Az orosz támadás óta Kína terel, és élénken figyeli, mit reagál a nyugati világ

Kína hagyományosan nem szereti, amikor mindenféle szakadárok függetlenséget kiáltanak ki, és ezt nagyhatalmak el is ismerik. Ahogy általában az ellen is vehemensen szoktak tiltakozni, amikor egy hatalom megkérdőjelezi más országok szuverenitását és területi épségét, valamint beavatkozik egy adott ország belügyeibe, például felrója a hongkongi autonómia eltiprását vagy a hszincsiangi ujgurokkal szembeni visszaéléseket, szorosabbra fűzi politikai kapcsolatait a Peking által szakadár tartományként nyilvántartott Tajvannal, vagy fogadja a dalai lámát.

Ehhez képest Pekinget láthatóan nem nagyon zavarta, hogy az elmúlt napokban Oroszország először független „népköztársaságként” ismerte el az (akkor még csak) részben orosz csapatok és oroszbarát szakadárok által megszállt kelet-ukrajnai szeparatista donyecki és luhanszki területeket, csütörtökön pedig az orosz hadsereg inváziót kezdett Ukrajna ellen, súlyosan megsértve az ország szuverenitását és területi épségét.

Az természetesen várható volt, hogy Kína nem fog Vlagyimir Putyin orosz elnök útjába állni. Mint nemrég részletesen is írtunk róla, a két ország kapcsolatai az utóbbi években szintet léptek, Putyin február eleji pekingi látogatásán pedig egy ritka részletes nyilatkozatban fogalmazták meg kismillió közös érdekellentéteiket az Egyesült Államokkal, a NATO-val, a demokratikus mozgalmakkal és általában véve a jelenlegi világrenddel szemben, valamint közös érdekeiket az internet szabályozásától kezdve a katonai kérdésekig.

Ezzel együtt az a korábbi barátkozás mellett is feltűnő, hogy Kína Ukrajna lerohanása után is tartja magát a forgatókönyvhöz, és az értelmetlen diplomáciai szóvirágok és az orosz álláspont támogatása között egyensúlyozik kommunikációjában. Egyes elemzők szerint Peking számára jó kísérlet a mostani válság a jövőbeli potenciális ázsiai konfliktusok modellezésére, és az Egyesült Államok figyelmének lekötése miatt is profitálhatnak a helyzetből.

Ugyanakkor visszatérő érv az is, hogy az orosz szövetség a jelenlegi helyzetben okozhat járulékos gazdasági és politikai károkat is Peking számára.

Kis bizonytalankodás után meglett a tettes

Bár Vang Ji kínai külügyminiszter a müncheni biztonságpolitikai konferencián február 19-én tett bejelentkezésében közölte, hogy Kína szerint minden ország szuverenitása és területi integritása sérthetetlen, beleértve Ukrajnát is, mindezt azért azzal vezette fel, hogy a NATO keleti bővítése nem járul hozzá Európa békéjéhez, és Oroszország jogos biztonsági érdekeit is tiszteletben kell tartani.

Donyeck és Luhanszk megye „független népköztársaságként” való elismerését követően (a korábbi nyilatkozataihoz hasonlóan) a pekingi külügy a 2015-ös minszki megállapodás betartásának fontosságát hangoztatta. Ez a paktum az előző ukrán válság idején, a Krím félsziget orosz annektálása és a donyecki és luhanszki területek orosz segítséggel való leválasztása idején született, és széles körű autonómiát vetített előre Donyecknek és Luhasznak. Pont ezért a megállapodást az ukrán kormány sem igyekezett betartani, ami visszatérő hivatkozási alap lett Moszkva és Peking számára is, mint az orosz fenyegetések elvi indoklása.

Vang Ji orosz kollégájával, Szergej Lavrovval csütörtökön, az invázió megkezdését követően lefolytatott telefonbeszélgetése után nagyjából ugyanezt ismételte el: Kína tiszteletben tartja minden állam szuverenitását, de az ukrán kérdés bonyolult, megérti Oroszország jogos biztonsági érdekeit.

Csütörtökre a kínai értelmezésben már világosan kiderült, hogy az Egyesült Államok a hibás. „Amikor az Egyesült Államok végigvitte a NATO bővítésének öt hullámát egészen Oroszország kapujáig (...), gondolt valaha is a következményeire annak, hogy falhoz szorít egy nagyhatalmat” – mondta fel a magyar jobboldalon és a nyugati szélsőbaloldalon is népszerű narratívát Hua Csun-jing kínai külügyi szóvivő, aki azt is kikérte magának, hogy egy kérdező újságíró inváziónak nevezte az orosz inváziót.

A külügy egy másik szóvivője, Vang Ven-pin pénteken ugyanezt a szöveget mondta fel, és miközben az orosz hadsereg Kijev közelében harcolt az ukránokkal – a pénteki nap eseményeiről itt olvashat –, arról beszélt, Peking reméli, hogy „az érintett felek képesek lesznek párbeszéd útján megoldani a problémát”.

Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államelnök szintén pénteken telefonon is beszélt Putyinnal, és a kínai állami média beszámolói szerint szintén azt mondta, hogy fel kell hagyni a hidegháborús mentalitással, el kell fogadni és tiszteletben kell tartani mindegyik ország jogos biztonsági érdekeit, továbbá

Kína támogatja Oroszországot abban, hogy az ukrán féllel folytatott párbeszéddel oldja meg a kérdést.

Vang Ji pénteken a brit és a francia külügyminiszterrel és az EU külügyi főképviselőjével folytatott telefonja után végül öt pontban foglalta össze a kínai álláspontot:

• Kína minden állam szuverenitását és területi épségét tiszteletben tartja.
• Egy ország biztonsága sem mehet más ország biztonságának a kárára; minden ország jogos biztonsági igényeit tiszteletben kell tartani, a NATO keleti bővítése fényében Oroszországét is.
• Kína aggodalmát fejezi ki az ukrán válság miatt, és fontosnak tartja, hogy a helyzet ne fajuljon tovább, különösen a polgári életek védelmét illetően.
• Kína támogatja, hogy Oroszország és Ukrajna tárgyalásos úton rendezze a kérdést. Az ukrán kérdés összetett történelmi gyökerekkel bír; Ukrajnának híddá kell válnia a Kelet és Nyugat között, ahelyett, hogy a nagyhatalmi konfrontáció színhelye. Kína ezért támogat egy egyenlő párbeszédet Oroszország és az EU között egy kiegyensúlyozott és fenntartható európai biztonsági rendszer megteremtése érdekében.
• Az ENSZ Biztonsági Tanácsának konstruktív szerepet kell játszania az ukrán kérdés megoldásában, ezért a helyzet további eszkalációja helyett a diplomáciai megoldást kell támogatni.

A közösségi oldalakra a jelek szerint véletlenül kiposztolt szerkesztési elvek szerint a kínai állami médiával is közölték, hogy oroszbarát narratívát kell vinni (ez nem feltétlenül kínai sajátosság). A közösségi oldalakon az ukrán helyzet a fő beszédtémák között volt, de a legnépszerűbb posztok az orosz nézőpontot közvetítették.

Kísérlet, egyensúlyozás

Justyna Szczudlik, a lengyel külügyi intézet (PISM) elemzője csütörtöki gyorsértékelésében azt írta, hogy bár a kínai diplomácia próbál homályosan fogalmazni és terelni, főleg a kínai nyelvű reakciókból az orosz magatartás közvetett támogatása olvasható ki, ami változást jelent a 2014-es krími válsághoz képest.

Szerinte ennek két fő oka van: az egyik, hogy az ukrán válságra Peking mintegy kísérletként tekint, amelyen keresztül értékelheti, hogy hogyan viselkedik az Egyesült Államok és a Nyugat az orosz fenyegetések és agresszió fényében, hogy ebből következtetéseket vonjon le az Amerikával szemben Ázsiában körvonalazódó potenciális katonai nézeteltéréseire vonatkozóan.

A másik kapcsolódó ok természetesen Tajvan kérdése, és annak feltérképezése, hogy hosszabb távon hogyan reagál a Nyugat egy effajta területi agresszióra: egységes lesz-e és marad-e az Egyesült Államok és az Európai Unió, vagy hosszabb távon elfogadják-e az orosz területszerzést. Utóbbi esetben szerinte nagyobb az esélye egy kínai inváziónak a közeljövőben Tajvanon. (Bár a Tajvan-párhuzamot sokan vitatják, a kínai pártmédia azért csütörtökön beszámolt róla, hogy a kínai hadsereg új partraszálló egységekkel gyakorlatozott.)

Mindez ugyanakkor csak a szavak terepe, és a jelek szerint Peking eddig nem nyújtott semmiféle materiális támogatást az oroszoknak.

Evan Feigenbaum, a Carnegie agytröszt alelnöke szerint Kína jelenleg három cél között egyensúlyoz:

• az oroszokkal szembeni stratégiai kapcsolat,
• a „be nem avatkozás” elve melletti hagyományos elköteleződés
• és a nyugati szankciókból fakadó gazdasági károk minimalizálása.

Ebben a helyzetben ugyan egyértelműen beálltak Moszkva mögé, de a járulékos megítélésbeli és anyagi károk minimalizálása végett nem akarnak nyíltabban beleavatkozni a történetbe. Ebből fakadnak az utóbbi napok homályos nyilatkozatai, amelyek a különböző célok közti őrlődés jelei.

Pro és kontra

Si Jin-hung, a kínai Zsenmin Egyetem professzora szerint a párbeszéd emlegetése és a homályos hangnem azt jelzi, hogy Kínának komoly fenntartásai vannak az orosz háborúzással szemben, amelyeket „implicit módon és eufemizálva jelez”. Szerinte Kína nem fogja nyíltan támogatni az orosz beavatkozást, de nem is fog szembefordulni Moszkvával; és mivel a kínai kormány eleve korlátozott ráhatással tud csak lenni Vlagyimir Putyin tevékenységére, beavatkozni sem akarnak az ügybe.

Hasonlóan vélekedett Jang Cseng, a Sanghaji Nemzetközi Tanulmányok Egyetem tanára, aki szerint Kína bár egyetért a NATO-val és az Egyesült Államokkal szembeni orosz biztonsági érdekekkel, ennél összetettebbek a saját önös érdekei az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal szemben, ezért szeretné minimalizálni a járulékos károkat. Mások viszont azt is megjegyezték, hogy a kínai elemzők és akadémikusok eddig nem voltak túl hatékonyak sem az orosz, sem a kínai lépések előrejelzésében, és a jelek szerint nem nagyon látják át, hogy mi várható Hszi Csin-pingtől.

Jude Blanchett és Bonny Lin, a CSIS biztonságpolitikai agytröszt elemzői egy e heti cikkükben azt írták, ha minden Peking vágyai szerint alakulna, akkor egyszerre tudna szoros kapcsolatot ápolni Oroszországgal, fenntartani kereskedelmi kapcsolatait Ukrajnával – Kína Ukrajna legfontosabb exportpartnere, és fontos élelmiszerexportőr Peking számára –, megtartani az EU-t gazdasági bűvkörében, és kikerülni az amerikai és uniós szankciók járulékos kárait, miközben nem romlik súlyosan a viszonya az Egyesült Államokkal. Ez természetesen egyszerre nem fog menni, a kérdés, hogy melyiket priorizálják a fentiek közül.

Ezt illetően szerintük az egyik potenciális buktató, hogy egy erősebb Peking–Moszkva-tengely akár markánsabb ellensúlyozásra késztetheti a két országgal érdekellentétben állókat, Európától Ázsiáig, mind gazdasági, mind katonai téren. Egy tágabb potenciális kockázat, hogy az oroszok támogatása árthat a Kínával szembeni bizalomnak a nyugati világon túl is, például egyes – a nyugati narratíva szerint Kína által megvett – afrikai országok is élesen elítélték az orosz beavatkozást. Ebből a szempontból rövid távon a kínai globális politikai és gazdasági szerepnek nem használ az ukrán válság, és

az orosz szövetség potenciális hosszú távú haszna rövid távon komoly költségekkel jár.

Visszatérő elképzelés elemzői körökben, hogy a későbbiekben Kína fontos támaszt nyújthat Oroszországnak a nyugati gazdasági és pénzügyi szankciók hatásának enyhítésében, és az orosz vezetés is arról beszélt pénteken, hogy a nyugati szankciók fényében Ázsiával tervezik növelni kereskedelmüket. A tevékeny segítség esetében nő az esélye annak, hogy Kínát is elérik a gazdasági szankciók, bár ezek potenciális korlátait jelzi, hogy az Egyesült Államok lassan négy éve tartó kereskedelmi háborúja sem okozott átütő károkat a kínai gazdaságnak.

Ugyanakkor ezek egyelőre elméleti problémák csupán Peking számára, és arra mérsékelt az esély, hogy a jelenlegi, távolságtartó és terelő magatartása a gyakorlatban komolyabb ellenlépésekhez vezessen. Sőt, olyan vélemények is vannak, amelyek szerint a Nyugatnak ebben a helyzetben pont hogy le kellene tekernie a feszültségeket Kínával szemben, hogy gyengítsék az orosz–kínai stratégiai érdekegyezést. (Megint mások szerint ez irreális elképzelés.)

Másfelől ha Kína gazdasági–politikai érdekeit az Amerika elleni rivalizálásra redukáljuk, nem biztos, hogy nem éri meg ilyen költségek árán is közeledni Oroszországhoz. A Kuancsa nevű kínai patrióta-nacionalista kiadvány mindezt egy maói fordulatot használva úgy fogalmazta meg, hogy a fő kihívás „az amerikai imperialista hegemónia”, amely folyamatosan szorongatja Kínát. Ez szükségszerűen egy térfélre állítja Kínát és Oroszországot, amelyek a növekvő külső nyomás miatt a történelmi problémáikat félretéve tudnak együttműködni.

Azaz miután más jelentős szövetségesjelölt nincs, Kína kénytelen megfizetni az orosz partnerség árát, dacára annak, hogy – ahogy korábbi cikkünkben részletesen is írtunk róla – a két ország között a háttérben jelentősebb érdekellentétek is feszülnek.

Egy kapcsolódó, visszatérő érv az orosz–kínai tengely mellett, hogy ha az Egyesült Államok kénytelen az orosz agresszióval törődni, addig sem tud a Kína elleni rivalizálásra összpontosítani. Hogy ez mennyire igaz, azt mindkét oldalról vitatják: egyesek szerint Washingtonban az ukrán válság ellenére is minden szem Pekingre szegeződik, mások szerint a Kínával szembeni ázsiai katonai ellensúlyozás eddig is csak mérsékelt amerikai figyelmet kapott.

Az ellenségem barátja a barátom

Nem Kína volt az egyetlen ázsiai hatalom, amely a partvonalról próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Indiát hagyományosan szoros hadiipari kapcsolat fűzi Oroszországhoz, a Stockholmi Békekutató Intézet adatai szerint 2016 és 2020 között az orosz fegyverexport közel negyedét a dél-ázsiai ország vásárolta fel.

Emiatt India nem is igyekezett elítélni Oroszországot, noha Narendra Modi miniszterelnök órákkal az invázió kezdete után az erőszak befejezésére szólított fel. Mindazonáltal az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű brüsszeli agytröszt értékelése szerint az indiai hallgatás mögött nem az áll, hogy hallgatólagosan támogatják az oroszokat, hanem hogy a jelen helyzetben nincs jobb opciójuk. A Moszkva–Peking-tengely megszilárdulásának Indiában sem örülnének, ezért nem akarják összerúgni a port Oroszországgal, még ha ezért kénytelenek is beáldozni valamennyi nyugati politikai tőkét – vélte az agytröszt.