Orbán és Matolcsy konfliktusa nem átmeneti cicaharc lesz, tartós nézetkülönbség várható

Az elmúlt napokban felerősödött Magyarországon egy klasszikus konfliktus: mást akar a jegybank és mást a kormányzat, vagyis más a monetáris politika és más a fiskális politika célja.

Ennek a konfliktusnak természetesen az a legszínesebb tálalása, hogy a kormányzat, nevezetesen Orbán Viktor kormányfő és Varga Mihály pénzügyminiszter milyen személyes konfliktusba, kritikákba, hatalmi vetélkedésbe kerül Matolcsy György jegybankelnökkel, illetve hogyan reagál Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter, aki természetesen maga is a kormány tagja, de mivel komoly jegybanki múltja van, egy kicsit mégis külön szereplő.

A hangzatos konfliktusok

Orbán Viktor miniszterelnök hétfőn, az Országgyűlés ülésén úgy fogalmazott, hogy a kormány átvette az infláció elleni küzdelem feladatát és felelősségét, miután az energiaárak és a brüsszeli szankciók olyan mértékűvé emelték azt, hogy a jegybank már nem tud megbirkózni vele.

Egy ilyen mondat sohasem hangzik jól, egy modern gazdaságban az önálló és független jegybank fontos alappillér.

Természetesen a kormányfői mondat nem előzmények nélküli, Matolcsy György is sokat kritizálta mostanában a szerinte inflációt generáló kormányzati lépéseket. Ahogy a magyar gazdaságpolitika fő aktorai körében felmerülnek az élesen eltérő vélemények, például az infláció felelőseiről, rendkívül vicces azt látni, hogy a korábban lelkes sikerpropagandát folytató szereplők teljesen átveszik a kritikus elemzések, akár a kritikus cikkek érvrendszerét. Matolcsy György például már ugyanúgy hibáztatja a kormányzati túlköltekezést és az ársapkákat, mint tette azt a Telex is.

Varga Mihály pedig immár úgy mutogat vissza arra az időre, amikor az MNB egyszerre emelt kamatot, de még élénkített is a Növekedési Hitelprogrammal (NHP) és a Növekedési Kötvényprogrammal (NKP) vagy állampapír-vásárlásokkal, mint a jegybank kormánytól független kritikusai.

Nagy Márton eközben egy harmadik magyarázatot adott az inflációra az egri Közgazdász Vándorgyűlésen: szerinte nem a kormány, nem is a jegybank a hibás, hanem az ország adottságai. Ebben az írásban azonban most nem a személyes felelősséghárítás vagy sárdobálás lesz a fő témánk, hanem az, hogy miért akar mást a monetáris (jegybanki) és a fiskális (kormányzati) politika.

Az MNB célrendszere

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) és általában a jegybankok fő célja az, hogy árstabilitás legyen. A mai magyar helyzetre fókuszálva kissé egyszerűsítve ez azt jelenti, hogy az infláció térjen vissza a 3 százalékos kívánatos szint közelébe. Az inflációt az töri le, ha az emberek nem vásárolnak annyit. Azt még a jegybankok sem szokták ugyanakkor kimondani, hogy a céljuk ilyenkor az, hogy az emberek szegényebbek legyenek, ne tudjanak annyit fogyasztani.

Ismertebb kifejezés az ilyen időszakokra a monetáris szigorítás, vagyis az, amikor a jegybank tudatosan hűti a gazdaságot, csökkenti az aktivitást.

A jegybanknak sokféle eszköze van, mindenféle kondíción tud változtatni, de a leglényegesebb az irányadó kamat és az alapkamat megemelése, magasan tartása. Most csak azért nem megyünk bele e kettő különbségének magyarázatába, mert jelenleg (végre) ugyanakkorák ezek a kamatszintek, egyaránt 13 százalékosak.

Ha az MNB kamatot emel, akkor azzal az a célja, hogy a magasabb kamatok mellett több állampolgár döntsön úgy, hogy nem fogyasztja el a pénzét, hanem megtakarítja, vagyis közgazdász nyelven a fogyasztási hajlandóság rovására növelje a megtakarítási hajlandóságát. Hasonlóképpen a magasabb kamatok mellett a vállalatok is visszafogják a beruházásaikat, mert nehezebb finanszírozni a projekteket, ez is csökkenti a keresletet, a gazdasági aktivitást. Ha pedig kevesebb a lakossági és a céges vevő, abban lehet bízni, hogy az árak már nem szállnak úgy el.

Ezzel szemben a kormány

A fiskális (költségvetési) politika azonban a fenti célok idején bajban van. A fiskális politika gyakorlatilag egy gyűjtőfogalom: mindent jelent, amit a kormány csinál, vagyis azt fedi le, ahogy a kormány újraelosztást végez.

Ennek keretében adókat határoz meg és szed be, illetve dönt a kormányzati források elköltéséről, fizetésekről, nyugdíjakról, szociális kiadásokról, akár gazdaságpolitikai támogatásokról is.

Ha szigorú a monetáris politika, akkor a fiskális politika azzal szembesül, hogy az emberek rosszabbul ének, csökken a reálbérük, kevesebbet tudnak vásárolni. A kormányban politikusok ülnek, ők ilyenkor azt is látják, hogy a szavazók elégedetlenek lesznek.

Ráadásul, ha kevesebbet fogyasztanak az állampolgárok, akkor kevesebb fogyasztáshoz kapcsolódó adót (elsősorban áfát, de jövedéki adót is) fizetnek be, vagyis a költségvetés bajba kerül.

Ehhez hozzájárul az is, hogy a megemelt kamatok miatt az államadósság finanszírozása is több pénzbe kerül. Éppen ezért a fiskális politika bár megérti, hogy az infláció ellen harcolni kell, de amint lehet, már próbálja noszogatni az MNB-t, hogy elég már a „megszorításokból”, induljon be a növekedés, a belső fogyasztás.

Rövid táv és hosszú táv

Amit tehát most látunk, az végre egy klasszikus monetáris-fiskális konfliktus, sokkal természetesebb szereposztás, mint amikor a jegybank és a költségvetés kart karba öltve élénkített. Ez volt a híres high-pressure economy, vagyis az, amikor boldog-boldogtalan fújta a kürtöt, uniós pénzekkel, jóléti csomagokkal, demográfiai segítséggel, támogatott hitelekkel. Mindezek természetesen népszerűek és örömteliek, csak előrevetítik a böjtöt, a gondtalanul zenélő tücsök felé vészesen közeledő telet.

Rövid távon most mindenesetre erős konfliktus feszül a jegybank szigorúsága és a kormány élénkítési tervei között. Ám a nagyobb baj az, hogy a következő évtizedben ez a konfliktus konzerválódhat. Móricz Dániel, a Hold Alapkezelő befektetési igazgatója szerint

olyan évtized előtt állunk, ahol tartósan magasabb lesz az infláció és a kamatkörnyezet.

Aki a 2008–2009-es pénzügyi válság után kezdett el befektetni, annak nagyon furcsa lehet ez a magas infláció és a magasabb kamatok, de aki régebb óta van a piacon, úgy is gondolhatja: ez a normális, vagyis az volt az abnormális, ami 2011 és 2021 között történt, például a negatív kamatok világa. Pár éve Ausztria száz évre bocsátott ki 0,88 százalékos kamattal államkötvényt. Aki ilyet vett, hatalmasat bukott.

Árokszállási Zoltán, az Equilor Befektetési Zrt. vezető elemzője szerint is sokáig velünk maradhatnak a magas reálkamatok, csak lassan indulhat el a magyar növekedés.

A magas infláció és a magas kamatok pedig a fogyasztás mellett a beruházásokat is visszavetetik, amire csak rátesz egy lapáttal, hogy az elmaradó uniós források a vártnál nagyobb nehézségeket okoznak a magyar gazdaságnak.

De miért marad velünk az infláció?

Ebben a szép új világban, vagyis a magas kamatok mellett nagyon drága lesz nem csinálni semmit a pénzünkkel. Vagyis aki akár készpénzt halmoz fel, akár olyan magas folyószámla-egyenleget tart fenn, ami nem fizet kamatot, sokat bukik, mert a nem kamatozó pénz elértéktelenedik.

Mi ezzel a baj? Ahogy a cikk elején szó volt róla, ha magas az infláció, akkor a jegybankoknak magas kamatokkal kell védekezni, a gazdaságok így azonban tartósan „depressziósak” maradnak, a szavazók elégedetlenek leszek, a kormányok idegessé válnak, sokan megbuknak.

De miért gondolják az elemzők, hogy az infláció tartósan magas marad? Móricz Dániel több tényezőt is kiemel.

A korábbi dezinflációt nagyban segítette a globalizáció, a globális munkamegosztás: mindenki ott termelt, ahol az olcsó volt. A Covid, a geopolitikai feszültségek (amerikai–kínai kereskedelmi háború, orosz–ukrán fizikai háború) miatt az ellátásbiztonság immár sokszor fontosabb, mint a hatékonyság, vagyis a cégek már nem ott termelnek, ahol a legolcsóbb, hanem az európaiak hazajönnek (például Kelet-Közép-Európába), az amerikaiak is hazamennek, ők például Mexikóba. Az új kapacitások beruházási költsége és a drágább termelés beépül az árakba.

De ugyanúgy ára van a klímavédelemnek is. Ahogy zöldülünk, drágább a termelés, ez is tartós inflációs trend maradhat.

Áremelő tényező maga a demográfia is. Lehet azt mondani, hogy az öregek kevesebbet fogyasztanak, vagyis a fogyasztásuk nem emeli úgy meg az árakat, de ahogy egyre kevesebb ember tart el egyre többet, az felértékeli a munkát, és az inflációban a legfontosabb tényező mindig a bérszínvonal.

Természetesen lehetnek ellenhatások is. Ha nagyfokú technológiai fejlődés lesz, az mindig „olcsósít”, vagyis nem elképzelhetetlen, hogy a korábbi nagy árcsökkentő trendek (hipermarketek elterjedése, az internet megjelenése) mellett majd a mesterséges intelligencia is áresést okoz.

Miért kellenek magas reálhozamok?

Az infláció ellen tehát harcolni kell, és amíg egy gazdaságban nagy a kereslet, az inflációval lépést tart az emberek béremelkedése, vagyis a reálbér nem változik, addig nem lehet letörni az inflációt. Hiszen kit zavar az árak emelkedése, ha a jövedelme is ugyanannyival nagyobb? Miért fogná vissza magát az ilyen ember a fogyasztásban?

A folyó jövedelem mellett ráadásul a korábban felhalmozott vagyon is számít.

Ha valakinek van érdemi megtakarítása, az abból is tud fogyasztani. Ha a reálhozamok negatívak (a befektetések kevesebbet hoznak, mint az infláció), akkor egyesek kifejezetten úgy gondolhatják, hogy érdemes a pénzt elkölteni, előrehozni későbbre tervezett vásárlásokat.

Miért várnék a jégszekrény megvásárlásával, ha egy év múlva 20 százalékkal drágább jégszekrényre számítok, viszont a bankban csak 10 százalékot kapnék egy évre a pénzemre? Viszont ez a kereslet megint tüzelheti az inflációt.

A vagyonotokból se költsetek!

Amennyiben az emberek sokat költenek a megtakarításaikból, akkor megint nem tudtuk a keresletet csökkenteni, vagyis az árak emelkedése nem fog megállni. Éppen ezért – bármennyire is rémesen hangzik – az infláció elleni hatékony védekezéshez az kell, hogy az embereknek se jövedelme ne legyen elég (reálbércsökkenés), de ne is simítsák a fogyasztásukat, vagyis a megtakarításaikból se vásároljanak sokat. Ehhez pedig az kell, hogy legyen reálhozam a megtakarításokon.

Ha 13 százalékos inflációnál a befektető azt látja, hogy 15 százalékos hozammal tudja félretenni a pénzét, az motiváló lesz arra, hogy elhalassza a fogyasztását.

Árokszállási Zoltán szerint mindenesetre a reálkamatok globálisan sem fognak visszatérni a 2010-es években látott alacsony szintekre, ami a magyar jegybank mozgásterét is szűkíti.

Ha máshol jók a kamatok, Magyarország nem maradhat le, mert az csúnyán gyengítené a forintot. Az elemző szerint

az idei 18 százalékos csúcs után jövőre 6 százalékra zuhanhat ugyan a magyar infláció, de az idén 0,7 százalékos recesszió lesz,

ami után a szakember jövőre is csak 2,5 százalékos növekedést és mérsékelten gyengülő forintárfolyamot vár.

Az elemző – kollégájához hasonlóan – szintén a deglobalizációs folyamatok új beruházásait és a zöld átállás hatalmas költségeit emeli ki, de ő a védelmi kiadások általánosan növekedését is ilyen inflációemelő hatásnak véli.

Addig jó, amíg a kormány és a jegybank mást akar

Árokszállási Zoltán szerint az is nehézséget okoz, hogy a magyar dezinflációt jelenleg hajtó elemek idővel egyre kevésbé fogják éreztetni hatásukat:

a forint most már gyengül, emelkedik az olajár, januártól emelkedik az üzemanyagok jövedéki adója, némileg élénkülhet a fogyasztás, miközben a költségvetés kiigazítási kényszere folyamatos kockázatot jelent.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy a kormány és a jegybank konfliktusa nemcsak valami átmeneti, személyeskedő cicaharc lesz, hanem az intézmények szerepéből fakadó tartós nézetkülönbség. És miközben sokat fogunk arról hallani, hogy nehéz időkben az lenne a jó, ha a kormány és a jegybank jobban kooperálna, valójában addig örüljünk, ameddig látunk olyat, hogy a kormány és a jegybank mást akar, ha mindenben egyetértenek, akkor valaki feladta a természetes célrendszerét, vagy a kormány már valahogy bedarálta a jegybankot.