Az örmények trianonja sem elég Azerbajdzsánnak, újabb területekre vetettek szemet

Februárban már az ötödik incidensről számoltak be Örményország és Azerbajdzsán határán, elsősorban abban a térségben, amelyet Azerbajdzsán tavaly szerzett végleg vissza. Akkor harminc év után erővel felszámolta az addig örmény ellenőrzés alatt álló szakadár Hegyi-karabahi Köztársaságot. A hagyományosan örmények által lakott területet azóta szinte teljes egészében elhagyta a 150 ezres örmény kisebbség, az alig hárommillió lakosú anyaországba menekülve.

A feszültségnek azonban Azerbajdzsán teljes győzelmével sem lett vége: szeptember óta nem volt annyi határ menti incidens, mint februárban.

Először 12-13-án, majd 16-án, 24-én, végül 26-án is átlövésekről számoltak be. A felek egymást vádolják az villongásokért amelyek ráadásul már nemcsak Örményország délkeleti határánál – az egykori Hegyi-Karabah által ellenőrzött, ma már ismét azeri fennhatóság alatt álló terület felől –, hanem délnyugaton, az Azerbajdzsánhoz tartozó exklávé, Nahicseván felől is előfordultak.

Már Örményország területe a tét?

Eközben folyamatban vannak ugyan a békeszerződésről szóló tárgyalások is, de akadoznak, és a határvillongást látva az örmény kormányfő javasolta, hogy a felek szerdán kössenek megnemtámadási megállapodást, arra az esetre, ha békeszerződést nem sikerülne. Nikol Pasinjan szerint erre szükség van, mielőtt a két ország a nemzetközileg elismert határaikon átívelő konfliktusba kerül, ugyanis szerinte Azerbajdzsán olyan kijelentéseket tesz, amelyek alapján már Örményország elleni háborúra készül. Az, hogy most már a nemzetközileg is elismert örmény–azeri határon fordulnak elő tűzharcok, joggal aggasztja a Hegyi-Karabah esetében hátrányos helyzetét kényszerűen elismerő Örményországot.

Jerevánnak tehát már nem az elveszett Hegyi-Karabah miatt van szüksége érdemleges védelmi garanciákra, hanem Azerbajdzsán továbbra is érzékelhető nyomása miatt. Ilham Aliyev azeri elnök a napokban arról beszélt, hogy Örményország és Azerbajdzsán viszonya csak kettejükre tartozik, másnak ebbe nincs beleszólása. „Foglalkozzanak a maguk dolgával” – mondta az elnök, aki posztját édesapjától örökölte meg 2003-ban, legutóbb pedig február 7-én hosszabbította meg egy tét nélküli választáson a szavazatok 92 százalékát besöpörve.

Aliyev ezzel természetesen nem saját török szövetségesének, hanem elsősorban Moszkvának, másodsorban a NATO-nak üzent, korábban pedig már jelezte, hogy az EU-nak sincs keresnivalója közvetítőként a konfliktusban. Azerbajdzsán azzal is alátámasztotta, hogy külső szereplőket nem fogad el, hogy felfüggesztette részvételét az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében (PACE) is.

Jerevánnak mindezt látva a garanciák mellett szövetségesekre is szüksége lenne, miután Hegyi-Karabah elvesztésével nyilvánvalóvá vált hogy Oroszországra nem számíthat, hiába tagja a Moszkva által vezetett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB). Olyannyira nem, hogy a múlt héten Pasinjan bejelentette: Örményország felfüggeszti tagságát az ODKB-ban, amely négy éve még valamiféle biztonságot jelenthetett, ha az akkori vereséget nem is lehetett elkerülni.

A 2020-as második hegyi-karabahi háborúban ugyanis Azerbajdzsán visszaszerezte a harminc éven át örmény ellenőrzés alatt állt csaknem 10 ezer négyzetkilométeres terület nagy részét, és valószínűleg Hegyi-Karabah egészét bevette volna a székvárosával, Sztepanakerttel együtt, ha akkor Moszkva nem lép közbe. Akkor a térségben bonyolultan egyensúlyozó Oroszország még be tudott érdemben avatkozni, annyit elért, hogy Hegyi-Karabah központját, Sztepanakertet nem vette be Azerbajdzsán, és egy szűk sávban orosz békefenntartók jelenléte mellett – a Lacsini folyosón keresztül – megmaradt az összeköttetés Örményország és a maradék Hegyi-Karabah között.

Baku már rég nem Moszkvára figyel

Tavaly szeptemberben azonban ennek az ingatag helyzetnek is vége lett: az azeri hadsereg egy nap alatt fegyverletételre kényszerítette az örmény erőket, teljes egészében elfoglalta Hegyi-Karabahot. Ennek során öt orosz békefenntartó meghalt, Moszkvának be kellett érnie Azerbajdzsán bocsánatkérésével, amely mellé Baku kártérítést ígért az elhunytak családjainak.

A végeredmény egyértelműen a dél-kaukázusi erőviszonyok átrendeződése volt – Oroszország rovására, az Azerbajdzsánnal etnikailag és politikailag is szoros kapcsolatban lévő Törökország javára. Itt írtunk arról részletesebben, hogy az ukrajnai háborúja miatt Oroszország hogyan veszített befolyásából más térségekben.

A háború alatt „legtöbbször Törökország és Oroszország elnökével beszéltem. Ez természetes is, hiszen Törökország elnöke a háború első napjától az utolsóig mellettünk állt, az ő politikai és erkölcsi támogatása sokak számára beszédes üzenet volt” – mondta Aliyev. Szerinte természetes, hogy bármilyen komoly probléma felmerülésekor elsőként „fivérét, Recep Tayyip Erdoğant” tájékoztatja.

Azerbajdzsán nemcsak a NATO-tag Törökország szövetsége miatt érezheti nyeregben magát, de azért is, mert energiaforrásai miatt egyre fontosabb partnere lesz Európának,

különösen azután, hogy az Ukrajna elleni háború miatt politikailag nemkívánatossá váltak az orosz kőolaj- és földgázforrások. Magyarország is lát fantáziát benne – tavaly százmillió köbméter földgáz érkezett Azerbajdzsánból –, áramszállításra is vannak tervek, bár ennek kivitelezhetősége kétséges.

Jereván Nyugatra fordult

Örményország a vereséggel azzal szembesült, hogy az orosz védelem keveset ér, miközben az elmúlt évtizedek során épp ennek a védelemnek a biztosítására hivatkozva Oroszország erősítette a gazdasági függést is. Fontos infrastrukturális hálózatok kerültek orosz kézbe a tengertől elzárt, keletről Azerbajdzsántól, délnyugatról Törökországtól határolt országban, amelynek a külvilág felé csak északra Grúzián át, kisebb mértékben pedig délre, Irán jelentett szárazföldi kapcsolatot.

Jereván tavaly májusban már olyan nyilatkozatokat tett, amelyek az ODKB-ből való kilépésre utaltak, igaz, Nikol Pasinjan tavaly októberben még úgy nyilatkozott, hogy országa marad a katonai szövetségben. Ugyanakkor kimondta, nem úgy lépett az ODKB, ahogyan az elvárható lett volna. Pasinjan itt a kollektív védelemre utalt, ám jogilag a szövetséget nem kötelezte beavatkozás, mivel az azeri támadás nem Örményország területét, hanem Hegyi-Karabahot érte. Örményország jogilag nem tekintette sajátjának a területet, sőt, a szakadár államot sem ismerte el, de a gyakorlatban teljes mértékben tőle függött. Sőt, a helyzet politikailag szinte a fordított volt: Örményország politikai elitjének meghatározó részét, állam- és kormányfőket beleértve hosszú időn át a hegyi-karabahi örmény kisebbség adta, meghatározva ezzel az ország külpolitikai irányát is.

A múlt heti bejelentés a tagság felfüggesztéséről tehát nem volt egészen váratlan, a kifelé tapogatózás jele volt az is, hogy Jereván Franciaországtól szerzett be légvédelmi eszközöket.

Az orosz és az azeri sajtó szerint Jereván távolodása az ODKB-től Franciaország növekvő befolyásának eredménye. Sokkal érzékenyebb kérdés azonban, hogy mi lesz ezután az örményországi orosz katonai bázisokkal. Jereván szerint továbbra sincs terítéken ezek felszámolása, a helyzet azonban az eddigiek alapján könnyen megváltozhat.

Moszkva örményországi befolyásának csökkenését az orosz propaganda is igyekszik elleplezni. Az orosz állami RT – korábbi nevén Russia Today – főszerkesztője, az egyébként örmény származású Margarita Szimonjan a tavalyi támadás napján kioktatta Pasinjant, aki az orosz békefenntartók beavatkozását kérte Hegyi-Karabah védelmében. „Pasinjan azt követeli (!), hogy az orosz békefenntartók védjék meg Karabahot. Hát mi van a NATO-val? Az nem védi meg?” – vetette oda. Júdásnak nevezve Pasinjant, amiért Örményország aláírta a római statútumot, és ezzel elfogadta a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság fennhatóságát – amely pedig nemzetközi elfogatóparancsot adott ki az ukrajnai háború ügyében Putyin ellen.

Most már arra is választ vár Moszkva Jerevántól, vajon őrizetbe venné-e Vlagyimir Putyint, ha az orosz elnök Örményországba utazna. A kérdés csak részben jogi – Magyarország például ezt nem tekinti magára nézve kötelezőnek egy esetleges látogatás esetén –, azonban sokkal inkább politikai, jól jelezve, milyen messzire sodródott a két ország egymástól azóta, hogy Örményország alulmaradt Azerbajdzsánnal szemben. (Arról, hogyan csökkent Moszkva befolyása a posztszovjet térségben azután, hogy beleragadt az Ukrajna ellen indított háborúba itt és, itt olvashat bővebben.)

Kényszerű szövetség volt, nem barátság

Az örmény kormányfő viszonya már jóval a hegyi-karabahi háború előtt ellentmondásos volt Moszkvával: 2018-ban a bársonyos forradalom révén jutott hatalomra, miután tiltakozási hullám indult az ellen, hogy – az egyébként Hegyi-Karabahból származó, az országot tíz éven át elnökként vezető – Szerzs Szargszjan a kormányfői posztra átnyergelve őrizhesse meg hatalmát. Moszkva ezt a nyugati befolyás kiterjesztésére tett kísérleteként értelmezte, amelynek célja Oroszország kiszorítása a térségből.

Pasinjan később ugyan normalizálta kapcsolatait Moszkvával, ám ezt végül felülírta Hegyi-Karabah elvesztése, így a kormányfő ismét látványosan a Nyugat felé fordult. Idén februárban már arról beszélt, hogy Örményország nem tekintheti kizárólagos partnerének Oroszországot haditechnikai területen sem – sőt, a NATO-val való szorosabb együttműködést kell megcéloznia, bár ez nem jelenti a tagságot.

Az orosz külügyminiszter szerint sajnálatos, hogy Örményország enged a nyugati nyomásnak, mivel onnan az ország nem kaphat segítséget a védelméhez. Szergej Lavrov szavait azonban gyengíti, hogy Jereván szerint ezt Moszkvától láthatóan nem kapta meg és az is, hogy közös határ híján a folyamat ellen keveset is tud tenni Oroszország, bár a katonai bázisok jelenléte a helyzetet kétségtelenül érzékennyé teszi.

Azerbajdzsánnak további követelései támadtak

Miután Azerbajdzsán visszafoglalta Hegyi-Karabahot, az örmény kisebbség védelmét ígérő szólam már csak formalitás. A 150 ezres lakosság ugyanis csaknem teljes egészében elmenekült, így Moszkva beszámolója arról, hogy visszatérésük érdekében tárgyalásokat folytat Bakuval már csak üres szövetségi gesztus Örményország felé. Azerbajdzsán már Sztepanakert nevét is eltörölte, a várost, ahol az azeri elnök felvonta az ország zászlaját, már Hankendinek hívják.

A győzelem után azonban Azerbajdzsánnak további követelései vannak: Azerbajdzsánnak ugyanis van egy exklávéja, az említett Nahicseván, amelytől Örményország választja el. Az azeri fél a zangezuri folyosó biztosítását igényli, amelyen keresztül az anyaországból az exklávéba tartó azeriek határellenőrzés nélkül haladhatnának át Örményországon. Jelenleg szárazföldön délebbről, a több mint 20 százalékban azeriek lakta Iránon át biztosított az összeköttetés.

Ehhez ugyan nem kellene határt módosítani – bár így is érintik Örményország területi integritását – Aliyev azonban győzelmi pozícióból területi igényre is utalt, megjegyezve, hogy a zangezuri folyosót csak a Szovjetunió idején kapta meg az örmény tagköztársaság az azeri szomszédtól. De szívesen cukkolta az elmúlt években Örményországot azzal is, hogy „Nyugat-Azerbajdzsánként” beszélt róla.

Az azeri elnök szerint Örményország nem teremtette meg a törvényi feltételeit annak, hogy a két ország békeszerződést köthessen. Aliyev követeli az örmény alkotmány módosítását is, mivel az hivatkozik az 1991-es függetlenségi deklarációra, amely célként tűzi ki Örményország és Arcah (a Hegyi-Karabah másik neve) egyesülését.

Tudomásul kell venni a veszteséget

Azt a jereváni kormány is belátja, hogy a Hegyi-Karabah elvesztésével az alkotmány hivatkozása nem tartható, így valóban változtatni kell az alkotmányon.

Pasinjan tulajdonképpen azon dolgozik, hogy a világ első keresztény állama, a két és fél ezer éves történelmű, egykor hatalmas, három tengert is elérő ország feldolgozza Arcah elvesztésével a maga Trianonját.

Szerinte az ország címerén is módosítani kellene, sőt, a kormányfő a címeren és a himnuszon is változtatna. A címerben az Ararat van, ám a biblikus hegycsúcs 1921 óta Törökországhoz tartozik, a részleges területcserét tartalmazó török–szovjet megállapodással. Vannak még benne olyan szimbólumok, amelyekhez a mai Örményországnak nincsen köze, bár Pasinjan ide sorolja még az oroszlánt is, amely természetes körülmények között szintén nem él az országban.

A kormányfő olyan szimbólumokat javasol, amelyek a negyedik köztársaságra reflektálnak. Az első 1918-ban alakult, a második a Szovjetunión belül létezett, a harmadik 1991-ben jött létre független államként, ám Hegyi-Karabahot visszakövetelve, amit 30 éven át birtokolva tulajdonképpen nagy terhet vett magára, védelmi költségvetésének java a lakosság öt százalékát jelentő területre ment el. Ezzel elszigetelte magát szomszédaitól, és orosz szövetség felé terelte az országot. A negyedik köztársaság nem más, mint az Pasinjan kormánya alatt létrejött, az új helyzettel szembenéző ország.

Pasinjan szerint tulajdonképpen a himnuszon is változtatni kellene az új időknek megfelelően, mert a jelenlegi szöveg vége a dicső halálról szól, pedig jobb lenne megállni egy versszakkal korábban, ahol az ellenség felett büszkén lengő örmény trikolórról és az örökké létező Örményországról énekelnek.