Figyeljük az orosz–ukrán háború tanulságait, de nem félünk a kínaiaktól

Tajvanon a legtöbben, akik kapcsolatba kerülnek a nyugatiakkal, használnak egy „angolos” nevet is. Így nemzetközi társai Jonathan néven ismerték Cseng Seng-kuang tajvani önkéntes katonát, aki november elején Luhanszk környékén esett el, miközben az ukrán oldalon harcolt az orosz–ukrán háborúban. A 25 éves katona társainak azt mondta, hogy amikor Ukrajna szabadságáért harcol, akkor Tajvanért is teszi mindezt. Tajvanon mindenki érti az analógiát, és ezért teljesen egyértelmű a szomszédunkban zajló háború megítélése.

„Az nincs rendben, hogy egy nagy ország ne tartsa tiszteletben a szomszédja szuverenitását, és megtámadja a szomszédját”

– mondja Jaushieh Joseph Vu külügyminiszter.

Itt senkinek nem jut eszébe relativizálni a háborút, nem beszélnek provokációról, nem kezdenek bele az összetett kelet-nyugati birodalmak érdekszféráinak elemzésébe vagy a NATO mohóságának kiértékelésébe. A hősi halott katonát pedig nemcsak Tajvanon tartják nemzeti hősnek, de a nyugat-ukrajnai Lvivben is tiszteletadást szerveztek számára, ahol tajvani és ukrán zászlók kíséretében, a katona családtagjainak és barátainak személyes részvételével tartottak neki megemlékezést. És ahol ukrán politikusok fogadkoztak, Ukrajna nem felejt, fordított esetben az ukránok is mennének segíteni.

De vajon lesz-e fordított eset? Meg kell-e védeni Tajvant a retorikájában folyamatosan támadásra készülő Kínával szemben? (Erről korábbi cikkünket itt olvashatják.)

Nem aggódnak

A kémek hídja című filmben Rudolf Abel, a Nagy-Britanniában felnőtt orosz kém lebukik. Ügyvédjét már-már az őrületbe kergeti, hogy bármi is történik vele, vallatják, fogolycserét ajánlanak, Abel teljes nyugalommal, hatvanas pulzussal figyeli az eseményeket. „Nem is aggódik?” – kérdezi a Tom Hanks alakította ügyvéd. „Miért, az segítene a helyzetemen?” – kérdez vissza a kém.

Tajvanon járva többször eszembe jutott ez a jelenet. Nyugatról nézve ugyanis nagyjából így fogalmazható meg ennek a rendkívül érdekes helyzetű szigetnek az aktuális szituációja: Oroszország ukrajnai agressziója után Kína vajon vérszemet kap-e, vagy éppen fordítva, elretten, mert az izoláció, a világ megvetése és a szankciók olyan következmények, amelyek túl drágává teszik az ilyen agressziókat.

Tajvan mintha sokkal sztoikusabban szemlélné ezt a kérdést. A kormány több tagjával, a tajvani üzleti világ ismert vezetőivel, think tankek munkatársaival, de akár hétköznapi emberekkel beszélgetve valahogy nem tűnnek idegesnek, amikor arról kérdezem őket, hogy mennyire érzik fokozottnak a helyzetet.

Mint mondják:

• Kína most láthatta az ilyen agresszió árát;
• Ukrajna bebizonyította, hogy nemzetközi segítséggel mekkora erőt fejthet ki a hazaszeretet, a védelem;
• Tajvan amúgy is sziget, nehezebben bevehető;
• egy Tajvan elleni agresszió az egész világ high-tech iparát leállítaná, hiszen közvetlenül vagy közvetve 92 százalékban a tajvani félvezetőipar látja el a világ csipgyártását, nélkülük nincs okostelefon, nincs autó, nincs modern egészségügyi gép;
• ráadásul az állam és a magáncégek összefogásával egyre népszerűbbek az önvédelmi képzések és a lőgyakorlatok.

Utóbbi talán naiv szempontnak tűnik, de a tajvaniak tényleg tudják, hogy a technológiai fejlettségük és a gazdagságuk mellett vannak még olyan értékeik, amelyekre érdemes vigyázni. Ahogy Jaushieh Joseph Vu meséli, Tajvan ugyan még fiatal demokrácia, de ha már 1987 óta – amikor feloldották az 1949-től életbe lépett hadiállapotot – megismerhették a teljes szabadságot (ottjártunkkor is éppen önkormányzati választást tartottak), nem szeretnének engedni abból.

A jót is lehet exportálni

A külügyminiszter joggal büszke a demokráciára, de arra is, hogy milyen gyorsan be lehet vezetni és evidenciává lehet tenni a plurális, szabad gondolkodást. Ami együtt jár a gyors gazdasági fejlődéssel, illetve az innovációval – annak ellenére is, hogy egy nagy szomszéd, Kína, vagy ahogy sokszor halljuk, „a szárazföld” (mainland) fenyeget.

Tajvan életét ugyanis továbbra is szinte anakronisztikusan meghatározza a Kínával való viszony. Szinte felfoghatatlan, hogy miközben a gigantikus méretű és innovatív tajvani cégek jellemzően Kínában gyártanak, de legalábbis piacként tekintenek a szomszédra, és Kínából érkezik a turisták nagyjából fele, addig a politikai viszony hogy lehet ilyen szinten jéghideg.

A Kínai Népköztársaság a maga „egy Kína” doktrínájával ugyanis a saját tartományának tekinti Tajvant, és azt is deklarálta, hogy ha bármely ország hivatalosan elismeri Tajvan mint független állam létezését, azzal az országgal Kína azonnal megszakítja a diplomáciai kapcsolatait. Ennek olyan hétköznapi következményei is vannak, hogy Tajvan például a tokiói olimpián is csak speciális néven (Chinese Taipei) szerepelhetett. Képzelhetjük, hogy milyen jelképes ereje is volt annak, hogy a tollaslabdázók férfi páros versenyében Li Jang és Vang Cse-lin tajvani kettőse úgy szerezte meg az első olimpiai aranyukat, hogy a döntőben éppen egy kínai kettőst győzött le.

Tien Csung-kvang külügyminiszter-helyettes mindenesetre azt hangsúlyozta, hogy

Tajvan nem tud a nemzetközi diplomáciában ráígérni a hatalmas politikai és gazdasági erővel bíró Kínára, de abban tud versenyezni, hogy nem a totalitarianizmus, hanem a demokrácia exportját ígéri, és nem a politikusokon, hanem az adott ország emberein szeretne segíteni.

Ennek olyan ismert példáit is elmesélte, hogy amikor kitört a Covid-világjárvány, a rendkívül erős iparral rendelkező Tajvan 88 országnak több mint 50 millió maszkot adományozott, de az orosz agresszió után is azonnal 600 tonna élelmiszerrel és 55 millió dollárral sietett Ukrajna segítségére.

A politika árnyékában

Tajvanon pontosan tudják, hogy a világ legfontosabb versenyfutása az Egyesült Államok és Kína között zajlik. Bármi is történik a mi szomszédunkban, Oroszország ebben a globális meccsben csak mellékszereplő lehet.

A tajvaniak is érzik, hogy emiatt nagyon felértékelődött Tajvan szerepe. Ottjártunk alatt találkozott Joe Biden amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő. A nagyon barátságos és mindig udvarias tajvaniak ebben a kérdésben mintha már kicsit megosztottak lennének: tudják, hogy nemcsak a demokraták, de a republikánusok is Tajvan-barát és Kína-kritikus nézeteket vallanak, illetve tudják, hogy számíthatnak az Egyesült Államokra, és olyat is hallottunk, hogy ha Joe Biden találkozott a kínai vezetővel,

„azt biztosan a mi érdekünkben is tette.”

Ugyanakkor mintha lenne egyfajta kritikai vélemény is arról, hogy nem a tajvaniakkal, hanem a tajvaniak feje felett zajlanak a tárgyalások. Igaz, ebben a kérdésben azt is fontos hangsúlyozni, hogy Tajvan hivatalos álláspontja például a katonai együttműködésről valahogy így épül fel:

• Reméljük, hogy nem lesz háború, szerintünk nem is lesz.
• Ha mégis lenne, Tajvant nekünk magunknak kell megvédenünk, nem tudhatjuk, hogy milyen segítségre számíthatunk.
• De Ukrajna példája azt is megmutatta, hogy hasznosabb a háború előtt, mint annak kirobbanása után segíteni. Vagyis a prevenció, a felkészülés, a fegyvereladások és a kiképzés többet ér, mintha majd a baj esetén beúszna a vizeinkre egy szövetséges hadihajó.

Energiapiac

Az ukrajnai háborúnak ráadásul vannak még egyéb, némileg fenyegetőbb tanulságai is, így az elektromos hálózat, vagy általában az energiaellátás fontossága és sebezhetősége. Trópusi helyről lévén szó, a tajvaniak nem fognak megfagyni télen sem. De képzeljük el azt, hogy egy harmad magyarországnyi területen akkora ipari teljesítményt ér el a 23,5 millió lakosú sziget, hogy a tavalyi exportteljesítménye nagyobb volt, mint a földrésznyi méretű, 1,4 milliárd lakosú India hasonló mutatója.

Tajvan a világ 22. legnagyobb gazdasága, képzelhetjük, hogy ehhez mennyi energiára van szüksége. Ráadásul az energia azért is kritikus pont, mert, mint Tzi Csin-csang környezetvédelmi miniszter a Telex kérdésére elmesélte, nem akármilyen keretrendszerben dolgoznak:

• Nincs összekötve semmilyen szárazföldi villamosenergia-rendszerrel.
• 2050-re nyíltan megcélozta a nettó zéró szén-dioxid-kibocsátást.
• És még az atomerőműveit is be fogja zárni 2026-ra.

Hogy ez a feltételrendszer ki tudja-e szolgálni őket úgy, hogy valójában elegendő helyük sincs hatalmas napelemparkokra, tényleg nem tűnik könnyű kihívásnak. De a készülődés zajlik, például most indult el egy nagyobb tengeri szélerőműprogram, illetve élen járnak a fejlett energiatárolási, vagy energiahatékonysági megoldásokban. Ma az import annyiban még segíti az államot, hogy vásárolnak cseppfolyós földgázt, de a sebezhetőséget mutatja, hogy az LNG-tárolási kapacitás ma még kétheti fogyasztásukat se fedezi. Igaz, ezt is éppen bővítik.

Sok a vita, de a lényeg, hogy legalább van vita

Ottlétünk alatt tehát több izgalmas kérdés is borzolta a belpolitikában a kedélyeket, részben az említett önkormányzati választás, részben pedig egy véleményformáló népszavazás a választási korhatár leszállításáról (Tajvanon ez ma 20 év, de felmerült, hogy a világ többségéhez hasonlóan lemenjen 18 évre).

Emellett – bár ezekről most nem lesz szavazás – a közéletben nagyon fontos téma a kiberbiztonság (itt természetesen szintén Kína a fő veszélyforrás), de ott van a nettó zéró kibocsátásos kezdeményezés realitása, illetve napirenden van Csang Kaj-sek szerepének újraértelmezése is. Ő volt Tajvan korábbi elnöke, hosszú időn át a helyi politika „erős embere”. Illetve természetesen állandó téma Tajvan státuszának megváltoztatása, de leginkább meg nem változtatása.

A csendes többség ugyanis a status quo híve, de van két, 1-2 százalékot kitevő, de hangos szélsőség is: az egyik csapat azonnali újraegyesítést támogatna Kínával, a másik éppen ellenkezőleg, a függetlenség újbóli deklarálását szeretné, de már nem Kínai Köztársaság (Republic of China), hanem Tajvani Köztársaság (Republic of Taiwan) néven. Ha ezekről, például az utóbbiról kérdezzük a tajvaniakat, a legtöbben azt mondják, hogy megvan a személyes véleményük, a jelenlegi rend hívei, de nagyon fontos, hogy azok is elmondhassák a véleményüket, akiknek erről radikális gondolataik vannak.

A barátok

Kína miatt egyelőre mindenesetre csak pár kisebb ország ismerte el hivatalosan Tajvant, egészen pontosan Belize, a Grenadine-szigetek, Guatemala, Haiti, Honduras, a Marshall-szigetek, Nauru, Nicaragua, Palau, Paraguay, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent, Szváziföld, Tuvalu és egyedüli európaiként a Vatikán.

Hogy ennek van jelentősége, azt az is mutatja, hogy magyar újságíróként ritkán veszek részt olyan nemzetközi sajtóprogramon, ahol a nagyon szűk csapat tagja egy Saint Lucia-i, egy vatikáni vagy éppen egy tuvalui kolléga is, ők a barátok vagy más néven a szövetségesek. Ők tényleg nagyon fontosak a tajvaniaknak, amit abban a formában is láttunk, amikor Timothy Hsziang, a nemzetközi támogatásokat szervező International Cooperation and Development Fund (ICDF) vezetője arról beszélt, milyen támogatási programokat visz végig Tajvan a világban. A különböző oktatási, megújuló energiával, vagy mezőgazdasági korszerűsítésekkel kapcsolatos programokat a szövetségesek tudják állami szinten fogadni, a többi országban általában egy helyi magánpartnert kell beiktatni.

De arra is utalhat a megcélzott program, hogy merre nyit éppen Tajvan. Afrika például eléggé Kína dominálta földrész, de Tajvan most Szváziföld után Szomália felé tett gesztusokat, segítette például az ottani e-kormányzat kiépítését.

Személyes benyomások

Tajvannak a sok segítségen túl a két legfőbb hétköznapi vonzereje, hogy az emberek rendkívül kedvesek, illetve a sokféle behatás által formált gasztronómia is igen változatos és a legegyszerűbb helyeken, például egy piacon is nagyon magas minőségű.

Az idegenekkel úgy nagyon előzékenyek és barátságosak a tajvaniak, hogy azért a legtöbb boltban, étteremben nem beszélnek európai nyelveket, de mindenhol érezhető a „zsen csing vej”, ami a helyiek általános, barátságos, nagylelkű, a vendégekkel szemben rendkívül pozitív hozzáállására használt kifejezés.

Érdekes, hogy a Tajpejben sokféle behatás, például japán és amerikai is érezhető az utcákon. A házigazdáink elmesélték, hogy a japán uralom alatt meglepő módon a japánok sok európai építkezési technikát próbáltak ki itt, így Tajvanon az európai jellegű épületek kötődnek a japánokhoz. Szintén a japánoktól vagy talán már az amerikaiaktól érkezett az a hatás, hogy Tajvanon nem a futball vagy kínai módra a pingpong a legnépszerűbb sportág, hanem a baseball és a kosárlabda.

Az ENSZ-szel nehéz

A beszélgetések során többször is visszatérő téma volt, hogy nagyon fáj Tajvannak, hogy hiába ajánlkozik tapasztalatcserékkel, tudásmegosztással, egyelőre a különböző nemzetközi szervezetek, így például a WHO nem igazán fogadja el a tanácsadói ajánlkozásaikat. Mindezt természetesen Kína éri el, de a tajvani vezetők szerint ilyen krízishelyzetben nagy luxus egy gazdag és valóban önzetlenül segítő partner felajánlkozását nélkülözni a közös erőfeszítésekből.

Vagyis amikor a globális közösség a járványok, az éghajlatváltozás vagy az orosz katonai invázió és Kína retorikai támadásai ellen lépne fel, minden eddiginél jobban össze kellene fognia a világ jó szándékú erőinek.

Tajvanon még érezhetően jelen van a koronavírus elleni védekezés a mindennapokban. A helyiek elképesztő fegyelmezettséggel kezelik a helyzetet: mindenki mindenhol maszkot visel, a szállodai reggelinél a pincérek udvariasan, de határozottan kesztyűt húzatnak a kezünkre, hogy csak azzal fogjuk meg a közös tálakat, evőeszközöket.

A repülőtéren azonnal ajándékba kapunk egy csomag modern tesztet, ha szükségünk lenne rá. És szükségünk is van rá, mert volt olyan gyárlátogatásunk, ahol a cég előírta, hogy előző nap teszteljünk, és készítsünk fotót a negatív tesztről, az aznapi Taipei News újsággal, bizonyítva, hogy friss a fénykép. Természetesen a rendszer egyetlen negatív teszttel egy egész csoport számára meghekkelhető lenne – de ez itt aligha jut eszébe bárkinek, ami már önmagában nagyon sokat mond a helyiek életszemléletéről.