Nyugatra kezdett húzni az Amerika és Kína közé szorult keleti középhatalom

Bár a dél-koreai védelmi és biztonságpolitika Magyarországon legfeljebb csak a BTS nevű K-pop-együttesre gyakorolt hatása miatt kerül be a hírekbe, a téma az utóbbi hónapokban nem csak a popzene kedvelőinek tartogatott érdekes fordulatokat.

Jun Szogjol tavaly hatalomra jutott konzervatív elnök január közepén nyilvánosan felvetette, hogy ha az észak-koreai atomfenyegetés súlyosbodik, Dél-Korea is atomfegyvereket fejleszthet ki. Pár hétre rá a nagyotmondásai miatt gyakran politikai botrányt kavaró Jun végül visszatáncolt, a davosi világgazdasági fórumon azt hangoztatta, hogy országa nem támogatja az atomfegyverek terjedését, és bízik benne, hogy az Egyesült Államok által nyújtott nukleáris védelem elegendő Kim Dzsongun rezsimjének elrettentésére.

Ezzel együtt Jun keményebb retorikája mögött egy hosszabb, sokéves folyamat áll, amely során Dél-Korea feltörekvő középhatalomként igyekszik aktívabb kül- és biztonságpolitikát folytatni.

Ezt az észak-koreai atomprogramtól való félelem mellett ma már tágabb folyamatok, például az ország egyre összetettebb világgazdasági érdekei, az amerikai–kínai feszültségek fokozódásából fakadó kihívások, a kelet- és délkelet-ázsiai regionalizmus formálása, valamint olyan, Koreától távoli események is táplálják, mint az ukrajnai orosz invázió és az abból levont tanulságok.

Jun hatalomra jutása óta ez a folyamat hangsúlyosabban az amerikai elképzelések mentén, nyugati irányba zajlik, amely fontos változás lehet egy olyan ország esetében, amely – az erről álmodozó minihatalmakkal, például a Dél-Koreát példaországnak tartó, külpolitikailag mégis ellenkező irányba haladó Orbán Viktorral szemben – egyrészt valódi középhatalom, másrészt az amerikai–kínai feszültségek frontvonalán helyezkedik el, mind földrajzi, mind gazdasági–technológiai szempontból.

Ugyanakkor pont ezen helyzetéből fakadóan az óvatos nyugati irány nem annyira az amerikaiak melletti elköteleződésről, inkább a független dél-koreai érdekek védelméről szól, és gazdasági és belpolitikai okokból is komoly korlátokkal bír.

Globális nyitás

Míg elődje, a baloldali Mun Dzsein külpolitikáját az észak-koreai közeledésre és a Kína és Amerika közti labirintusban való óvatos egyensúlyozásra tette fel, addig a jobbos Jun Szogjol már hatalomra lépése előtt azt hangoztatta, országának ambiciózusabb és aktívabb külpolitikára van szüksége, „globális fontosságú országként” a „liberális demokratikus értékek” támogatásával a „szabadság, béke és prosperitás” érdekében kell tevékenykednie.

Az amerikai külpolitikai szöveg kendőzetlen átvételét 2022. tavaszi hivatalba lépése óta pár jelképes lépéssel igyekezett megerősíteni. Tavaly májusban Joe Biden amerikai elnök első kelet-ázsiai útja Dél-Koreába vezetett; júniusban Jun első dél-koreai elnökként részt vett és felszólalt a NATO-csúcson, ahol Oroszország mellett Kína feltartóztatása is napirenden volt; belement, hogy országa 2017 óta először hármas hadgyakorlatot tartson az Egyesült Államokkal és Japánnal; az atomfegyverkezéstől való visszakozás ellenére komolyabb amerikai nukleáris elrettentést sürgetett Phenjannal szemben; és március elején kísérletet tett a Japánnal való egyik régi nézeteltérés, a Koreai-félsziget japán megszállása alatt kényszermunkára fogott koreaiak kompenzálásának rendezésére.

Az ukrajnai orosz invázió után Jun kis noszogatásra, de több amerikai és európai pénzügyi és kereskedelmi szankcióhoz is csatlakozott, és a dél-koreai hadiipar is kulcsszerepet játszott az ukrajnai fegyverszállítások miatt leapadt európai készletek pótlásába, természetesen busás haszon mellett.

A pozicionálást a december végén kiadott, az Indiai- és Csendes-óceán térségére vonatkozó külpolitikai stratégia foglalta keretbe. Ez a megfogalmazás már önmagában az amerikai érdekekhez való igazodás, miután ezt a furcsa térséget az amerikai és japán külpolitika találta ki, és az az alapgondolata, hogy a kelet-ázsiai térség „kiterjesztése” és India beemelése feléjük billenti a stratégiai egyensúlyt, függetlenül attól, hogy sem földrajzilag, sem gazdaságilag nem egységes területről van szó. A stratégia tartalma is nagyrészt az amerikai szöveget követi, amikor a demokrácia, az emberi jogok, a szabadság, a „szabályalapú nemzetközi rend” és a „hasonló értékrendű partnerekkel való együttműködés” fontosságát hangsúlyozza.

A potenciális partnerek között az Egyesült Államokon és Délkelet-Ázsia országain túl szerepel Japán, amellyel szemben régóta minimum problémás Dél-Korea kapcsolata, valamint Ausztrália, India, az EU, a NATO, Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság is, azaz Szöul nagyrészt a „nyugati világot” tartja természetes szövetségesi körének. A fajsúlyosabb európai országok Ázsia-stratégiáival is sok kapcsolódási pontot tartalmaz a koreai dokumentum, például a hajózás szabadsága és biztonsága, a kiberbiztonság, valamint a „gazdasági biztonság”, azaz az ellátási láncok baráti országokba koncentrálása is előkerül.

Az elemzői értékelések szerint a stratégia nemcsak a nyugati érték- és érdekközösségről szól, hanem általában véve arról, hogy Dél-Korea a világ tizenkettedik legnagyobb gazdaságaként, egyes stratégiai szektorokban – csipgyártás, elektronika, autóipar, akkumulátorgyártás, stb. – elfoglalt kiemelkedő pozíciója miatt tágabb globális érdekekkel és felelősséggel bír, és ezek védelme, valamint az amerikai–kínai versengésből fakadó kockázatok menedzselése érdekében a közeli és távolabbi világgal is mélyebb politikai kapcsolatra érdemes törekednie.

Bár Jun szerint szűk látókörű elődje kizárólag Észak-Koreával volt elfoglalva, és emiatt csökkent Szöul nemzetközi befolyása, az új stratégia számos alapvetése megjelent a Mun Dzsein idején, 2017-ben kiadott „Új Dél-politika” nevű stratégiában is, ahol a „Dél” a gyakorlatban leginkább a délkelet-ázsiai térséget jelentette. Ezt a „déli nyitást” pont az amerikai–kínai kapcsolat romlásából fakadó külpolitikai és külgazdasági diverzifikációs igény motiválta, és annak keretében a gazdasági kapcsolatok és a fejlesztési támogatások kiterjesztésével nőtt az ország lábnyoma Délkelet-Ázsia és India felé, bár mérsékelt mértékben.

Keményedő Kína, keményedő koreai álláspont

Egyes értékelések szerint az új stratégia hangsúlyai részben azt jelzik, hogy az ellenségesnek tekintett pekingi lépések következtében az utóbbi években elkezdett keményedni a Kínával szembeni álláspont Szöulban.

A problémák egyik, sokéves forrása a „végfázisú nagy magassági területvédelmi rendszer”, angol rövidítésével THAAD. Ezt az amerikai gyártású rendszert Dél-Korea az északi atomfenyegetés miatt kezdte telepíteni 2016-ban, ám ez diplomáciai botrányt és kínai gazdasági büntetőintézkedéseket vont maga után, miután Peking szerint a THAAD (megfelelő beállítások mellett akár kétezer kilométeres távra is ellátó) radarjaival az Egyesült Államok a kínai rakétaaktivitást próbálja felügyelni. A koreai és amerikai fél szerint ugyanakkor Szöulnak szuverén joga védekezni az egyre komolyabb északi rakétafenyegetéssel szemben.

Mun Dzsein 2017-ben a kínai követelésekre a „három nem” politikájával volt kénytelen válaszolni, miszerint Dél-Korea nem bővíti a THAAD-rendszert, nem vesz részt más amerikai rakétavédelmi rendszerben, és nem alkot háromoldalú szövetséget az Egyesült Államokkal és Japánnal kiegészülve. Jun Szogjol korábban élesen bírálta emiatt Munt, és kilátásba helyezte a három nem feladását is, ami kellemetlen helyzetet szült a kínai diplomáciában.

Szerepet játszott a koreai álláspont keményedésében a koronavírus-járvány és az akörüli politikai marakodás, a kínai haditengerészet és a légierő növekvő aktivitása, valamint egy Tajvani-szorosi válságtól való félelem is.

Ez utóbbit jelzi, hogy Szöul újabban Tajvan kérdésében is közeledik az amerikai állásponthoz, és a régiós stratégia konkrét párhuzamot von a Tajvani-szoros és a Koreai-félsziget békéje között, azaz azt állítja, hogy a régiós katonai gócpontok között összefüggés van, és sehol nem lehet erőszakkal változtatni a status quón.

Felmérések szerint Kína megítélése a dél-koreai nép körében még a japán és tajvani helyzetnél is rosszabb, amibe a kutatók szerint a katonai kérdéseken túl számos egyéb ügy is belejátszik, például a koreaiak jó része a határon átívelő környezetszennyezést, a kínai technológiát, de még a kínai embereket is negatívabban látja, mint akár az európai vagy más ázsiai társadalmak.

A dél-koreai politika újrapozicionálásában az ukrajnai háború tanulságai is szerepet játszottak, és annak farvizén a dél-koreai közvélemény is megengedőbbé vált az aktívabb külpolitikával és még konkrétan az atomfegyverkezéssel szemben is: a többség engedélyezné, hogy az Egyesült Államok atomfegyvereket állomásoztasson Dél-Koreában, és egyes felmérések szerint a saját atombomba kifejlesztése is bírja a nép támogatását.

Óvatos

Ezzel együtt az új stratégia részletei és Dél-Korea geopolitikai helyzete is inkább az óvatosabb egyensúlyozás irányába mutatnak. A stratégia Kínát is potenciális partnernek nevezi, és külön leszögezi, hogy nem irányul egyetlen konkrét ország ellen sem; Jun pedig a gyakorlatban eddig nem hozott nagyobb változásokat a külpolitikában.

A dél-koreai hezitálás amerikai bírálói szeretik kiemelni, hogy Jun korábbi ígéreteivel szemben nem rendelt újabb amerikai légvédelmi rakétákat; nem fogadta Nancy Pelosit, az amerikai képviselőház akkori elnökét, aki a Kínával szembeni diplomáciai adok-kapokhoz vezető tajvani látogatása előtti napokban Dél-Koreában járt; és a gazdasági kérdésekben legalább annyi vitája van Washingtonnal, mint Pekinggel.

Az óvatosság egyik fő magyarázata a gazdasági érdek. Dél-Korea nagyjából az egyetlen olyan jelentős amerikai szövetséges, amely számára a kínai piac fontosabb, mint az amerikai,

az OECD adatbázisa szerint több mint kétszer annyi dél-koreai hozzáadott értéket fogyaszt el Kína, mint az Egyesült Államok, miközben még az erős kínai exporttal bíró Németország vagy Japán esetében is jóval magasabb az amerikai érték.

Az amerikai orientációt gyengíti, hogy Joe Biden elnök iparpolitikai lépései és kereskedelmi korlátozásai újabb kihívásokat jelentenek a koreai vállalatok számára: az amerikai kormány szeretné az ország területén belülre hozni az elektromosautó-ipart és a csipgyártást, két olyan szektort, ahol Dél-Korea globális szinten is kiemelkedően erős, és ahol emiatt Szöul érdekeivel ellentétes az amerikai gazdaságpolitika. Hasonló okokból nehezen formálódik Washington azon terve is, hogy Tajvant, Japánt és Dél-Koreát bevonva hozzon létre egy „csipszövetséget” a kínai csipipar elszigetelésére.

Egy másik probléma, hogy az ország stratégiai helyzete nem teszi lehetővé az egyensúlyozás feladását. Az észak-koreai rakéta- és atomprogram fejlődése miatt a phenjani rezsim féken tartása továbbra is fontos prioritás, és e tekintetben Szöul továbbra is számít rá, hogy Kína képes hatni Kim Dzsongun ambícióira és magatartására. Más szóval az észak-koreai kérdés rendezése nem lehetséges Kína nélkül, ami korlátozza, hogy Szöul mennyiben köteleződhet el Kínával szemben.

Egy további szempont, amely az amerikai–kínai feszültségek körüli csinnadratta zajában gyakran kimarad a nagy világpolitikai megfejtésekből, hogy a külpolitika azért nemcsak a pénzről és a hadseregről szól, hanem egy sor más vetülete is van. A klímaváltozástól kezdve a természeti katasztrófákon át a globális egészségügyi kérdésekig számos olyan terület van, ahol attól függetlenül is kész és kénytelen együttműködni bárki mással, hogy az illető partner melyik katonai szövetség tagja.

Részvétel az amerikai kezdeményezésekben? Igen. Kína elszigetelése? Nem. Együttműködés Kínával, ahol lehetséges? Igen, különösen a kereskedelmi és gazdasági ügyekben. E tekintetben Korea a legtöbb térségbeli országhoz hasonlóan békés együttélésre törekszik Kínával

– értékelte a stratégiát Ramon Pacheco Pardo, a londoni King’s College tanára.

Dél-koreai elemzők pedig úgy fogalmaznak, hogy a pragmatikus külpolitika alapja az Amerika-párti, de Kínával „harmonikus kapcsolatra törekvő” vonal, még ha a két cél összeegyeztetése komoly kihívásnak is ígérkezik.

Mélyülő lövészárkok

Az amerikai külpolitikához való igazodást az elvi alapú belpolitikai nézeteltérések is korlátozzák. A klasszikus felállás, hogy a jobboldal hagyományosan az Egyesült Államok felé húz, míg a baloldal inkább béklyóként tekint az amerikai szövetségre, és bár elismeri, hogy Washingtonra szükség van az északi fenyegetés miatt, azt hangoztatja, hogy Dél-Korea nem válhat bábbá a Peking és Washington közti játszmákban.

Ezzel együtt abban nagyrészt pártokon és oldalakon átívelő egyetértés van, hogy az amerikai és dél-koreai érdek nem mindig esik egybe, és Washington a Koreai-félszigeten és Kelet-Ázsiában jellemzően saját önös érdekeit érvényesíti, olykor a koreai álláspont kárára. Miközben Dél-Korea számára a fő fenyegetés mindig is Észak-Korea volt és lesz,

az Egyesült Államok számára a Kínával szembeni „stratégiai versengés” fokozódása miatt Kim Dzsongun ugrálása egyre marginálisabb problémává kezd válni – cserébe szövetségesei Kínával szembeni csatasorba állítása egyre fontosabbá.

Hasonló probléma, hogy az Egyesült Államok megbízhatóságába vetett hit erősen csorbult az utóbbi években, különösen Donald Trump elnöksége alatt, aki több pénzt követelt Szöultól az amerikai csapatok állomásoztatásáért cserébe, és a két ország kereskedelmi viszonyát is újratárgyalta. Trump egy ponton az amerikai csapatok teljes kivonását is elővette, ami ismét megerősítette Szöulban azt a már Trump előtt is létező (és az ország védelmi politikáját nagyban magyarázó) félelmet, hogy nem hagyatkozhatnak pusztán az amerikaiak védelmére. (Hasonló a helyzet Japánban, ahol a védelmi politika aktivizálását és a hadsereg utóbbi években felgyorsult fejlesztését részben az Egyesült Államoktól való külpolitikai autonómia vágya motiválja).

Ebből a szempontból mindkét oldal támogatja az aktívabb és függetlenebb külpolitikát, csak más hangsúllyal. Jun Szogjol és a jobboldal nagyrészt az amerikai elképzelések mentén, de Korea regionális gazdasági és politikai érdekeit is szem előtt tartva; míg a baloldal elköteleződés nélkül, a két nagyhatalom között lavírozva képzeli el a dél-koreai középhatalmiságot.

Ezek a belpolitikai lövészárkok az utóbbi években mélyültek, és ugyan a dél-koreai elnök a külügyi kérdésekben relatíve kiterjedt jogkörökkel bír, Jun gyenge népszerűsége és a baloldal parlamenti többsége mégis korlátozza ambícióit. Különösen nehéz belpolitikai témának ígérkezik a Japánnal való békülés: aktivisták nemzeti szégyennek nevezték, hogy Jun kormánya koreai pénzen akarja kompenzálni a japánok által kizsákmányolt munkásokat.

A történet egy további, közepesen érdekes belpolitikai mellékszála, hogy miközben Jun Szogjol külpolitikai síkon a szabadság, a joguralom, a demokratikus értékek és az amerikai szövetség fontosságát hangoztatja, addig belpolitikai és társadalmi kérdésekben szögesen ellentétes felfogást képvisel Joe Biden kormányával. Mint arról megválasztása idején írtunk, Jun a jobbos kultúrharc egyik leghangosabb ázsiai képviselője, többek között a dél-koreai antifeminista mozgalom és a helyi incelek támogatásával jutott hatalomra, és bírálói szerint erős autoriter beütésekkel kormányoz.

A hatóságok az utóbbi hetekben prominens szakszervezeteknél tartottak razziát – hivatalosan az észak-koreai kémkedés megakadályozására hivatkoztak –, és korrupció gyanúja miatt az ellenzéki Demokrata Párt elnökének letartóztatását is kezdeményezték, amit a baloldal az ellenzék elhallgattatására tett autokratikus kísérletnek nevezett.

Ez egyrészt felvet kételyeket a külpolitikai stratégia őszinteségével kapcsolatban; másrészt jelzi, hogy a magyar kormány szövegével ellentétben nem éppen a genderlobbi vagy a demokráciaterjesztés mozgatja a Jun megválasztását örömmel nyugtázó amerikai külpolitikát.