Ezt nem lehet megúszni, mondja Kovács Ákos kötetének címe; igen, ő az az Ákos, akit a Depeche Mode-utánérzetű kultzenekar, a Bonanza Banzai révén ismertünk meg a kilencvenes évek elején, majd Ákos lett belőle, magát decens művészemberként a popkultúra egyik ikonikus alakjává gitározó, megkerülhetetlen művészember, ő az a Kovács Ákos, igen, aki, hogy harminc éve elszelelt, és egy ideje már havi kétszáz bőven telt, az ám, lazán, szóval aki felfedezte magában az írót. Mindenkivel megesik az ilyen, joviális, korban hozzá hasonlóan megereszkedett kisvárosi népművelők, belvárosi romkocsmák pultjainak tetszőleges oldalán élő és tetszőleges oldaláról ihletet nyert, bús bölcsészek, könyvtárosok és könyvelők, főállású anyák és unalmas éjszakai óráikat írogatással elverő biztonsági őrök is felfedezik magukban az írót, miért ne fedezhetné fel hát magában ő, aki az élete nagyobb felét szövegek körüli babrálással töltötte, kőkemény ősi költemények hagyták el az ujjait, és ajtót rajzolt a börtönfalra a szavak erejével.
Ezt nem lehet megúszni, mondom, kezembe veszem a festményt idéző borítójú könyvet, tizenhét kispróza 250 oldalon, novellák és néhány nagyobb léptékű elbeszélés, ezt ígéri oldalszámok alapján a tartalomjegyzék, nézem a festményt idéző borítót, de nem festmény az, derül ki, a szerző maga készítette fotójának felhasználásával készült, gondolom, a tiktokozó tinilányok és amatőr fotósok világában oly közkedvelt filter nevű technológia ügyes felhasználásával.
A borító a fotóval, ami olyan, mintha festmény lenne, de nem az – akkor még nem tudom, néhány nappal később, amikor ezeket a sorokat írom, már tudom: tökéletes szimbóluma a könyvnek.
Amiben írások szerepelnek, címmel, bekezdésekkel, szereplőkkel, leírásokkal és elbeszélésekkel, belső monológokkal és nagy ritkán párbeszédekkel, szóval írások, amik olyanok, mintha szépirodalom lennének. Csak épp nem azok – az üdítő kivételektől eltekintve. Ákos első novelláskötete ugyanis nem úgy rossz, ahogy van. Nem menthetetlenül és reménytelenül rossz. Csak tele van hiányokkal.
Vannak benne jó írók és jól írók – mondta egyszer a József Attila-díjas Géczi János egy antológiát lapozgatva, amit talán épp én vittem magammal egy késő éjszakába átforduló kora délutánba. Kovács Ákost olvasva ez jutott eszembe újra és újra. Mert Kovács Ákosról akár még mondhatnánk is azt, hogy jól ír. Nem mindig ír jól, ezt máris szögezzük le, de tud jól írni. Legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy vannak mondatok, bekezdések, amik ülnek, amikre jó visszalapozni, vannak jól működő, érzékletes költői képek – igen, ez egy prózakötet, de a költői képek a prózában is működnek, ha jók, és ebben vannak jók –, vannak időnként figyelemre méltó gondolatok.
Csak éppen ezekkel a vannakokkal van a baj. Ezek mutatják be, mint utolsó fényes pont, világítótorony villanása, hogy Kovács Ákos nem jó író.
Mert ezek arról árulkodnak, hogy a kötetet a nincsenek uralják. Hogy nem az tűnik szembe, ha egyszer-egyszer dagályossá válik a nyelv, megcsikordul egy hasonlat, képzavarosra sikeredik a prózába minduntalan beleszuszakolt líra – mert sajnos ezek az általánosak. Hanem az tűnik szembe, hogy igen, van ebben jó is. Lírát írni, legyen az vers vagy dalszöveg, az nem ugyanolyan, mint prózát írni. Krusovszky Dénesnek, aki a magyar nyelvet egy fokkal színvonalasabban műveli, mint Kovács Ákos, négy igazán jó verseskötet után jelentek meg kisprózái, majd egy újabb verseskötet után az első és máig egyetlen regénye – de épp azért jó, mert a lírai eszközöket jól építi be a prózába, és hiteles nyelven tud egy erős, megrázó történetet elmesélni.
Ákos novelláskötetéből mindez hiányzik, vagy csak helyenként bukkan elő. Vannak jól megkomponált írások, sőt, nagyon szellemes megoldással köt egybe két novellát (A rózsacsokor és az azt követő Emily Jean), jól sikerült darab a Magunk maradtunk és az Élő közvetítés című rövidke írás – ez egy, a rendszerváltásról szóló gyűjteményes könyvben jelent meg először bő tíz éve –, van sodrása és íve néhány egyes szám első személyben elmondott történetének, mint például az Így ismer mindenki című elbeszélésnek, ami egy vajdasági/délvidéki származású asszony monológjában a jugoszláv közelmúltat mutatja be a szétesésig.
De a történetek nagy részét olvasva az embernek az az érzése, hogy ez a könyv olyan, mint a könyvborítója. Az írások többségének nincs mélysége, nincs igazi tétje, nincs mondanivalója. Néha érződik az a szándék, hogy a banalitást próbálja megragadni, például a Nomen est omenben, ami bő harminc oldalon kínlódik azzal, hogy egy súlyos vírusfertőzés eredetét megmagyarázva egy tengerparti utazás banalitásainak naplója legyen – de nem tud az elbeszélésnek arra a síkjára lépni, ahol dramaturgiai jelentősége vagy megragadható esztétikája lenne a leírásnak, így a történet is olyan marad, mint a szereplő nyaralása (és vélhetően az egész élete): unalmas és kisszerű. Mintha papírmasé figurákkal bábozna egy kezdetleges, felületesen kidolgozott babaházban. Egy olyanban, amit még ki sem színezett, a szürkésbarna kartonpapírra csak odapingálta ákombákom betűkkel, hogy ablak, ajtó, szőnyeg, égbolt, megjegyzésként mellé, kisebb betűkkel: a tompult délelőttbe hirtelen belehasító napsütéssel.
A jeleneteket, a karaktereket a legtöbb írásban nem tudja élővé tenni, a történetei emiatt hiteltelenek, emellett sokszor átgondolatlannak, kidolgozatlannak tűnnek. A könyvet nyitó, helyenként kínosan Karinthyt, A rossz tanuló felel hangulatát idéző novellában például egy elit gimnázium tanulóján kifog az egyenesszög felrajzolásának feladata. A Fénytörés című írásban egy Ted nevű irodalmi szerkesztő megtudja, hogy a felesége megcsalta, amire egy közhelyes „Ezt egész egyszerűen nem hiszem el!” mondattal, a novella nyitómondatával tud csak reagálni – miközben szűk két oldalon belül kiderül, hogy ő rutinos félrelépő –, majd az in medias res kezdés után a novella felidézi a múltat, hogy végül ebből a visszatekintésből a kiinduló sorokra való újbóli, érdemi reagálás nélkül a jövőben érjen véget, hogy Ted új lakásba költözik, sőt, költözött, már ez is múlt idő, új lakásba költözött, „megremegett, belépett a kikövezett előtérbe, és keservesen elsírta magát”.
Igen, kicsit túlburjánzó a kép, ahogy korábban a tompult délelőttbe hirtelen belehasító napsütés is az volt – de hát ez Ákos szövegalkotói stílusának egyik ismérve. Úgy bánik a nyelvvel, a szavakkal, mint egy durván becuccozott építész, aki a rokokót is minimalistának érzi. Ez persze aligha lepi meg azokat, akik ismerik dalszövegírói munkásságának olyan mélységes magaslatait – vagy magasságos mélységeit –, hogy Levedlem régi bőrömet / Mert perzselő az őrület, vagy hogy Tűzből jöttem erre a Földre / Lángok formálták testemet, vagy hogy Álom-szakadék mélye vár / Onnan is visszahív egy szó / Dalt szül a súlyos félhomály; de nem is folytatom a dalszövegrészletekkel, mert a prózájában helyenként még súlyosabb szintekre jut.
Fájdalmasan és féltékenyen lüktetni kezdő, mélyre eltemetett ambíciók, fátyolos derengéssé, köd által megszűrt fénnyé sűrűsödő, feloldatlan helyzet, érzéki és szépen fáradt hang, amiben peng a figyelem éle, vannak itt-ott képzavarok is, mint a sorsokat szétválasztó, közéjük préselt távolság, de mind közül is kiemelkedik ez, mondhatni, világítótoronyként:
ÖregPéter csak később értette meg, hogy élete hanyatló horizontján az utolsó fényes pont, világítótorony villanása volt ez az ölelés, közvetlenül az elkeseredett, elhúzódó válás csatájának szürkülete és a jóvátehetetlen magány sivatagi vaksötétje előtt, amely végképp kiszárította elgyötört szemét.
Ezt nem lehet megúszni, mondja Kovács Ákos, tengerparti képet fotórajzol hozzá, elvágyódásról próbál beszélni, utazások vannak a könyvben, utazások saját térből más térbe és utazások saját életből más életbe, szabadságok iránti vágyak könyve ez. De minden valahogy végtelenül és unalmasan felszínes marad, tét nélküli, és ettől tartalmatlan, lebegő. Súlyos tablókat és személyességet ígér a könyv fülszövege – ne üljünk fel neki. Se súly, se személyesség nincs ebben a könyvben, csak egy ember néhány százezer leütésnyi szövege, aki ha olykor jól is ír, nem tud jó író lenni.