Orbán szerint a 2015-ös menekültválságnál is nagyobb migrációs fenyegetésre kell felkészülnünk. Tényleg ez látszik?

Miközben a koronavírus-járvány negyedik hullámának több hazai mutatója kezdi megközelíteni a harmadik hullám negatív rekordjait, a magyar kormány propagandamédiájában a Covid helyett sokkal nagyobb teret kap a rezsiharc és a migránsok fenyegetése. És bár a propagandához nem feltétlenül szükségesek valódi történések, azért nem árt, ha vannak olyan hírek, amivel meg lehet fűszerezni a „megvédjük a rezsicsökkentést/megvédjük a magyar határt” szintű üzeneteket. Márpedig ilyen hírek bőven akadnak: a nemzetközi energiapiac teljesen bezsongott, az energiaárak 2021-ben megduplázódtak, menekültfronton pedig a belarusz hatóságok sorra szolgáltatják a látványos alapanyagot a lengyel határra felsorakoztatott, megvezetett emberekkel.

Az energiapolitikai vitézkedésnek azonban megvannak a maga kockázatai; könnyen előfordulhat, hogy a rezsidémon ellen felvonuló hadakat átkarolják a mozgékony inflációs segédcsapatok, vagy más, az Emberek pénztárcáját fosztogató pokoli erők. Ezzel szemben a migránsok elleni küzdelemnek nincs valódi kockázata, mivel

• nem egy rizikós vagy költséges elosztási kérdésről van szó, ráadásul a lepattintós határvédelem sokkal kevesebbe kerül, mint a humanitárius segítségnyújtás,
• kiszolgáltatott embereket stigmatizál, akik úgysem kapnak válaszlehetőséget,
• a téma sorra dobja fel a vizuális ziccereket (a köztévé híradós kamerái hosszú percekig szoktak elidőzni a csapzott, idegen nyelven hablatyoló barna bőrű férfiakon),
• a menekültválságokat eredményező megoldatlan konfliktusok, illetve az egzisztenciális fenyegetést jelentő klímaváltozás hosszú időre garantálják az újabb és újabb menekülthullámot,
• a migránsozás a közönség legzsigeribb politikai kategóriaalkotását, a „mi-ők”, az „ismerős-idegen” ellentétképzést fogja munkába, azaz egy faék-egyszerűségű, mégis végtelenségig variálható és bonyolítható politikai témát szolgáltat.

Szóval nem csoda, ha a kormány nehezen engedi el a migránsozást (2020 tavaszán egy ideig Orbán Viktor még a Vuhanból a globálisan beágyazott elit mobilitásának köszönhetően szétspriccelő koronavírus terjedését is a migránsokra próbálta rákenni), és alig öt hónappal a választás előtt Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter már napi ezer elfogott illegális határátlépőről számol be, maga a miniszterelnök pedig november elején kijelentette,

a 2015-ben tapasztaltnál is súlyosabb migrációs válsághelyzet fenyeget kontinensünkön.

Ez elég konkrét prognózis, és elég súlyos is. 2015-ben ugyanis az akkor már négy éve tartó szíriai polgárháború felpörgésének, illetve a Szíria és Irak jelentős részét az előző év során elfoglaló Iszlám Állam rémuralmának köszönhetően több mint egymillió ember indult útnak Törökországon és a Balkánon keresztül Nyugat-Európa felé. A magyar határvédelem képtelen volt rendezetten átengedni vagy megállítani a menekülteket, és az akkori jelenetek – például a Budapestet gyalogmenetben átszelő, az M1-M7 bevezető szakaszán végigmasírozók, a röszkei határzár áttörése – így vagy úgy, de sokkolták a közvéleményt. És tegyük hozzá: nem csak Magyarországon, hanem Európa szinte összes országában. Szóval a kérdés nem lényegtelen:

Tényleg megismétlődik 2015 nyara, tényleg százezres menekültsereg feszülhet hamarosan a déli határkerítésnek?

A magyar rendőrség adatain nem látszódik a milliós migránsinvázió

A magyar rendőrségi adatokból kiderül, hogy augusztus elején valóban megugrott az illegális határátlépéssel próbálkozók száma, ami azután heti 3500-4000 esetben stabilizálódott. A növekedés kétségtelen, de meredeken felfelé ívelő tendenciát nem lehet kiolvasni az adatokból, melyeket árnyalhat az a tény, hogy 2021 első felében a migránsok mozgását megnehezítették a koronavírus-járvány harmadik hulláma miatt mindenhol bevezetett korlátozások. 2015 augusztusában-szeptemberében heti 20-30 ezer ember lépte át illegálisan a magyar határt, szóval a jelenleg tapasztalt „nyomás” nagyságrendekkel marad el a hat évvel ezelőttitől.

Ha az összeurópai viszonylatot nézzük, akkor a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) legutóbb múlt héten frissített adatai szerint a kontinensre földön-vízen-levegőben 2021-ben eddig összesen 121 932 migráns érkezett (közülük csaknem 94 ezren tengeri úton), ami a tavalyi, a koronavírus-járvány miatt extrém alacsony migrációt leszámítva megegyezik a 2019-es adattal, és csökkenést mutat az azt megelőző évekhez, különösen a több mint egymillió regisztrált menekültet hozó 2015-höz képest.

Ez a relatív nyugalom akár illékony is lehet, így érdemes megnézni, mi a helyzet azokban a kibocsátó országokban, ahonnan az Európai Unióba érkezhetnek menekültek, illetve meg kell nézni, működnek-e az Európába irányuló migráció Európán kívüli feltartóztatását célzó egyezmények.

Csak hogy ne áruljak zsákbamacskát: a menekültválság szempontjából releváns válsággócokban stabil, legalábbis az elmúlt néhány évben tapasztaltnál nem rosszabb a helyzet. A nagy kivétel Afganisztán, ahol viszont igen nehézkes a határátlépés, a menekülteket befogadó országokból ráadásul szintén körülményes a továbbjutás. A menekültek mobilitását 2015-höz képest a koronavírus-járvány miatt elterjedt beutazáskorlátozó intézkedések, és az egyre több zöldhatáron felbukkanó zárás is gátolja.

Az Európába tartó menekültek feltartóztatását vállaló országokban sem tapasztalható a menekültpolitika változása. Így azután bár egy sor tényező indíthat el új migrációs hullámot – elsősorban a klímaváltozással párosuló népességnövekedés – konkrétan nem látni egy olyan gi-gan-ti-kus menekültválság előjeleit, melyet Orbán és az őt visszhangzó propagandamédia vizionál.

A belarusz hibrid fenyegetés: nem tömeges és nem is fenntartható

Orbán a migrációs nyomás két forrását nevezte meg: ebből az egyik egy tranzitország, a migrációt „hibrid fenyegetésként” felhasználó Belarusz, mely nemcsak átengedi, hanem egyenesen ráengedi a menekülteket a Lengyelországgal közös határára. Alekszandr Lukasenko belarusz elnök – minden bizonnyal az orosz érdekszféra zsugorodását egy kis zavarkeltéssel kompenzáló Vlagyimir Putyin segítségével – úgy akarja nyomás alá helyezni az elnyomó rezsimje ellen szankciókat elrendelő Európai Uniót, hogy az állami turisztikai ügynökségen keresztül Bagdadból és Dubajból Minszkbe repteti a szír, kurd, afgán, sőt, kongói menekülteket, majd a repülőtérről többeket egyenesen a lengyel, litván vagy lett határra buszoztat, és a menekültek csak ott szembesülnek azzal, hogy át lettek verve, mert egyáltalán nem várják őket tárt karokkal. A helyzetet itt elemeztük részletesen>>>

Azonban a kígyózó sorok látványa ellenére a Minszkbe reptetett migránsok összlétszáma egy év alatt is alig haladta meg a 12 ezret (2015-ben a menekültválság csúcsán naponta lépték át ennyien a schengeni határokat). Az Egyesült Államok és az uniós tagállamok ráadásul keményen dolgoznak azon, hogy megakadályozzák a további charterjáratokat, így például nyomás alá helyezték azokat az országokat, ahonnan Belaruszba reptetik a menekülteket (egyébként 4000 dollárt, kb. 1,3 millió forintot legombolva róluk), és figyelmeztették a török légitársaságot is, melyet azzal vádolnak, hogy részt vett az akcióban (a török légitársaság és Ankara is tagad). Néhány feszült napot követően hétfőn pedig már Lukasenko azt állította, hogy a belarusz hatóságok győzködik a menekülteket, hogy térjenek inkább haza.

Új afgán menekülthullám: a szomszédoknál tovább kevesen jutnak

Orbán „a hat évvel ezelőttinél is durvább helyzetet előidéző” menekültválság kibocsátó országát Afganisztánban látta. A NATO által húsz éven át támogatott kabuli kormányzatot megbuktató tálibok fenyegetése elől valóban tömegek menekültek és menekülnek el (az Afganisztánban kialakult helyzetről itt olvashatja el helyszíni riportjainkat). Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának prognózisa szerint a 2021-es év végéig az augusztus közepétől két héten keresztül működő légihíddal kimentett 123 ezer emberen (melyből olyan 75-80 ezer lehetett afgán) és a szomszédos országokba a tálib offenzíva elől elmenekült tízezreken (róluk nincs pontos adat) túl félmillió új menekültre lehet számítani, és a polgárháború mellett gazdasági válság és aszály által is sújtott ország tálibok által lezárt határain naponta több ezer ember próbál kijutni illegálisan.

Csakhogy az elmúlt negyven év tapasztalatai azt mutatják, hogy a menekültek nagy része nem jut tovább Pakisztánnál és Iránnál; a két ország összesen több mint 2,2 millió regisztrált és több millió illegális menedékkérőnek szolgál nem-is-olyan ideglenes otthonául – összehasonlításként: az IOM negyedéves jelentése szerint a tálib offenzíva által kiváltott afgán menekülthullámnak legfeljebb a taraja, 10 ezer ember jutott el Görögországig. Az itteni afgán menekültek életét jelentősen megkönnyítik a gyarmati időkben meghúzott határon átnyúló törzsi és felekezeti kapcsolatok, még ha ez nem is jelenti feltétlenül azt, hogy az ottani menekültek helyzete kielégítő lenne (erről az Iránban jogfosztottként élő afgánok tudnának, vagyis tudnak mesélni).

A tálib hatalomátvétel óta az EU, illetve az egyes tagállamok – néhány tízezer menekült tagállami hatáskörben végrehajtott kimenekítése mellett – komoly erőfeszítést fejtenek ki annak érdekében, hogy Afganisztán vonakodó közép-ázsiai szomszédjai bőkezű logisztikai és anyagi támogatás fejében vállalják el azt, hogy az Európai Unió kiszervezett menekülttáboraiként funkcionálnak – bár Üzbegisztánba, Türkmenisztánba és Tádzsikisztánba a kettős határőrizet miatt eleve nem jut el sok menekült.

Összefoglalva: az Orbán által említett faktorok alapján nem kell szembenéznie a kontinensnek egy újabb milliós menekültáradattal. De ne nézzük meg az Európába irányuló migráció többi, Orbán által nem említett kulcsrégióját is!

Szíria: befagyott a polgárháború, és működik a nagyhatalmi kontroll

A 2015-ös menekültválságot előidéző szíriai polgárháborúban 2016 végétől megindult a konszolidáció: A konfliktusban leginkább érdekelt hatalmak, Törökország, Irán és Oroszország lényegében érdekszférákra osztották fel az ország nagy részét, és azóta alapvetően ezen három ország egyeztetéseinek köszönhetően sikerül többnyire takaréklángon tartani a konfliktust. Egy konfliktust ráadásul sikerült lezárni: az Iszlám Államot – az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció és a szíriai kurd hathatós segítségével – Irakban és Szíriában is sikerült megverni, a terrorállam helyi terrorszervezetté degradálódott. Annak ellenére, hogy egyes régiókban mindennaposak az összecsapások, és az Iszlám Állam terrorsejtjei is igen aktívak, az ország nagy része kezd békeüzemmódra visszaállni. A hosszú éveket borzalmas körülmények között leélő menekültek is kezdenek hazaszállingózni – bár a menekültek nagy része nem akarja magát a hatalmát orosz és iráni segítséggel megőrző tömeggyilkos Aszad jóindulatára bízni.

A külföldi hatalmak kontrolljának hatására a polgárháború olyan szinten megfagyott. hogy még a dzsihádisták által uralt északnyugati tartományban, Idlíbben sem látszanak annak a Nagy Leszámolásnak az előkészületei, mellyel évek óta fenyegetnek az egymással farkasszemet néző felek. A korábban vezető tranzitországnak számító Törökország ráadásul 2015 végétől déli határának jelentős részén (az 1295-ből 837 kilométeren) kerítést húzott fel az ellenőrizetlen népességmozgások – na meg a határ két oldalán élő kurdok kapcsolatainak – korlátozására. Ráadásul mára török csapatok, vagy Ankarához lojális helyi milíciák ellenőrzik a határsáv szíriai részét is, szóval ha a megnyomorított országot újra magába szippantaná a polgárháború örvénye, akkor a 2010-es évek elejéhez képest roppant nehéz dolga lenne az Európát elérni vágyóknak.

Törökország csak fenyeget a jól fizető uniós menekültegyezmény felmondásával

Az Európai Unió 2015 után olyan távol akarta tartani magától az egész dublini elosztási mechanizmust maga alá temető menekültproblémát, amilyen távol csak lehet, így azután intenzíven keresni kezdte a lehetőséget, hogyan tudná kiszervezni a – sokszor kemény jogsértésekkel járó – menekültrendészeti feladatokat,

hogyan alakíthatná át a transzferországokat feltartóztatóországokká.

Törökországgal például 2016 tavaszán egy olyan megállapodást kötött, melyben a legfontosabb közel-keleti transzferország vállalta, hogy hatmilliárd euró – és az ezen felüli célzott támogatások – fejében- nem engedi tovább a területére érkező menedékkérőket. Az egyezmény sikeresnek bizonyult, mivel töredékére csökkentette az Égei-tengeren vagy az európai szárazföldi határon átkelő menekültek számát.

Mára Törökországban nagyjából négymillió menekült él, és a jelenlétük komoly helyi feszültségek forrásává vált – ahogy arról néhány bekezdéssel feljebb szó volt, a szíriai határt végig kerítés zárja le, a hatóságok ma már durván kiebrudalják az Iránon keresztül érkező afgán menekülteket, a Zagrosz-hegységben kacskaringózó 532 kilométeres keleti határon pedig most épül ki a határvédelmi rendszer.

Recep Tayyip Erdoğan kezébe a menekült-visszatartási egyezménnyel meglehetősen erős ütőkártya került az illiberális rezsimével egyre elutasítóbb Európai Unióval szemben. A török elnök azóta szinte minden héten meglebegteti az aduját Brüsszel előtt, hogy megmutassa, akár meg is nyithatná a határt – de a feltételes mód eddig még nem fajult tovább egy néhány órás demonstratív határnyitásnál. Az EU ráadásul a hatmilliárd euró utolsó részletét decemberben folyósítja, szóval addig – egy gyorsan eszkalálódó konfliktus esetét leszámítva – szinte kizárt, hogy a gazdasági válságba süppedő Törökország felmondaná az egyezményt. Ráadásul mindkét fél jelezte szándékát a szerződés megújítására – a törökök természetesen a nagyobb támogatásra is.

A Földközi-tengert már nem lepi el annyi menekülthajó

Az Európai Unió kiszervezett migrációmenedzsmentjének (tényleg létezik ilyen kifejezés) másik kulcsországa Líbia. A 2011-ben lángra lobbant, azóta alacsony hőfokkal, de folyamatosan izzó polgárháborút kihasználva a földközi-tengeri kikötőkben szépen megtapadtak az embercsempész-bandák, akik sokszor rabszolgaként adták-vették a kikötőbe érkező szubszaharai menekülteket, akiket pénzüktől megfosztva életveszélyes, túlzsúfolt bárkákon indították útnak. Azonban az európai országok a líbiai partokhoz vezényelték saját haditengerészetüket, hogy kisegítsék a parti őrséget a bárkák, ladikok és lélekvesztők visszafordításában. Másfelől pedig 2017-ben – az egyébként baloldali – olasz kormány belügyminisztere szorgos utánajárással alkuk tucatjait kötötte meg a helyi milíciákkal, törzsekkel és hadurakkal, hogy mindenkit érdekeltté tegyen az emberkereskedelem megfékezésében.

Az embercsempészetnek újabb csapást jelentett az ország viszonylagos konszolidációja, hiszen mára a partvidéket tucatnyi helyett már csak két entitás uralja (azaz kevesebb féllel kell dűlőre jutni): a Törökország vazallusává vált, nemzetközileg elismert tripoli kormány, illetve a mások mellett orosz és egyiptomi támogatást élvező Halifa Haftár, aki Bengázi térségéből kiindulva 2020-ban sikertelenül próbálta meg elfoglalni a fővárost. Tehát a Líbiából kiinduló, elsősorban Olaszországot célba vevő menekülteket hatékonyan – és mivel az érzékeny európai tekintetektől távoli fellépésről van szó: igen erőszakosan – marasztalják az afrikai partokon.

A 2021 harmadik negyedévében a Földközi-tenger térségében, illetve a nyugat-atlanti migrációs útvonalon érkezők az IOM fentebb már idézett negyedéves jelentése alapján enyhe, 9 százalékos emelkedést mutatott 2019 hasonló időszakához képest (érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy 2020-as, rekordalacsony adat nem jó összehasonlítási alap).

De érdemes megjegyezni, hogy 2021-re változott a migrációs dinamika, a Száhel-övezetből érkezők háttérbe szorultak az Egyiptomból és a Maghreb országaiból érkezők mögött – jelezve, hogy az algériai illetve tunéziai gazdasági-politikai válság lökéshullámai a tengeren túlra is elérhetnek –, és a 2015-ben még néhány ezer menekültet regisztráló Spanyolország 2021-re Olaszországgal vetélkedő migrációs célponttá vált.

Afrikában inkább a kontinensen belül folyik a migráció

Európa felé siető milliós menekült-tartalék azonban Afrikában sem fedezhető fel. Tény, hogy a kontinens 10. és 20. szélességi fok közötti sávjában, Burkina Fasótól Eritreáig fegyveres konfliktusok sora húzódik végig, ezek azonban elsősorban a belső és a régión belül mozgó menekültek számát gyarapították: nemzetközi szervezetek Afrikában összesen 6 millió hazáját elhagyó menekültről és 18,5 millió belső menekültről tudnak.

A kontinens Szaharától délre eső részén az ENSZ számításai szerint 2010 és 2020 között minimum 40 százalékkal, 19 millióra nőtt a migránsok száma, csakhogy a növekvő mobilitás mögött sokszor nem a fenyegetettség, hanem egyszerűen a boldogulás vágya áll. És ezt a boldogulást a legtöbben nem Európában keresik: a Nemzetközi Migrációs Szervezet Nyugat-Afrikában 88 ezer migránssal készített interjút, és ezek – az Economist áttekintő cikkében idézett – összesítéséből kiderült, hogy az emberek 90 százaléka nem akarja elhagyni a kontinenst. Azonban a Száhil-öv már most is a klímaváltozás legijesztőbb játszóterének számít: a hőmérséklet a világátlag másfélszeresével nő, a tikkasztó szárazságokat özönvízszerű esőzések váltják, a szélsőséges időjárásnak, a talajvízszint döbbenetes mértékű csökkenésének köszönhetően egyre nagyobb területek válnak művelhetetlenné és legeltetésre alkalmatlanná, a szűkösség pedig földönfutók tízmillióit fogja eredményezni – a szubszaharai régióban a Világbank prognózisa szerint 2050-re nagyjából 86 millió afrikai klímamenekülttel kell számolni.