Az USA hiába fordulna át a világ másik oldalára, valami mindig visszarántja a Közel-Keletre

• Az Egyesült Államok 2011-ben bejelentette, hogy belefáradt a sikertelen közel-keleti háborúkra, és a stratégiailag jóval fontosabb Ázsiára tervezi koncentrálni külpolitikai és katonai energiáit.
• Ebből azóta nem sok valósult meg, az amerikai hadsereg nem ment sehova a területről, és az amerikai diplomáciát is folyamatosan munkában tartják a helyi viszályok és konfliktusok, mint például az izraeli–palesztin harcok kiújulása.
• A potenciális okok között felmerül az izraeli lobbi, az arab lobbi, a bürokratikus lobbi, az olajpiac, a szövetségesi igények, illetve újabban Kína növekvő közel-keleti befolyásának ellensúlyozása.
• Az újabb konfliktus viszont azt is jelzi, hogy Amerika már amúgy sem nagyon képes diktálni és rendet tenni a térségben, a csendőrködés pedig világpolitikai befolyását is rontja.
• Emiatt Joe Biden kormánya rövid távon kiáll ugyan Izrael mellett, de sajtóhírek szerint hosszabb távon nem akar ismét leragadni a Közel-Keleten.

Joe Biden amerikai elnök az elmúlt hetekben valószínűleg úgy érezheti magát, mint az idősödő Michael Corleone A Keresztapa III. ikonikus jelenetében, amikor is azon lamentál, hogy hiába akart kiugrani a maffiavilágból, ellenségei erőszakkal visszarángatják, majd összeesik a konyhában.

Biden és elődei több mint egy évtizede próbálnak ha nem is kiugrani a térségből, de legalábbis jelentősen visszafogni az Egyesült Államok közel-keleti jelenlétét, és a korábbinál mérsékeltebb erőforrásokat áldozni a régió visszatérő konfliktusainak rendezésére.

Biden elnökségének első két évében úgy tűnt, ez kisebb részt az amerikai kormány rátermettsége, és nagyobb részt a térségbeli politikai és gazdasági folyamatok eredményeként ugyan, de végre sikerülhet.

• Izrael egymás után békélt meg az arab országokkal;
• az iraki és afganisztáni háború úgy, ahogy, de véget ért;
• a szíriai konfliktus intenzitása minimálisra csökkent;
• a korábban nyugati államokat is fenyegető terrorcsoportok ereje megcsappant;
• az ősellenség Irán és Szaúd-Arábia kínai közvetítéssel kibékült;
• Vlagyimir Putyin orosz elnök és a Wagner-csoport nevű magánhadserege az ukrajnai háború miatt egyre kevésbé képes kavarni a térségben;
• miközben a térségbeli rezsimek számára a hadakozás és terrorizmusfinanszírozás helyett egyre népszerűbb tevékenység lett a gazdasági fejlődés alapjainak megteremtése.

Biden tavaly már arról szónokolt, hogy a Közel-Kelet sosem volt olyan egységes, mint ma. Jake Sullivan, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója pedig szeptember végén azt mondta, a térség ma nyugodtabb, mint az elmúlt két évtizedben bármikor, és ennek köszönhetően az Egyesült Államok végre képes lesz a Közel-Keleten túlmutató stratégiai érdekeire összpontosítani.

Azóta persze hatalmasat fordult a világ. A Hamász Izrael elleni terrortámadása, illetve az izraeli megtorlás felrúgta a térségbeli nyugalmat, betett a békülési folyamatnak, és ismét repülőgép-hordozós erődemonstrációra sarkallta az Egyesült Államokat – miközben azért az izraeli–amerikai érdekellentéteket is felszínre hozta.

Tágabb perspektívából pedig a helyzet jelzi, hogy az Egyesült Államok csendőrködési képességei hiába egyre gyengébbek, a csendőrködésre való igény még mindig megvan a világban és a térségben is, emiatt pedig a Közel-Kelet hátrahagyása a közeljövőben is okoz majd fejtörést Bidenéknek.

Tizenkét éve fordulnának kifelé, mindhiába

Az irányváltást eredetileg Hillary Clinton akkori amerikai külügyminiszter 2011 végén hirdette meg, azzal az indokkal, hogy az Egyesült Államok külpolitikája válaszúthoz érkezett: Amerika a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni évtizedben „hatalmas erőforrásokat” használt el az Afganisztánban és Irakban folytatott „terrorellenes háborúra”, de (ezen háborúk minimum felemás végkimenetele miatt) a következő évtizedben okos(abb)an és mélyebb stratégiai megfontolások alapján kell beosztania energiáit.

A stratégiai megfontolások már akkor is azt diktálták, hogy Amerika ereje kisebb részét pazarolja a közel-keleti konfliktusokra, és növekvő részét az ázsiai és csendes-óceáni térség (avagy Kelet-Ázsia) irányába fordítsa, hiszen a 21. században ez a térség lesz a világpolitika és a világgazdaság legfontosabb területe. Itt él az emberiség fele, ez volt az előző fél évszázad gazdasági sikerrégiója, amelynek pénzügyi és kereskedelmi szerepe egyre nő, és ebből fakadóan korunk feltörekvő hatalmai, mint Kína és India, vagy akár Indonézia is ott helyezkednek el.

Bár ezt Clinton nyíltan nem mondta ki, a közel-keleti amerikai jelenlét mérséklését több más jelenség is indokolta. A Közel-Kelet stratégiai fontosságának alapvető eleme az olaj, Washington jelentős részben ezért van jelen a második világháború vége óta kiterjedt támaszpontrendszerrel a régióban, és ezért támogatja évtizedek óta katonailag az olyan, az emberi jogokat nyilvánosan sárba tipró rezsimeket, mint Szaúd-Arábia. Az Egyesült Államok a palaolaj- és palagáz-forradalom következtében azonban önellátóvá vált az energia terén, így közvetlen közel-keleti függése elpárolgott. A remények pedig akkor és ma is arról szóltak, hogy a fosszilis energiahordozók kivezetésével a fejlett világ egyre kevésbé függ majd az olaj- és gázmonarchiáktól. Emiatt Washingtonban jelentősen csökkent a tolerancia a térség balhés országaival szemben.

Másrészt 2011-ben, az arab tavasz kitörésekor még élt a remény Washingtonban, hogy a régió végre demokratizálódik, és ezzel hosszabb távon stabilabbá és békésebbé válik. Izrael támogatása mögött máig fontos indok, hogy Amerika számára létfontosságú a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának védelme. Bár az iraki háború megindításának pontos okairól történészek és politológusok még húsz év elteltével is élénken vitatkoznak, a demokrácia közel-keleti elterjesztésének vágya a jelek szerint fontos szerepet játszott Szaddám Huszein megdöntésében és az azt követő hosszú iraki megszállásban és „államépítési” kísérletben. Clinton bejelentésekor, az arab tavasz kitörése után pedig úgy tűnhetett, hogy a térség számos társadalma amerikai diktátumok nélkül is eljutott oda, hogy felelősségre vonja vezetőit, és plurálisabb politikai rendszert harcoljon ki magának.

A térség geopolitikai jelentőségét mindemellett az is mérsékelte, hogy az orosz birodalom hanyatlása és más közel-keleti betolakodók híján a korábbi évszázadok nagy játszmája is elült, és úgy tűnhetett: nem kell külső hatalmakkal viaskodni a térség feletti befolyásért.

Ám a clintoni bejelentés hiába látta el évekre elegendő alapanyaggal a washingtoni, pekingi, tokiói, szöuli, szingapúri és további agytrösztöket, a stratégia (főként amerikai) bírálói szerint a megvalósítás nem igazán sikerült: az arab tavasz nem demokráciát szült, hanem instabilitást és elhúzódó konfliktusokat, és Barack Obama 2017-ig tartó elnöksége alatt jelentős részt a forrongó Közel-Kelet, az Iszlám Állam terrorszervezet felemelkedése, az afganisztáni háború lezárására tett (sikertelen) kísérletek, az iráni atomprogram és Ukrajna orosz lerohanása (a Krím 2014-es annektálása és a keleti szakadárállamok orosz támogatása) kötötte le az amerikai kormány figyelmét.

Trump és Putyin közbeszól

Donald Trump retorikailag és a kereskedelmi szankciók terén valóban Kínára terelte a célkeresztet, de az ő időszakát inkább az ad hoc csapkodás jellemezte, mint bármiféle stratégia. A közel-keleti helyzeten nem segített, hogy – részben izraeli és szaúdi lobbizás következtében – felmondta az Iránnal az atomprogramja korlátozásáról még Obama által megkötött megállapodást, és pár év enyhülés után ismét konfrontatív pályára terelte Teherán és Washington kapcsolatát.

Az is sok bírálatot szült, hogy a közel-keleti ügyek egyengetését nagyrészt ortodox zsidó vejére, a formális kormányzati pozícióval nem, cserébe jelentős térségbeli pénzügyi érdekeltségekkel bíró, a nemzetbiztonsági átvilágításon megbukott Jared Kushnerre bízta. Ezzel együtt mégis csak Kushner (anyagi érdekeitől nem független) bábáskodása mellett születtek meg az Ábrahám-megállapodások 2020-ban, amelynek keretében Izrael formálisan megbékélt az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel, a két arab ország elismerte a zsidó államot, diplomáciai kapcsolatot létesítettek, és később Marokkó és Szudán is így tett.

Joe Biden elnökségével a Trump klán üzletemberei mentek, és visszatértek a Fehér Házba és a külügyminisztérium élére azok a stratégák, akik már korábban is a hátuk közepére kívánták a közel-keleti balhékat, és szerették volna Amerika minden erejét a stratégiailag fontosabb Kínára és más, globális kihívásokra összpontosítani.

Ezeknek a terveknek először Vlagyimir Putyin orosz elnök tett be az ukrajnai inváziójával, amely jelentős diplomáciai és katonai erőforrásokat kötött le 2022 óta. Nem segített az sem, hogy a Biden-kormány látványosan nem tudott zöld ágra vergődni Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökössel, a rezsim de facto vezetőjével. A trónörökös ezért maga is megdolgozott: jelentősen megnehezítette a vele való diplomáciai érintkezést, hogy a szaúdi rezsim isztambuli konzulátusán brutálisan megkínoztatta és meggyilkoltatta az Amerikában élt Dzsamál Hasogdzsi újságírót; de a Kínához való közeledése sem okozott osztatlan sikert Washingtonban.

A szaúdi–kínai közeledésre ugyanakkor hiába fintorogtak Washingtonban, a maga módján ez pozitívan érintette Amerika térségbeli érdekeit: Kína saját önös érdekei miatt maga is a stabilitásban érdekelt a térségben, és emiatt az év elején megbékítette a Közel-Kelet két rivalizáló középhatalmát, az évtizedek óta több közvetett háborúban érdekelt, egymás térségbeli befolyásának ellensúlyozására törekvő Iránt és Szaúd-Arábiát.

Az Öböl-menti olajmonarchiák a külső bábáskodástól függetlenül is elkezdték lejjebb tekerni az ellenségeskedést és a régiós konfliktusok finanszírozását, amely Bidenben és kormányában felkeltette azt a reményt, hogy a Közel-Kelet a jövőben közvetlen amerikai ráhatás nélkül is békésebb hellyé válhat. Ebből fakadóan Biden hatalomra jutása óta Washington igyekezett csökkenteni a térségre fordított diplomáciai erőforrásait és politikai tőkéjét, abban a hitben, hogy az Izraellel való arab normalizáció és Irán féken tartásának közös vágya képes lesz valamiféle stabilitást teremteni.

Másfelől viszont a közel-keleti leépítésnek a diplomáciai hangnem változásán túl eddig nem sok jele volt:

az amerikai katonai erőforrások globális eloszlása 2022-ben nagyjából hasonló volt a 2011-es helyzethez, az amerikai hadsereg nem ment sehova a Közel-Keletről.

Az amerikai diplomácia sem tűnt el, Bidenék a térség számos kisebb-nagyobb válságában is igyekeztek közbelépni, Libanontól Afrika szarván át Líbiáig. A gázai konfliktus kiújulása pedig ismét a térség egyik főszereplőjévé tette az utóbbi években távolságtartóbb Egyesült Államokat.

Lobbi

Hogy a bejelentett amerikai irányváltás a gyakorlatban miért csak mérsékelten valósult meg, és miért számít a Közel-Kelet továbbra is az amerikai külpolitika kiemelt célpontjának, azt számos elmélkedő hajlamos saját vélt és valós intellektuális és szakmai ellenségeinek számlájára írni.

Stephen Walt és John Mearsheimer, a Harvardon és a Chicagói Egyetemen kutató, a Századvég által is futtatott amerikai sztárpolitológusok szerint a jelenség egy fő oka az izraeli lobbi: az izraeli ügy befolyásos amerikai támogatói időről időre képesek rávenni az amerikai kormányt, hogy Izrael nemzeti érdekeit képviselje a Közel-Keleten, még akkor is, ha ez ellentmond az amerikai geopolitikai érdekeknek.

Mások Izrael támogatását inkább eszmei kérdésként kezelik, és a fent említett elvek szerint, a demokrácia védelmében, illetve a zsidó néppel szembeni történelmi bánásmód jóvátételét látják a dologban. Egy gyakorlati érv, hogy a fejlett és erős hadsereggel bíró Izrael Irán és más térségbeli országok ellensúlyozása szempontjából sem előnytelen az Egyesült Államok számára, még ha a jelenlegi konfliktus alapján Benjámin Netanjahu ténykedése sokat rontott is a haderő minőségén.

Maga Joe Biden is ezt a nézetet képviseli,

egy 2013-as, még Barack Obama alelnökeként elmondott beszédében a legnagyobb washingtoni izraeli lobbiszervezet, az AIPAC konferenciáján azt mondta, hogy egy szabad, stabil és magát biztonságban tudó Izrael az Egyesült Államok számára nemzetbiztonsági szempontból kulcsfontosságú szereplő a Közel-Keleten, és ha „Izrael nem volna, ki kéne találni”.

Egy hasonlóan szimpla magyarázat Izrael amerikai támogatása mögött, hogy az amerikai választók jelentős többsége egyetért azzal, az amerikai elnök pedig igyekszik relatíve népszerű külügyi döntéseket hozni. Mindemellett a mostani gázai konfliktusra adott baloldali reakciók jelzik, hogy az izraeli ügy támogatottsága különösen a balszélen és a fiatalabb generációk körében csökkenőben van, ők azonban egyelőre a szavazóbázis kis részét teszik ki.

A lobbik szerepe persze a másik oldal esetében is felmerül: Szaúd-Arábia, Katar és más Öböl-menti olajmonarchiák jelentős összegeket költenek a washingtoni lobbizásra, legyen szó az amerikai politikai vezetők családtagjainak pénzeléséről, volt politikusok és diplomaták „megnyeréséről” vagy egész agytrösztök finanszírozásáról, amelyek aztán telenyilatkozhatják vele az amerikai sajtót, hogy milyen fontos a nemzetközi béke és biztonság szempontjából ezen rezsimek amerikai támogatása.

A külső befolyás mellett az is egy régi és népszerű összeesküvés-elmélet a külpolitikai döntéseket szervezeti jellegzetességekkel magyarázók körében, hogy a washingtoni külügyi „elit” létfenntartásáról van szó. A terrorellenes háború idején az amerikai külügyi és védelmi bürokrácia megtelt Közel-Kelet-specialistákkal, akiknek súlyos önös érdekei fűződnek hozzá, hogy a térség előtérben maradjon, hiszen karrierjük alapja a feltételezett közel-keleti szakértelmük. Ezen köröknek nemcsak a térség fontosságának leértékelése van ellenére, hanem az is, hogy feletteseik mérleget vonjanak a korábbi évtizedek hibáiból, és ez alapján netalántán arra jussanak, hogy eddig inkompetens emberek vitték az amerikai külpolitikát. Így aztán – ezen elméletek szerint legalábbis – a külügyi és védelmi bürokrácia is ellentart a Fehér Házban elképzelt irányváltásnak.

Egy kevésbé cinikus megfogalmazás szerint inkább arról van szó, hogy a védelmi és külpolitikai erőforrások elosztására vonatkozó döntésekre hagyományosan az aktív konfliktusokban érintett parancsnokságok befolyása a legnagyobb, és a folyamatos közel-keleti konfliktusokra hivatkozva az amerikai államszervezet Közel-Keleten érdekelt nyúlványai könnyebben és gyorsabban képesek lecsapni a szűkös erőforrásokra.

Olaj, terror, Kína

A lobbierőknél egy földhözragadtabb magyarázat, hogy Amerika olajönellátása még nem jelenti, hogy a szaúdiak és a többi Öböl-menti olajmonarchia elvesztette globális befolyását. Egyrészt mint az ukrajnai orosz inváziót követő energiaválság rávilágított, az Egyesült Államok szövetségesei közel sem ilyen szerencsések, Európa és Ázsia erősen függ a közel-keleti energiahordozóktól. Ebből fakadóan nekik és az amerikai külpolitikusoknak sem mindegy, mi folyik a régióban.

Másrészt az amerikai energiafüggetlenség nem jelenti, hogy az országra ne lenne hatással az olaj világpiaci árának mozgása:

miután a szabadság hazájában a piac diktál, és a piac ott adja el az olajat, ahol többet kap érte, az olajár megugrása az Egyesült Államokban is megdrágítja az üzemanyagot. Ez tavaly Joe Biden népszerűségi mutatóit is erősen megrángatta: a politikai kuruzslók spekulációi szerint az autófüggő amerikai népet semmivel nem lehet annyira felbőszíteni, mint a drága benzinnel (bár a kapcsolat statisztikailag annyira azért nem erős).

Az olaj mellett a közel-keleti stabilitás Európa számára az irreguláris migráció féken tartása szempontjából is fontos. Mint a szíriai konfliktus is jelezte, a térség háborúi növelik a migrációs nyomást, ezzel pedig Európa egyre kevésbé képes és hajlandó megbirkózni. Az instabilitás emellett a szélsőséges fegyveres szervezetek megerősödésének is jó táptalajt ad, és az utóbbi évtizedekben az ilyen csoportok többször Európába is elértek (bár ironikus módon ezek megerősödésében az amerikai terrorellenes háború is szerepet játszott).

Azaz Amerika hiába menne Ázsiába, a közel-keleti csendőrködés igénye megmaradt.

Sőt, egyes értékelések szerint a mostani gázai konfliktus pont az amerikai csendőrködés hiányából fakad, és a Biden-féle diplomáciai távolságtartás csődje: azzal, hogy Washington az utóbbi időben nem fogalmazott meg tágabb víziót a térség viszonyairól, kisebb figyelmet fordított a palesztin kérdésre, nem tudott dűlőre jutni Iránnal, és figyelmen kívül hagyta a térség más lappangó konfliktusforrásait, csak megágyazott a jövőbeli instabilitásnak. Az örök ellenérv persze, hogy ennek az ellenkezője sem működött, és az ezredforduló utáni első évtizedben az Egyesült Államok a nagy víziói kapcsán több bajt csinált, mint amennyit megoldott.

A dolog másik oldala, hogy miközben az amerikai diplomácia Kínába menne a Közel-Keletről, Kína is megérkezett a Közel-Keletre. Az ázsiai ország jelentős olajigénye és növekvő világgazdasági súlya miatt ma már egyre fontosabb tényező a térségben, és többek között Mohamed bin Szalmánnal is rendkívül jól kijön a pekingi rezsim: a szaúdiak ma már Kína legfontosabb olajszállítói, Kína pedig egyre fontosabb technológiaforrás a megalomán álmokat dédelgető koronaherceg rezsimje számára. Ez eléggé nyugtalanítja az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen globális primátusához szokott washingtoni héjákat, akik szerint Bidennek nem szabad hagynia, hogy Kína politikai befolyást szerezzen a térségben, és a Közel-Keleten is ellen kell tartani a pekingi nyomulásnak.

Evan Feigenbaum, a Carnegie Endowment alelnökének megfogalmazása szerint a washingtoni külpolitikai okoskodók itt már teljesen körkörös érvelés csapdájába zuhantak: „Összpontosítsunk a Közel-Keletre? Azzal Kína nyer, mert nem teljes erőbedobással Ázsiával foglalkozunk. Hagyjuk hátra a Közel-Keletet? Azzal Kína nyer, mert Kína majd betölti a hatalmi vákuumot.” Mások pedig azt is felhozzák, hogy a Kína közel-keleti politikai szerepével való riogatásnak nem sok értelme van, miután Peking nem akar a kelleténél mélyebben belefolyni a helyi viszonyokba.

Walter Russell Mead történész, az amerikai külpolitika egy legpatinásabb vajákosa szerint azonban gyakorlati érvek is szólnak a fentiek mellett. A közel-keleti olajmonarchiák az amerikai védelmi ipar fontos megrendelői, emiatt az amerikai jelenlét fenntartása közvetlen pénzügyi haszonnal (és az amerikai haditechnológiai primátus külső finanszírozásának biztosításával) jár. A térség olajvagyonának jó része manapság nagy állami befektetési alapokba vándorol, és – szerinte legalábbis – amerikai érdek, hogy ezek a pénzek a nyugati technológiai és pénzügyi szektort gazdagítsák, nem más országokat (persze a másik oldalról ez befolyásszerzéssel is jár, ami nem feltétlenül jó dolog). Végül azt is felhozza, hogy

Amerika közel-keleti ereje Kína féken tartásának fontos eleme: Peking legfontosabb nyersanyagforrásait amerikai katonai bázisok övezik, ami a helyzet végleges elmérgesedése esetén hatalmas ütőkártya.

Globális Dél

Az egyik ellenérv ezekkel szemben, hogy Washington egyre kevésbé tudja kézben tartani ezeket a térségbeli folyamatokat, és ez nem csak akarat kérdése. Az utóbbi években a szaúdiak mellett Egyiptom és Törökország is autonóm és különutas, az amerikai érdekekkel gyakran szembemenő regionális külpolitikát kezdett folytatni, és a Benjámin Netanjahu fémjelezte jobbos–szélsőjobbos izraeli vezetés manőverei is egyre távolodtak a Biden-kormány elképzeléseitől.

Míg az előző három évtizedben az Egyesült Államok képes volt diktálni a térségben, ma már relatív erejének csökkenése, a régiós államok erősödése és a térségbeli középhatalmak „külpolitikai ébredése” miatt legfeljebb mediálni és terelni tud, de közvetlen befolyása mérsékeltebb, mint valaha.

Ráadásul az iraki és afganisztáni háborúk és az azokat követő államépítési kísérletek, az Iránnal szembeni folyamatos kötélhúzás vagy az izraeli–palesztin konfliktus rendezésére tett kísérletek folyamatos bukása jelzi, hogy Amerika ereje teljében is csak mérsékelten tudott érvényt szerezni elképzeléseinek a térségben, és a beavatkozásai egyáltalán nem érték el a várt hatást, sőt gyakran több problémát okoztak, mint amennyit megoldottak, kezdve az iraki terrorizmustól és az irreguláris migrációtól az iráni befolyás növekedésén át az amerikai fegyvereket begyűjtő afganisztáni tálibok visszatéréséig.

A washingtoni folyosói pletykák felülete, a Politico értesülései szerint ezt a Biden-kormány tagjai is érzik, és

ugyan rövid távon kitartanak Izrael támogatása mellett, hosszabb távon ez a támogatás korlátos, a Közel-Kelettől való távolodás távlati vágyán pedig nem változtat a mostani háború.

Hasonlóan problémás Európa szerepe a történetben: mint a Hamász támadását és Izrael megtorlását kísérő európai uniós viták jelzik, az EU ma már messze nem egységes a közel-keleti helyzet megítélését és az amerikai külpolitika támogatását illetően. A helyzetet bonyolítja, hogy miközben az európai államoknak is érdekükben áll a közel-keleti béke és stabilitás, ennek érdekében nem igazán hajlandók és képesek tenni, és a térségbeli aktivitásuk jellemzően kimerül néhány önérdekkövető manőverben, legyen szó a német gázszerződésről vagy a francia hadiipar üzleteléséről.

A közel-keleti csendőrködés pedig nem csak a katonai és diplomáciai erőforrások lekötése miatt tesz jót az amerikai befolyásnak a térségen kívüli világban. Napjaink egyik slágertémája, hogy a „fejlődő világ” vagy „globális Dél” világpolitikai és világgazdasági befolyása nő, és a rivalizáló nagyhatalmak számára emiatt egyre fontosabb a nem európai világ „megnyerése”, akár gazdasági, akár eszmei szempontból.

Azonban ahogy a „globális Dél” nem volt túl lelkes az ukrajnai háborúval kapcsolatos nyugati szankciók iránt, úgy az izraeli–palesztin konfliktusban sem az amerikai oldalon áll, sőt a fejlődő országok politikai vezetése és közvéleménye jórészt álszentnek tartja Washington magatartását. Míg Biden szerint Ukrajna és Izrael egyaránt a fennmaradásáért küzd, a fejlődő világban a Gázai övezetben jelentős civil áldozatokat követelő izraeli megtorlást inkább Vlagyimir Putyin orosz elnök ukrajnai vérengzésével kötik össze, és ebből fakadóan úgy érzik: az amerikai retorika mögött valójában nem világos elvek, hanem elvekbe csomagolt hatalmi érdekek állnak.