Trump szerint a világ

2020. november 02. – 09:38

Trump szerint a világ
Csoportkép a NATO 2018-as brüsszeli csúcstalálkozójának nyitóünnepségéről – Fotó: Sean Gallup / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Donald Trump nemcsak az amerikai szélsőjobboldal évtizedek óta leginspirálóbb alakjává vált, de elnöki ciklusa alatt minden más globális vezetőnél nagyobb hatása volt a világpolitikára. Trump sikerrel tért ki a háborúval fenyegető konfliktusok elől, és az általa kavart káoszból néha valódi külpolitikai eredmények is kikeveredtek. Közben azonban baljós konfliktusba keveredett Kínával, és szétzilálta a nemzetközi intézményeket.

Akárhogy is szerepel Donald Trump a keddi amerikai elnökválasztáson, ha újraválasztják, vagy ha kikap demokrata kihívójától, a felmérésekben vezető Joe Bidentől, az már biztos, hogy négy (sőt, valójában öt) év alatt is mély nyomot hagyott a világpolitikán. Nyomait azonban nem elsősorban a klasszikus történelmi tettek formálják, sokkal inkább maga a Trump-jelenség, mely Brazíliától a Fülöp-szigetekig számos jobboldali populista mozgalmat inspirált a maga ellenséggyártásával, a politikai közösségek hívek és árulók mentén történő élveboncolásával és a modern értelemben vett igazsággal szemben tanúsított kihívó közönyével.

A trumpizmus erejét mutatja, hogy még olyan veterán jobboldaliakat is uszályába vont, mint Orbán Viktor vagy Benjámin Netanjahu. És azt sem szabad elfeledni, hogy Trump történelmi hatása nemcsak követőinek vagy másolóinak számában és sokszínűségében érhető tetten, hanem abban is, hogy korunk centrista és baloldali erői is a vele azonosított jobboldali populizmussal szemben határozzák meg magukat.

A nagyhatalmi politikát – békeidőben legalábbis – Talleyrand kora óta a diplomáciai testületek, nemzetközi intézmények és kormányzati apparátusok ütközőzónái által gondosan mérlegelt és megszűrt üzenetekkel szokás alakítani. Trump kezéből azonban a választások után sem lehetett kicsavarni a telefont, ami azzal járt, hogy Twitter-oldala leváltotta a külügyminisztérium sajtóirodáját, és a beszólogatások és nyílt fenyegetések pedig leváltották a hagyományos diplomáciai nyelvezetet. Trump hamis adatok bevetésével osztotta ki a svéd és a német kormányt a migrációs politikája miatt, csupa nagybetűvel fenyegette vissza az Amerikát fenyegető iráni elnököt, Emmanuel Macront pedig nyilván nem a francia borokra kivetett vámokkal, hanem azzal a tweettel kényszerítette térdre, hogy

„mindig is mondtam, hogy az amerikai bor jobb, mint a francia!”.

Trump minden nemzetre kiterjedő posztolása rengeteg követőt vonzott, mármint nem a közösségi médiában, hanem a nemzetközi politikában. 2020-ra a korábban csak az imázsépítésre szolgáló Facebook- és Twitter-posztok mindenhol felváltották a hivatalos közleményeket, az intézményi profilok pedig háttérbe szorultak az állami vezetők hivatalos oldalai mögött.

>>> A Telex további friss cikkeiért kattintsanak ide <<<

Az elnök sokkal inkább a világ, mint Amerika ura

Trump azonban nemcsak stílusteremtőként hagyott nyomot a világpolitikán, hanem elnökként is. Ez bizonyos értelemben véve szükségszerű, hiszen az amerikai elnökök az alkotmány szerint lényegében szabad kezet kapnak a kül- és biztonságpolitika alakítására, szinte korlátlanul rendelkeznek az 1945 után gigantikusra duzzadt külügyi apparátus, a globális támaszponthálózattal rendelkező fegyveres erők és a Venezuelától Jemenig számos országban kiterjedt műveleteket folytató titkosszolgálatok felett.

A kongresszus hagyományosan csak nagyobb késéssel tudja szentesíteni, ellensúlyozni, netán semlegesíteni az elnök húzásait – Barack Obama annak ellenére életbe tudta léptetni az iráni nukleáris megállapodást, hogy a republikánus többségű szenátus leszavazta –, ráadásul ciklusa nagy részében Trumpnak a saját pártja által ellenőrzött kongresszussal kellett együtt kormányoznia.

És annak ellenére, hogy a republikánus törvényhozók külpolitikai kérdésekben jellemzően merészebben vállalják fel a konfliktust elnökükkel, mint a belpolitikában (leginkább azért, mert az amerikai közvéleményt nem igazán érdekli, mi folyik Szíriában vagy a Dél-kínai-tengeren), Trumpnak soha nem a törvényhozásban, hanem a Fehér Ház falain belül, saját tanácsadóival szemben kellett megküzdenie a legszívósabb ellenállással, amikor elszálltabb külpolitikai elképzeléseit akarta átültetni a gyakorlatba.

Az Egyesült Államok a világ minden szegletében komoly befolyással bír, iszonyú körülményes lenne a Trump-adminisztráció minden külpolitikai rezdülését számba venni. Szövetségi rendszerét, biztonsági prioritásait tekintve az amerikai külpolitika nem hajtott végre akkora fordulatot, mint amekkora fordulatra Trump retorikájából számítani lehetett.

Erre talán az a legjobb példa, hogy miközben az amerikai elnök Vlagyimir Putyin orosz elnök felé számos ki nem érdemelt baráti gesztust tesz, és látványosan elengedi füle mellett az orosz hibrid háborús fenyegetésekről – vagy akár az Afganisztánban harcoló amerikai katonák fejére kitűzött orosz vérdíjról – szóló figyelmeztetéseket, addig a Fehér Ház ebben a ciklusban is szorgosan gyártotta a Kremlhez közeli üzletemberek elleni szankciós határozatokat, felmondta a közép-hatótávolságú rakéták korlátozásáról szóló egyezményt, és elkezdett fegyvert szállítani Ukrajnának.

A Trump-adminisztráció alatti hangsúlyváltozások azonban önmagukban is fontosak, és nemcsak irányuk miatt, hanem pusztán azért, mivel egy USA-szintű leviatán legapróbb rezdülése is komoly viharokat tud kiváltani. Az elmúlt négy évben pedig nem csak kis mozgásokról volt szó.

Az USA ellenségnek és barátnak is egyre kiszámíthatatlanabbá vált

Donald Trump elnökjelöltként felmelegítette az első világháború után a bezárkózást választó amerikai elit „Amerika az első!” elvét, és megígérte, hogy az ország kapcsolatrendszerét egyetlen kérdés alapján fogja felülvizsgálni: megéri-e Amerikának? Ráadásul Trump „haszon” alatt nem olyan tényezőket értett, mint a konfliktusok enyhítése, az ökológiai katasztrófák fenyegetése, netán az emberi jogok érvényesülése,

az Egyesült Államok stabilizáló-elrettentő erejét egyfajta őrző-védő szolgáltatásként fogta fel, melynek biztosításáért a klienseknek bizony mélyen a pénztárcájukba kell nyúlniuk.

Ebből az elképzelésből fizettette volna ki Japántól Németországig minden fontos szövetségesével az amerikai katonai jelenlét költségeit. Európával való viszonyát az elmúlt években megmérgezte az az évtizedes amerikai panaszt felerősítő beidegződése, hogy a kontinens országai egyfajta potyautasok, akik Amerika óvó szárnyai alá húzódnak, ha baj van, és miközben az amerikai vásárlókon nyerészkednek, addig saját piacukat le akarják zárni. Trump alatt az USA kereskedelmi háborúba kezdett az EU-val, egyoldalúan elkezdte kivonni NATO-együttműködés keretében Németországban állomásozó csapatait, és ugyanilyen egyoldalúan mondta fel mások mellett a németekkel, britekkel és franciákkal közösen tető alá hozott iráni atomalkut.

Donald Trump amerikai elnök csókot lehel Angela Merkel német kancellár orcájára a G7 csoport 2019-es csúcstalálkozóján a franciaországi Biarritzban. Fotó: Pool/Getty Images – Andrew Parsons

A kedvezőtlen kereskedelmi szerkezet sarkallta Trumpot a Kínával való kereskedelmi háború kirobbantására is, ami minden ellentmondásossága ellenére is érzékenyebbé tette az amerikai közvéleményt Peking expanziós törekvései, súlyos jogsértései és adatbiztonsági fenyegetései iránt – újabb érvet adva azoknak, akik szerint Trump nyers, konfrontatív stílusával nagy szolgálatot tesz a nemzetközi rendszer rossz beidegződéseinek, sumákolásainak leleplezésében. De közben a kereskedelmi háborúból Covid-háborúvá váló kölcsönös haragszomrád a világpolitika egyik legterhesebb konfliktusává vált, és ebben egy Biden-elnökség sem hoz feltétlenül enyhülést. Nem mellesleg az amerikai kereskedelmi hiány nem csökkent, csak átrendeződött.

Trump irtózik a háborútól, de nem veti meg az erőszakot

Trump kampányának egyik hangsúlyos eleme volt az, hogy elnökként ő nem fog elrendelni egyetlen amerikai katonai intervenciót sem. Saját szavai szerint

„véget kell vetni a beavatkozások és az utánuk maradó káosz pusztító körforgásának (...) abbahagyjuk a rohanást, hogy külföldi rezsimeket döntsünk meg, amelyekről semmit sem tudunk.”

Elnöksége alatt valóban megkezdte az afganisztáni csapatkivonást – mondjuk mindezt bizarr módon a kabuli kormányzat feje felett, a tálib szélsőségesekkel megkötött alkuval megalapozva –, és korlátozott légi- és rakétacsapásoktól, illetve kommandós akcióktól eltekintve nem hagyta magát belerángatni sem egy Szíria, sem pedig egy Irán elleni háborúba. Különösen a háborúk kimozgásában nem lehet elvitatni a Trump-kormányzat érdemeit.

Mert ugyan (az egyébként valóban számtalan konfliktusban sáros) Irán totális elidegenítése szükségtelennek tűnik, de Trump jól érezte meg, meddig lehet és kell elmenni a keménykedésben. A Perzsa-öböl mentén sokasodó incidensek ellenére tíz perccel egy Irán elleni pusztító légicsapás végrehajtása előtt is vissza merte hívni az amerikai légiköteléket, megálljt parancsolva az eszkalációnak. És az USA azon számítása is helytállónak bizonyult, hogy Teherán Kászim Szulejmáni, a Forradalmi Gárda hazájában hősként (ma már mártírként) kezelt vezetőjének likvidálására sem akarja/tudja lángba borítani a Közel-Keletet – bár ebben nem tudni, hogy mennyi szerepe volt a beütő koronavírus-járványnak is.

És bár Trump sem háborús fenyegetéseivel, sem pedig személyes karizmájával nem tudta még csak lelassítani sem az észak-koreai atomfegyverkezést, a világ mégis megkönnyebbült, hogy az elnöksége első hónapjaiban eldurvuló konfliktus nem fajult háborúvá – Trump nem véletlenül emlegeti kampányrendezvényein ezt a tényt.

Azonban Trump ódzkodása egy Amerikát a második iraki háborúhoz vagy Afganisztánhoz hasonlóan beszippantó konfliktustól nem jelenti az erőszakos megoldások visszafogását; felpörgött – és egyre átláthatatlanabbá vált – a terroristák elleni drónháború, az Iszlám Állam ellen még Obama által kezdett katonai műveletekben sem volt zavar.

Amellett meg Trump impulzivitása sokszor a stratégiailag fontos ügyekben is káoszt eredményezett.

Az elnök 2018 végén például elrendelte a szíriai kurd területekről működő amerikai kontingens kivonását, majd utána a csapatkivonást befagyasztotta, de 2019-ben Recep Tayyip Erdoğan török elnök kérésére – pont a Törökország által indított kurdellenes offenzíva előestéjén – mégis végrehajtotta. De azután jött a sokadik fordulat, mert Trump néhány egységet mégiscsak Szíriában hagyott, csak a korábbiaktól eltérően nem egy stratégiailag-politikailag fontos szerepben, hanem egy Trump fantáziáját megmozgató olajmező védelmében.

Intézmények helyett szívességek, szerződések helyett személyes alkuk

A habitusához illő „valamit valamiért” elvéből és a saját személyes varázsába vetett hitéből fakadóan Trump a külpolitika alakításánál nem igazán számol a közösen elfogadott szabályokkal működő nemzetközi szervezetekkel, és nem fűlik a foga a többoldalú megállapodásokhoz sem. Kiléptette az Egyesült Államokat a párizsi klímavédelmi megállapodásból, nem csatlakozott az ENSZ, valójában semmire sem kötelező elveket megfogalmazó Migrációs Paktumához, majd a koronavírus-járványért hibáztatott WHO-ból is kilépett.

Trump a konkrét intézmények mellett

szakított a nagy nemzetközi szervezeteket és egyezményeket eszmei szinten megalapozó emberi jogok védelmével is,

melyet az amerikai külpolitika – oké, sokszor csak a szavak szintjén – mindig is Washington morális kötelességeként határozott meg. Az elnöknek nem okozott nehézséget a legsötétebb diktátorok méltatása sem, és annak ellenére védelmébe vette Mohamed bin Szalmán trónörököst a Dzsamál Hasogdzsi újságírót csontfűrésszel feldaraboló szaúdi halálosztag által elkövetett gyilkosság után, hogy elismerte, valószínűleg a szaúdi vezető lelkén szárad az Amerikában is élő szaúdi ellenzéki vére.

Donald Trump amerikai elnök a Szaúd-Arábiával kötött fegyverüzleteket szemléltető ábrával büszkélkedik a Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökössel közösen elfogyasztott fehér házi munkaebédet követő sajtótájékoztatón. Fotó: Kevin Dietsch-Pool / Getty Images

Ráadásul a magát a rossz konvenciókkal leszámoló, a „mocsár lecsapolására” elszánt politikusként beállító Trump minden korábbi elnöknél jobban kiszolgáltatta magát a külföldi befolyásnak. Az Amerika jóindulatára vagy valamilyen ügyben konkrét támogatására pályázó külföldi hatalmak Trump jóindulatát széles körben terjesztett dicsérő szavakkal, fejedelmi fogadásokkal, netán a családi céghálózatnak kedvező üzletekkel (a külföldi lobbisták elterjedt gyakorlata, hogy baráti gesztusként lefoglalnak egy csomó szobát a washingtoni Trump-hotelben) is próbálták egyengetni.

Mert ha egyszer valaki bekerült a „Trump barátja” kategóriába, akkor könnyedén szabad kezet kaphat törekvéseihez. A ciklus talán leglátványosabb sikereit is így aratta a Trumphoz a republikánus párton keresztül is ezer szállal kötődő Benjámin Netanjahu, aki Jeruzsálem és a Golán-fennsík státuszában és a ciszjordániai telepek jogszerűségének évtizedek óta visszafogott amerikai megítélésben egyaránt áttörést tudott elérni.

És mi sem jellemzi jobban Trump elképzelését a személyes szívességekre és viszontszívességekre alapozott diplomáciáról, mint az, ahogy Volodomir Zelenszkij ukrán elnököt megpróbálta – egy idő után már a kongresszus által folyósított katonai segély visszatartásával – rábeszélni arra, hogy indítson vizsgálatot Joe Biden és fia, Hunter ukrajnai érdekeltségeinek átvilágítására. Emiatt a demokrata többségű képviselőház elindította az impeachment-folyamatot, amit végül a republikánus szenátus elvetett.

De a Trump-döntéshozatalt belengő, fegyverüzletektől és féllegális kampánytámogatásoktól bűzlő mocsárszag mellett ez a közeg néha valódi diplomáciai diadalok táptalajául szolgált. Trump veje és egyben főtanácsadója, a szintén ingatlanbefektetői múlttal rendelkező Jared Kushner például miután kínosan besült a fellengzősen csak „közel-keleti béketerv”-nek nevezett palesztin rendezési tervével, aktív szerepet játszott Izrael és több Öböl-állam, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein között meginduló, és tényleg történelmi jelentőségűnek tűnő diplomáciai nyitásban.

Amerika meggyengült

A háborúk elkerülése, a megcsontosodott dogmák nyílt megkérdőjelezése sem feledteti el azonban a tényt: Trump első elnöki ciklusa alatt Amerika nemzetközi tekintélye súlyos károkat szenvedett. A Pew Research évtizedek óta végzett kutatásának 2020-as adatai szerint az Egyesült Államok legfontosabb szövetségeseinél megrendült az Amerikába vetett bizalom: Ausztráliától Japánig, Nagy-Britanniától Németországig mindenhol rekordalacsony az Egyesült Államokkal szimpatizálók aránya,

az elnökbe vetett nemzetközi bizalom pedig szinte sehol nem éri el a 20 százalékot.

És miközben erre némi joggal lehet mondani, „kit érdekel, mit gondolnak az amerikai elnökről az olaszok?”, a bizalmi deficit mégiscsak riasztó, ha belegondolunk, a nemzetközi politika legfontosabb figurája vált sok esetben szörnyülködéssel és undorral vegyes köznevetség tárgyává.

Ráadásul a koronavírus-járvány elleni védekezés elborzasztó kudarcai tovább rontottak a helyzeten. Nemcsak arról van szó, hogy az USA gazdaságilag meggyengülve, önmagával meghasonulva fog kievickélni a járványból, hanem arról is, hogy a nemzetközi közösség még kevésbé tekinti „a szabad világ vezetőjének” Amerikát.