A csecsen és a szíriai háború sűrűjében edződött az orosz inváziós erők élére állított tábornok

Az Ukrajna elleni orosz invázió eredeti formájában lényegében kudarcot vallott, hiszen ahogy arról részletesen is írtunk, a deklarált, vagy a hadműveletek irányából kikövetkeztethető stratégiai célokat nem sikerült megvalósítani: Ukrajna megőrizte államszerű működését, hadserege működőképes (az orosz inváziós erőknek még a teljes légifölényt sem sikerült kivívnia), Kijev és több nagyváros valódi ostromához hozzá sem tudtak fogni az orosz egységek, és az elfoglalt területek egy része feletti orosz ellenőrzés sem nevezhető stabilnak, közben pedig elég sok tábornokot veszítettek.

Azonban a kudarcokból az orosz vezetés is tanult. Ukrajna teljes „demilitarizálása” és „nácitlanítása” – azaz a védelmi képességek és a politikai elit megsemmisítése, az ország Belarusz-szintű vazallusi státuszba kényszerítése – helyett szerényebb, de kézzelfoghatóbb célokat tűzött ki maga elé: az Azovi-tenger régiójának teljes elfoglalását, illetve a kelet-ukrajnai szakadár „népköztársaságok” kiterjesztését Luhanszk és Donyeck megyék teljes, összesen mintegy 52 ezer négyzetkilométernyi területére.

A fókusz szűkítése mellett az orosz vezérkar bizonyos szervezeti hiányosságokat is igyekezett kiküszöbölni. Az egyik hiányosság az volt, hogy az Ukrajna ellen három égtáj felől, változatos egységekkel és változatos stratégiai célokkal indult inváziónak nem volt gazdája – a légi-, tengeri és szárazföldi műveletek közvetlenül Valerij Geraszimov vezérkari főnöknek voltak alárendelve. Azonban múlt szombaton a „különleges katonai műveletek” koordinálásával és vezetésével megbízták az eddig a déli és keleti hadmozdulatokért felelő Alekszandr Dvornyikov hadseregtábornokot.

Óceánpartról a sivatagba

A 60 éves Alekszandr Dvornyikov a Csendes-óceán partján, Vlagyivosztoktól északra található Usszurijszkben született; 1982-ben szakaszparancsnokként kezdte katonai pályafutását, és miután a szovjet időkben végigjárta a ranglétrát, a rendszerváltás után csapattisztből vezérkari tisztté képezte tovább magát.

A második csecsen háborúban egy lövészhadosztály parancsnokaként Groznijban ő volt a felelős a mariupoli szinten rommá bombázott-lőtt város számos atrocitással és tömeggyilkossággal tűzdelt megtisztításáért.

Az elkövetkező másfél évtizedben Dvornyikov főleg a távol-keleti katonai körzetekben állomásozott, 2015-ben pedig – már vezérezredesként – ő lett a 2015 nyarán megalakult szíriai intervenciós erők első parancsnoka.

Ahogy azt az ukrajnai invázió és a szíriai polgárháború összefüggéseiről szóló cikkünkben bemutattuk, Oroszország gazdasági és stratégiai érdekeltségei miatt a polgárháború első pillanatától kezdve az Aszad-rezsim elkötelezett támogatója volt. Azonban a rezsim az anyagi támogatás ellenére is a bukás szélére került, az ötven éve hatalmon lévő Aszad klán törzsterületeit, Latakia kormányzóságot Törökország és az Öböl-államok által szponzorált ellenzéki egységfront fenyegette.

2015 nyarán Oroszország és Irán ezért úgy döntöttek, hogy csak a közvetlen beavatkozás mentheti meg Bassár el-Aszadot. Teherán iraki és síita milíciák mellett a Forradalmi Gárda tisztjeivel szedte ráncba a kormányerőket, Moszkva pedig Dvornyikov vezetésével a korábban is használt hmejmimi légibázisra komoly légvédelmi- és repülőegységeket vezényelt, melyeket néhány szárazföldi egységgel egészített ki – hogy odahaza ne kelljen elszámolni a veszteségekkel, a katonák jó részét a Wagner Csoport magánhadseregébe szervezték ki.

Valamiért mészárossá vált

Dvornyikovra a róla szóló portrék szerint Szíriában akasztották rá az orosz hadműveletek áldozatai az „Aleppó mészárosa” becenevet. Azonban ahogy arra Aron Lund svéd Közel-Kelet-kutató rámutat, Dvornyikov soha nem volt egy széles körben ismert figura, a háború arca, és soha nem emlegették ezen a néven – ellentétben Bassár al-Aszaddal, akit valóban „Szíria mészárosa”-ként emlegetnek ellenfelei. A tábornok ráadásul Aleppó ostromának 2016 nyarán kezdődő végső, legpusztítóbb szakasza idejére már átadta a parancsnokságot Alekszandr Zsuravljov tábornoknak.

Dvornyikov állítólagos nom du guerre-je a kinevezéséről beszámoló amerikai kormányzati sajtótájékoztatón került elő, melyet a nyugati lapok (és a cikkekben szakértőként megszólaló brit és amerikai katonai vezetők) kritikátlanul felkaptak, hogy a tábornokot egyfajta XXI. századi Hans Frankként (akit joggal neveztek „Lengyelország mészárosának”) állítsák be. Jellemző, hogy John Kirby Pentagon-szóvivő Dvornyikov kinevezését úgy kommentálta, hogy a tábornok Szíriában „teljes közönyt tanúsított” a civilek sorsa vagy a hadijog szabályai iránt, és ezért érdemelte ki a „Szíria mészárosa” becenevet. James Stavridis nyugalmazott amerikai tengernagy pedig „a legrosszabbak legrosszabbikának” nevezte Dvornyikovot.

A tábornok hadvezetési stílusáról, jelleméről, motivációiról azonban semmit nem tudni, protokolláris eseményeken kívül nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Az biztos, hogy Dvornyikov a szovjet-orosz katonai doktrína egyik legfontosabb képviselője, aki erősítette és kiterjesztette az Aszad-rezsim városi ellenállási gócok ellen addig is brutális eszközökkel vívott harcát. A Washington Post portrécikke végén elismeri, hogy „nem tudjuk, Dvornyikov milyen mértékben tekinthető a szíriai offenzíva kitervelőjének”.

A városharcok szükségszerűen együtt járnak a civil infrastruktúra bizonyos mértékű pusztulásával és a civil lakosság bizonyos mértékű szenvedésével, de Szíriában (ahogy korábban Goznijban) ez nem járulékos költség, hanem a stratégia része volt. Az orosz és a szír légierő rengeteg olyan fegyvert vetett be, mely kizárólag a célterületre bezsúfolódó összes ember válogatás nélküli pusztítására volt alkalmas – az oroszok kazettás bombái mellett Aszad helikoptereiről konkrétan szögekkel és dinamittal töltött hordókat hengergettek le.

Aleppóban vagy Idlíb tartományban ráadásul nemcsak magukat a civileket, hanem a civil infrastruktúrát – kórházakat, zsúfolt piacokat, hívőkkel teli mecseteket, élelmiszerraktárakat – is igyekeztek megtörni, hogy az élet ellehetetlenítésével helyezzék nyomás alá a helyiek közé beágyazódott milíciákat (melyek közül néhányan mondjuk maguk is magasról tettek a civilek sorsára).

Azonban a szíriai polgárháború bizarr dinamikájára jellemző módon az oroszok felszabadítók is voltak, akik kiverték Palmürából az Iszlám Államot; a brutális és humanitárius gesztusok különös (és valljuk be, elég beteg) szintéziseként Aleppóban nagy hírverés közepette orosz utászok semlegesítették az oroszok által ledobott, de fel nem robbant bombákat, és orosz konvojokról osztottak kenyeret a korábban jellemzően kenyérért való sorállás közben megtizedelt városi lakosságnak.

A polgárháború nemzetközi nyilvánosság számára átláthatatlan kuszasága, az ellenzék frakcióharcai, a minden oldalon jelen lévő, megkérdőjelezhető (és akkor még finoman fogalmaztam) ideológiai elemek és a Szíriáról folyó diskurzust kisiklató iszlamista terrorizmus és persze a menekültválság miatt Oroszország szisztematikus atrocitásait nem kísérte akkora nemzetközi figyelem, mint amikor ugyanezen rémtetteket Ukrajnában követte el.

De ugyanígy elsikkadt a nem szisztematikus atrocitás, mely például az Egyesült Államok által vezette nemzetközi koalíció Iszlám Állam elleni hadműveleteit kísérte. A Kalifátus háromszázezres fővárosa a „nulla civil áldozat” retorikájával kísért légi- és tüzérségi offenzíva eredményeképp lényegében teljesen megsemmisült, a koalíciós hadműveleteket vezető amerikai Joseph Votel tábornokot mégsem nevezi senki „Rakka mészárosának”.

Ne értsenek félre, nem azt állítom, hogy Dvornyikov a tábori ágyán könnyes szemmel olvasgatja az egységei által termeszvárrá lőtt Mariupolról készült fotóriportokat, csak arra szeretnék utalni, hogy valójában egy parancsok alapján dolgozó, a városharc humánusan nehezen megoldható problémáját a kíméletlen és alapos szovjet-orosz iskola módszereivel megközelítő tábornokról van szó. Dvornyikov indokolatlan démonizálása egy olyan tendencia iskolapéldája, amit egy – a Newsweeknek nyilván névtelenül nyilatkozó – amerikai titkosszolgálati vezető úgy jellemzett:

valóban követnek el háborús bűnöket, de ha a háború összes szörnyűségét úgy állítjuk be, hogy azok kizárólag Putyin és az oroszok kegyetlenségének köszönhetők, akkor az ukrán háború erősíteni fogja azt az illúziót, hogy lehet tisztább módon is megvívni egy modern háborút, hogy amit most látunk, az egy anomália. Pont ellenkezőleg: ez a modern háború, és Ukrajna példájából azt kell megtanulnunk, hogy egy ilyen léptékű fegyveres konfliktus szükségszerűen ilyen óriási pusztítással jár.

Logikus választás volt

A szíriai orosz katonai intervenciót Putyin minden szempontból sikerként könyvelte el, hiszen relatíve kevés ráfordítással és kevés veszteség árán Oroszországnak sikerült komoly katonai és diplomáciai sikert elérnie. Így azután nem csoda, hogy Dvornyikovot a szíriai hadműveletek első szakasza után 2016-ban a Kelet-Ukrajnában zajló harcok miatt presztízsposztnak számító déli katonai körzet főparancsnokává nevezték ki, és megkapta a legmagasabb katonai elismerést, az Oroszország Hőse címet.

2020-ban az ő felügyeletével zajlott le a „Kaukázus 2020” elnevezésű hadgyakorlat, melyet az ukrán védelmi minisztérium egy Kelet-Ukrajna elleni invázió főpróbájának nevezett. Gyanú szerint ő volt a katonai felelőse a 2018-as kercsi incidensnek, mely során az orosz haditengerészet megrongált és lerohant két ukrán ágyúnaszádot és egy vontatóhajót, melyek épp a Fekete-tengert az Azovi-tengerrel összekötő szoroson hatoltak át. A „tiltott határátlépés” ürügyével letartóztatott és egy évig fogva tartott tengerészek ügyében játszott szerepe miatt 2019-ben Dvornyikov hetedmagával felkerült az Európai Unió 2014 óta bővülő szankciós listájára.

Karrierjét és előző beosztását ismerve Dvornyikov kinevezése az Ukrajna elleni hadműveletek vezetésére teljesen logikus választásnak tűnik. A Kreml döntésében az is közrejátszhatott, hogy Oroszország a Dvornyikov alá tartozó frontokon könyvelhetett el egyedül sikereket – bár nem átütő sikereket, hiszen a nagy nyomás ellenére keleten Harkivot nem sikerült bekeríteni, délen pedig az Azovi-tenger partján fekvő, egykor 450 ezres Mariupolt a grozniji és aleppói szintű pusztítás ellenére sem sikerült még bevenni.

Az általam olvasott szakértői vélemények élesen megoszlanak a tekintetben, mennyit nyom a latban Dvornyikov kinevezése. Egyesek kiemelik a Szíriában szerzett háborús rutint, a donbaszi – az elmúlt években takaréklángra csavart – háború harcászati és logisztikai kihívásainak ismeretét, meg úgy általában az egységes parancsnokság jelentette határozottabb, átgondoltabb döntéshozás előnyeit.

Azonban Dvornyikov szíriai sikereit egy légierő, nehézfegyverzet és légvédelem nélküli, szervezet és kiképzés tekintetében is nagyon vegyes színvonalú ellenféllel szemben aratta, miközben a Donbaszban az ukrán hadsereg krémje várja őt egy 2014 óta építgetett-alakítgatott védelmi vonalba beásva, nyugati fegyverszállítmányokkal és hírszerzési támogatással a háta mögött.

Az orosz gépesített- és páncélosegységek manőverezési lehetőségeit a sztyeppét sártengerré változtató esők korlátozhatják, a főparancsnok vállát ráadásul a győzelmi kényszeren kívül a május 9-i nem deklarált, de mégis elvárt határidő terhe is nyomja: a győzelem napi felvonulásra Putyin biztosan szeretne készülni valamilyen siker bejelentésével.