Az utóbbi két év az Ukrajnát lerohanó Vlagyimir Putyin orosz elnök és beosztottjai változó intenzitású, nem feltétlenül komolyan veendő nukleáris fenyegetéseitől volt hangos ugyan, Kína közben csendben, de rohamtempóban növeli atomarzenálját.
Az ázsiai országnak az amerikai védelmi minisztérium becslései szerint 2022-ben még csak 350 atomtöltete volt, tavaly májusra már 500-nál tartottak, és 2030-ra elérhetik az ezres nagyságrendet. Kína keleti, gyéren lakott térségeiben 2020 óta közel 300 új rakétasilót építettek fel, atomtöltetek hordozására képes közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát és hiperszonikus hordozót fejlesztettek ki, és pár évtizedes fáziskéséssel tengeralattjáróról indítható atomfegyvert is hadrendbe állítottak.
A kínai arzenál még mindig eltörpül a 3700, illetve 4500 bevethető töltetre becsült amerikai, illetve orosz atomfegyverkészlet mellett. De a trendek alapján az olló zárul, és az Egyesült Államok és Kína katonai, politikai és gazdasági versengése a következő években egy újabb, az emberiség fennmaradásának szempontjából nem kifejezetten veszélytelen dimenziót kap.
Ugyanakkor olyan értékelések is vannak, amelyek szerint a kínai fegyverkezés a jelenlegi állapota alapján inkább használ, mint árt a globális stabilitásnak. A kínai atomfegyverkezési program inkább defenzív célokat szolgál, mintsem új offenzív képességek megszerzését, és elsősorban az elmúlt évtizedek sok tekintetben abnormális hozzáállásának kiigazítása, nem pedig a világégésre való felkészülés vezérli.
U MAD?
Kínának az évtized elején még nagyjából 250 bevethető atomtöltete volt, de a Pentagon jelenlegi becslései szerint ez a szám 2030-ra ezerre nőhet, és utána a 3700 aktív töltettel bíró Egyesült Államok beérése a a cél. Hogy ez mennyire veszélyes, az még azokat is megosztja, akik életük jelentős részét az atomfegyverek politikai vetületeinek kutatásával töltötték.
A klasszikus hidegháborús elméletek szerint az atomfegyverek terjedése, és különösen a válaszcsapás képességének megszerzése által a nagyhatalmak biztonságban tudhatják magukat, ami relatív stabilitást hoz a nemzetközi kapcsolatokban.
A válaszcsapás képessége itt azt jelenti, hogy egy ország arzenáljának egy része képes átvészelni egy kiterjedt atomtámadást, és megtorló csapást mérni a támadóra. Ennek egy klasszikus módja, ha vannak tengeralattjáróról indítható atomfegyverei, mert a tengeralattjárók felderítése és kilövése a jelenlegi technológiai színvonalon nem valószínű. Egy másik opció, hogy a többi atomhatalom állásait figyelő előrejelző rendszerének köszönhetően még az ellenséges rakéták becsapódása előtt meg tudja indítani az ellencsapást.
Ez „kölcsönösen biztosított megsemmisítés/megsemmisülés” (mutually assured destruction, MAD) miatt természetesen őrültség lenne atomtámadást indítani. Így az atomháború esélye minimális, és a nukleáris eszkaláció fenyegetése miatt a konvencionális nagyhatalmi háború veszélye is jelentősen csökken. Ebben a felállásban elméletileg a nagyhatalmak közti fegyverkezési verseny is korlátok közé szorítható: a folyamatos fegyverkezés oka – ezen elképzelés szerint – a biztonság fokozásának vágya, ám ha a MAD logikája szerint nem kell egzisztenciális háborútól tartani, akkor a biztonságérzet nagyobb, a potenciális fenyegetettség alacsonyabb, a végtelen fegyverkezés pedig szükségtelen.
Az elmélet hívei szerint ennek köszönhető, hogy a hidegháború alatt a kölcsönös fenyegetések nem fordultak közvetlen háborúba, sőt az 1970-es évektől a Szovjetunió és az Egyesült Államok számos fegyverzetkorlátozási megállapodást kötött rakétái és atomtöltetei számának, illetve képességeinek csökkentéséről.
A történészek visszavágnak
A probléma ezzel a szép történettel az, hogy az amerikai és szovjet vezetés hidegháború alatti elképzelései és lépései, valamint az atomhatalmak hidegháború utáni magatartása egyes kutatók szerint nem összeegyeztethető az elmélettel.
A MAD vegytiszta elmélete szerint az atomarzenál mérete nem számít, hiszen a kölcsönös megsemmisítés relatíve kevés atomtöltettel megvalósítható; az atomfegyverek pedig a hatalmi fenyegetésnek és zsarolásnak sem hatékony eszközei, miután a MAD logikájából fakadóan mindkét fél tudja, hogy a másik nem hajlandó bevetni őket.
Ezzel szemben:
- A hidegháború alatt évtizedeken át folyt az atomfegyverkezési verseny a szovjetek és amerikaiak között, és mindkét oldalon voltak, akik úgy vélték, egy atomháború „megnyerhető”.
- A hidegháború után az atomhatalmak közti csetepatékban (az India és Pakisztán közti 1999-es kargili konfliktusban, illetve India és Kína 2017-es határvillongásaiban) szerepet játszottak a másik atomfegyverzetének méretével és azok alkalmazási hajlandóságával kapcsolatos kalkulációk.
- Az atomhatalmak nemcsak az ellenség teljes eltörlésére alkalmas, és ebből fakadóan az elrettentést szolgáló stratégiai atomfegyverekkel bírnak, hanem elkezdtek relatíve kisebb hatóerejű, valamilyen konkrét harctéri cél elérését célzó taktikai atomfegyvereket fejleszteni.
Az ebből leszűrt ellenelméletek szerint az atomhatalmak nem feltétlenül bíznak a MAD-ben, és az atomfegyverek a fegyverkezési versenynek sem szabnak gátat.
Az elmélet és gyakorlat közti ellentmondás egyik feloldása, hogy a döntéshozók illogikus módon állnak a kérdéshez (más szóval buták); illetve hogy a stratégiai racionalitást gyakran felülírják egyes parókiális érdekek, belpolitikai, ideológiai vagy bürokratikus behatások – ami vélhetően igaz, de nem növeli az ember biztonságérzetét.
A döntéshozói szeszély egy kimunkáltabb magyarázata, hogy a politikai és katonai vezetők nem mindig vannak tisztában az ellenség képességeivel és motivációival, illetve nem mindig képesek kézben tartani az eszkalációt, így szeretik túlbiztosítani magukat.
Kapcsolódó probléma, hogy a technológiai fejlődéssel – halkabb tengeralattjárókkal, gyorsabb vagy pontosabb rakétákkal, az ellencsapást megakadályozó védelmi rendszerekkel – az erőegyensúly, illetve a megsemmisülés kölcsönössége felborulhat. Ez pedig annak ellenére is táplálja a fegyverkezési verseny logikáját, hogy
már a jelenlegi fegyverzet mellett is minden atomhatalom porig tudná rombolni a teljes bolygót.
Az atomfegyverkezési versenyt indokolhatja az is, hogy a megtorlás képességét nemcsak békeidőben, hanem egy konfliktushelyzetben is biztosítani kell, ami több opciót és nagyobb arzenált igényel.
Hasonló érv, hogy a pusztító erejű stratégiai atomfegyverekkel valóban veszélyes dolog zsarolásba bocsátkozni ugyan, ám a korlátozottabb opciókkal, például taktikai atomfegyverekkel kontrollálható az eszkaláció, és a zsarolási potenciál is növelhető.
Mindemellett pedig az atomarzenál fejlesztése a katonai szövetségek megszervezésére és összetartására (mi lenne Európával vagy akár Dél-Koreával és Japánnal az amerikai védőernyő nélkül?), valamint az ellenség erőforrásainak lekötésére is hasznos lehet.
Változó doktrína?
Az sem mindegy, hogy egy adott atomhatalom milyen „doktrínát” követ, azaz milyen tágabb szabályrendszer és stratégia szerint határozza meg az atomfegyverek potenciális használatát (vagy nem használatát). E doktrínák manapság visszatérő eleme, hogy az adott ország mindenekelőtt az ellenséges támadás elrettentésére tart atomfegyvereket, és csak végveszélyben vetné be őket. Kínának is régi és konzisztens ígérete, hogy nem vet be elsőként atomfegyvert, csak akkor használja arzenálját, ha atomtámadás éri.
Ezek az ígéretek viszont nem feltétlenül vannak kőbe vésve. Az elmúlt két évben élénk spekulációk tárgya volt, hogy Putyin milyen esetben és milyen jellegű atomfegyvert lenne hajlandó alkalmazni; például bevetne-e taktikai atomfegyvereket Ukrajnában, vagy akár a NATO kisebb tagjai ellen.
Az önmegtartóztatás hiánya azonban nem csak Oroszország esetében merült fel. Az amerikai terrorellenes háború hevében George W. Bush elnöksége alatt például a nukleáris „megelőző csapás” is a stratégia részévé vált. Barack Obama alatt markánsan erősödtek ugyan az atomfegyverek lehetséges bevetésére vonatkozó korlátok, de az Egyesült Államok továbbra sem zárja ki egyértelműen az első csapást; tágan és homályosan definiálja az atomfegyverek bevetésének lehetőségét (az Egyesült Államok és szövetségesei „létfontosságú érdekeinek védelme”); és ha mennyiségileg nem is, minőségi szempontból konzisztensen fejleszti és modernizálja arzenálját.
Kína fejlesztéseit, illetve általában véve az ország világpolitikai súlyának és befolyásának növekedését illetően is visszatérő kérdés, hogy az évtizedes önkorlátozás feladását látjuk-e. Egyes vélemények szerint egyértelmű igen a válasz: a kínai doktrína átalakulóban van, az önmegtartóztatás gyengül, és a taktikai fegyverek fejlesztése is nagyobb hangsúlyt kap.
Egyes teoretikusok szerint ezzel szemben nincs jele a doktrína számottevő változásának, ám a kínai arzenál fejlesztése ettől még nagy veszélyt hordoz, és szemben a MAD elméletével, növelheti a konfliktusok kirobbanásának esélyét. Ennek az elgondolásnak az alapja, hogy a több, jobb és pontosabb atomfegyver birtoklásával Kína nagyobb elrettentő erőt képvisel az Egyesült Államokkal szemben, ezért joggal bízhat abban, hogy Washington az eszkalációtól tartva kevésbé lesz hajlandó beavatkozni, ha Peking, mondjuk, lerohanná Tajvant, vagy elkezdené aktívabban froclizni a régió amerikai szövetséges országait.
A fenti, instabilitás–stabilitás paradoxon nevű elképzelés hívei szerint ez játszódott le Ukrajnában is, amikor is Ukrajna támogatását akadályozta, hogy számos európai NATO-tagállam az oroszokkal való közvetlen összeütközéstől és a potenciális nukleáris eszkalációtól tartva jó ideig vonakodott a fegyverszállításoktól, illetve máig korlátozza, hogy mit hajlandó átadni Ukrajnának. Következésképpen hasonló forgatókönyv játszódhat le a távoli jövőben egy lehetséges tajvani invázió esetében, ahol a kínai atomfenyegetés eltántoríthatja az Egyesült Államokat és a térség országait.
Egy további potenciális veszélyforrás, hogy a hidegháborús fegyverzetkorlátozási rendszer maradványai az amerikai–orosz politikai feszültségek közepette gyakorlatilag megsemmisültek,
Kínának pedig egyelőre esze ágában sincs kötelezettséget vállalnia az arzenálja korlátozására.
Optimizmusra adhat okot, hogy Washington és Peking az utóbbi hónapokban sokéves szünet után újraindította a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokat, ám a felek közti egyensúlytalanság és az ebből fakadó érdekellentétek fényében ez rövid távon inkább a kockázatok csökkentését szolgálja, miközben a hidegháború alatti kiszámíthatóságot és átláthatóságot szavatoló mechanizmusok felélesztésére kevesebb esély van.
Kínai atom = nagyobb biztonság?
Henrik Stålhane Hiim, a norvégiai védelmi kutatóintézet elemzőjének egy idén januári munkája ugyanakkor (rövid távon) megnyugtató konklúzióra jut. Ő abból indul ki, hogy a közelmúltig Kína egy furcsa kivétel volt az atomhatalmak között, amelyet az atomfegyver 1964-es megszerzése és 2010 között egy rendkívül defenzív doktrína és kis atomarzenál jellemzett:
- a hidegháború alatt az atomtöltetei nem voltak készenlétben, hanem raktárakban hevertek;
- nem volt a potenciális támadást előrejelző rendszere;
- és az ezredfordulóig még csak az ellencsapás képességével sem bírt.
A kínai vezetők az indirekt jelek alapján a minimális csapásmérő képességet is elegendő elrettentésnek tartották, és az atomfegyverek korlátozott (taktikai) bevetésének sem látták sok értelmét. A 2010-es években ez valóban jelentősen megváltozott.
A kínai atomarzenál készültségi szintjét megemelték, a fegyverzet mérete és technológiai fejlettsége gyors és jelentős fejlődésnek indult. Egyes amerikai értékelések szerint Peking az utóbbi években beszerezte az ellencsapás szempontjából kulcsfontosságú nukleáris triád (szárazföldi, légi és tengeri, illetve tenger alatti atomcsapásmérő képességek) utolsó elemét, a tengeralattjáróról indítható atomfegyvert; taktikai atomfegyver hordozására alkalmas rakétát hozott létre; a keleti rakétasiló-építéssel próbálja csökkenteni egy első csapással szembeni kitettségét, illetve egy potenciális megtorlás erejét; és egyes fejlesztései az amerikai ellencsapási képességek neutralizálását célozzák.
Ugyanakkor ezek a törekvések Hiim és kollégái szerint nagyrészt a MAD kínai „felfedezéséből” fakadnak, és a korábbi, súlyos hiányosságok felszámolásáról szólnak. A fejlesztések elsősorban azt szolgálják, hogy a kínai atomarzenál minél nagyobb része képes legyen átvészelni egy atomcsapást, és képes legyen a jelentősebb erejű megtorlásra.
A másik fő motivációt szerinte az Egyesült Államok fejlesztései jelentik: a pekingi értékelések szerint az Egyesült Államok (részben a Moszkvával szembeni fegyverkorlátozási rendszer felbomlása miatt, részben attól függetlenül) olyan technológiai újításokon és fegyvertelepítéseken dolgozik, amelyek ellehetetlenítik a kínai elrettentő képességet. Ilyen például a ballisztikus rakéták leszedésére képes légvédelmi rendszerek fejlesztése, amelyeket a hidegháború alatti fegyverkorlátozási rendszer tiltott (miután a hatékony légvédelem csökkenti, illetve ellehetetleníti az elrettentést); a taktikai atomfegyverek proliferációja; vagy a korábban Washington és Moszkva között szintén tiltott közepes hatótávolságú rakéták potenciális ázsiai telepítése.
Egy további motiváció, amely sok más kínai lépéssel kapcsolatban felmerül, hogy az aktivitást részben Peking nagyhatalmi státuszának megerősítése és nemzetközi presztízsének növelése vezérli, hiszen az mégsem járja, hogy a világ második legnagyobb gazdasága ennyire látványosan le legyen maradva egy alapvető védelmi területen.
Ebből fakadóan szerinte a konkrét fejlesztéseket nézve inkább a kölcsönös elrettentés biztosításáról van szó, nem egy fegyverkezési versenyről, miután
Kína a most folyó modernizáció alapján sem lesz képes számottevő megelőző csapást mérni az Egyesült Államokra, vagy akár egy amerikai ellencsapás kiiktatására.
Kollégáival közösem megjelentetett tavaly év végi cikkében Hiim arra sem lát bizonyítékot, hogy az arzenál bővítését a zsarolási potenciál növelése vagy Tajvan esetleges inváziójának nukleáris megtámogatása motiválja, miután ezek az elképzelések egyáltalán nem tükröződnek a kínai diskurzusban.
Ezek persze a jövőben változhatnak, és ha a MAD-ot tagadó teoretikusoknak van igazuk, akkor a következő évtizedek az atomfegyverkezési verseny fokozódását hozhatják. Ennek jelei már napjainkban is mutatkoznak: tavaly októberben az amerikai kongresszus atomfegyverkezési stratégiával foglalkozó szakbizottsága a kínai és orosz fenyegetésre hivatkozva az amerikai arzenál bővítését és fejlesztését javasolta. Azaz az amerikai fejlesztésektől tartó Kína növeli arzenálját, mire a kínai szempontból defenzív lépéseket offenzív fenyegetésként értékelő Egyesült Államok növeli a sajátját, amire Kína vélhetően további fegyverkezéssel reagál – és kész is a fegyverkezési verseny tankönyvi példája.
Ám a kínai atomtól tartók számára rövid távon az is megnyugtató jelenség, hogy a fejlesztések a jelek szerint nem haladnak valami jól: Hszi Csin-ping pártfőtitkár tavaly lefejezte a rakéta- és atomarzenál vezetőit, amelyet amerikai hírszerzési értesülések szerint a modernizáció lassú tempója és a beszerzéseket átható korrupció motivált.
