jobb világ volt a régi, a kétpólusú világ. Most egypólusú van, ez jobb? Dehogy jobb”.

Egyrészt persze kábé tíz perccel később már arról beszél, hogy itt aztán minden hiánycikk volt, és hogy bezzeg ha itt is Ausztria lett volna, de hát oda lettünk lökve az oroszoknak, mert itt nem volt olaj. Hogy most hová lökjük magunkat, és hová löki az elbeszélőt az, hogy az egypólusú világ nem jobb, azt nem nehéz végiggondolni. De még csak nem is ez az igazi baj a filmmel: hanem az, hogy tele van megmondásokkal és megfejtésekkel, miközben egyetlen olyan szava, mondata, egyetlen okfejtése és következtetése sincs, ami ne hangzott volna vagy ne lett volna leírva számtalanszor az elmúlt tíz-húsz-száz évben.

Kovács Ákos mintha úgy készített volna filmet – és írt volna korábban novellákat –, hogy nem fogta fel saját szereplőnőjének egy túléléshez való jó tanácsát, amit „Janikámnak” írt egyik levelében. Azt, hogy: „Nem a zseni látszatát keltőkhöz kell csapódni, az igazi tehetségnek nincs udvara, a nagyszájúak a saját komplexusaikat és kétségeiket rejtik a kinyilatkoztatások mögé.”