Így jár jól az állam az inflációval és a rekorder forgalmi adóval

Egészen megdöbbentő, hogy a 2022-es költségvetésben mennyire megugrottak a forgalmiadó-bevételek. Mint a Portfolio.hu cikke is megemlíti,

az előirányzott 5487 milliárd forint helyett 6860 milliárd forint áfa folyt be, ez 25 százalékkal magasabb forgalmi adó, mint a terv.

Ha ezt Magyarország lakosságára vetítenénk, ami természetesen így nem teljesen értelmes, hiszen a cégek is fizetnek áfát, azt mondhatnánk, hogy a magyar lakosok összessége fejenként több mint 700 ezer forintot fizetett be az államnak a fogyasztása után. De miként lehetséges ez, ha a 2022-es éves infláció mindössze 14,5 százalék volt (igaz, a friss januári havi adat már 25,7 százalék)? Az Amundi, az Equilor, az ING és a K&H Bank elemzőinek segítségével megpróbálunk pár összefüggést megvilágítani.

Fogyasztás és megtakarítás

Németh Dávid, a K&H Bank vezető elemzője szerint az előirányzotthoz képest magas forgalmiadó-bevételnél három elemet rögtön érdemes megemlíteni,

• a költségvetési „tervet” 2021 közepén, még érdemben alacsonyabb inflációs környezetben készítették;
• a magas 2022-es infláció sokat dobott a forgalmiadó-bevételeken;
• ráadásul 2022-ben, bár pontos teljes éves adatot még nem közölt a KSH, a fogyasztás volumene is 6-7 százalékkal nőhetett.

Adat az első három negyedévről van, ott még 7,9 százalék volt a háztartások fogyasztásának bővülése. (Később bemutatjuk, hogy a kiskereskedelmi forgalomról már van éves adat, de az csak az áruk fogyasztását mutatja, emellett a lakosság energiáért, szolgáltatásokért is fizet, vagyis az egy szélesebb kategória.)

Aki pénzt keres, az alapvetően két dolgot tehet a jövedelmével: felélheti, vagy megtakaríthatja.

„Aki gazdagabb, az arányaiban többet tud megtakarítani (erre magasabb infláció idején magasabb kamatot is kap), aki azonban szegényebb, ő legnagyobbrészt elfogyasztja a jövedelmét”

– magyarázza Török Lajos, az Equilor vezető elemzője. Vagyis minél nagyobb valakinek a vagyona és a jövedelme, annál kevésbé vágja földhöz az infláció. Ha például valakinek kiadható lakása van, ilyenkor bérleti díjat tud emelni, ha pedig pénze van, az államtól inflációkövető kamatot kaphat. De a szegényeknél külön gondot okozott, hogy a fogyasztásukban kiemelkedő élelmiszerek esetében fokozott, éves szinten 44,5 százalékos áremelkedés volt tapasztalható.

Egyél kevesebbet, egyél rosszabbat!

Mit reagálhat erre a fogyasztó? Sajnos nem sok jót: tud kevesebbet enni, vagy tud rosszabbakat enni. Profánul hangzik, de tényleg ez történik. Ezt mutatják a számok is, hiszen az évet már rendkívül gyenge teljesítménnyel zárta a kiskereskedelmi szektor, a KSH szerint decemberben az élelmiszer-kiskereskedelem éves bázison 8,3 százalékos visszaesést mutatott.

Az extrém inflációs környezetben a háztartások egyre jelentősebb mértékben fogják vissza az élelmiszerre fordított kiadásaikat

– véli Virovácz Péter, az ING szenior elemzője. Az emberek tehát értékben (és volumenben is) kevesebbet esznek, hat szelet rántott hús helyett néggyel lakik jól a család, és az élelmiszerek összetételén is sokan változtatnak. Itt külön érdekességképpen érdemes bemutatni a Giffen-javak közgazdasági fogalmát. Ennek a lényege, hogy miközben amikor valami drágul, aziránt általában csökken a kereslet, ezzel egyidejűleg vannak olyan termékek, amelyek iránt éppen akkor nő a kereslet, ha emelkedik az áruk.

Ha például a Kovács családnak havonta 60 ezer forintja van arra, hogy vacsorázzon, a zsíros deszkás vacsora 1000 forintba kerül, a pizzás vacsora 4000 forintba. Ha 60 ezer forintjuk van egy 30 napos hónapban, akkor megtehetik, hogy 20-szor esznek kenyeret, 10-szer pizzát. Ám, ha váratlanul kétszeresére drágul a kenyér, és már csak 2000 forintból jön ki a szendvicsvacsora, akkor már csak úgy tudnak mindennap vacsorázni, ha mind a 30 nap kenyeret esznek.

Vagyis hiába drágult a kenyér jobban, mint a pizza, a család mégis a kenyérfogyasztását növelte.

Nézzük az államot!

Folytassuk a hétköznapi példákat, de már azzal a céllal, hogy az állam helyzetét is megértsük! Az állam forgalmi adója ugyanis nemcsak akkor nőhet, ha többet fogyasztanak a magyarok, hanem akkor is, ha infláció van, ha gyengül a forint, vagy ha az állam megemeli az adó kulcsát, de ettől nem csökken a kereslet.

Képzeljük el, hogy egy adott évben 1 euró a banán világpiaci ára, 300 forint az euró (boldog békeidők!), és 27 százalékos forgalmiadó-kulcsot használ az állam. Van egy jólelkű kereskedőnk, aki 1 euróért, azaz 300 forintért importál egy kiló banánt. Erre ráteszi a 27 százalékos áfát, de profitot nem, és 381 forintért kirakja a polcra a banánt. Megvesszük, megisszuk a banánturmixunkat, 300 forint a kereskedőé, 81 forint az államé lesz a kifizetett 381 forintból.

Majd jön egy újabb év, és egy röpke 100 százalékos infláció. A banán nettó ára felmegy 600 forintra, a fogyasztói ára 762-re. Ugyanannyi kalóriát fogyasztottunk, de már 762 forintot adtunk ki, amiből a kereskedőnek 600, az államnak pedig 162 forint lett a bevétele.

Végül jött egy harmadik év, amikor legalább már eltűnt az infláció, viszont egy euró már 400 forintba került. Ekkor a 2 eurós banán már nettó 800 forintot kóstált kilónként, és adóval 1016 forintba kellett adni érte, így az állam már 216 forintnyi adót kapott.

Ha pedig a forgalmi adó kulcsát emeli meg az állam, például 30 százalékra, akkor az utolsó 800 forintos nettó árra nem is 216, hanem már 240 forint adó rakódik.

Ezek után lehet azt mondani, hogy a költségvetés a nagy inflációnak, a gyenge forintnak, a minél magasabb adókulcsoknak szurkol? Bizonyos szinten igaz ugyan ez az állítás, de nem teljesen, mert a szélsőségek, így a magas infláció, vagy a gyenge nemzeti fizetőeszköz, a bénítóan magas adókulcsok sok bajt is okoznak.

Az állami bevételek ugyanis az infláció idején megugranak, a kiadások viszont csak csúsztatva emelkednek.

Zárójelben itt azért megjegyezzük, hogy eltérő áfakulcsok vannak, vagyis az állam persze jobban örül, ha 27 százalékos áfatartalmú termékből fogy több (plazmatévé), mintha 5 százalékos áfásból (sertéshús).

Nem hangzik jól, de igaz, hogy az állam jár jól

Láttuk a polgár, és láttuk az állam pozícióját. A lakosság azonban joggal érezheti úgy: nem elég, hogy nagy a drágulás, magas az infláció, az állam még „nyerészkedik” is a dráguláson, amikor az EU legmagasabb áfakulcsával, 27 százalékkal terheli a fogyasztást. Nagyon azért ne irigyeljük a 2022-es magyar államot, mert a magas energiaárak és a rezsiharc nevű politikai terméke miatt valójában nem volt könnyű éve.

De miközben természetesen az infláció mindent és mindenkit sújt, a kissé profánul megfogalmazott „az állam jár jól” mégis igaz. Amikor a vártnál magasabb infláció miatt az államnak növekednek a bevételei, akkor nem feltétlenül nőnek ugyanolyan mértékben a kiadásai. Hiszen sok tétel „nominálisan” van beállítva a büdzsében, vélhetően az állam majd követi a közszolgák béreivel, a nyugdíjakkal az inflációt, de nem azonnal, vagy nem abban a mértékben, így az infláció tényleg lehetőséget ad arra, hogy egy állam átmenetileg nyerjen, akár „elinflálja” az adósságait, a kiadásait, míg a bevételeiben jobban követi a pénzromlást.

Természetesen abból, hogy az állam nem jár rosszul, nem következik az, hogy direkt generálja a pénzromlást. Sőt, azért abban lehet reménykedni, hogy az infláció elindul lefelé. Kiss Péter, az Amundi Alapkezelő Zrt. befektetési igazgatója szerint mindenesetre infláció tekintetében tényleg kilógunk a regionális sorból, és a többi országnál lassabb csökkenés is várható, de az Amundi

az év végére 8 százalék körüli inflációt valószínűsít, amit az ársapkák eltörlése felfelé is módosíthat.

A Fidesz filozófiája az adóparadicsomtól az adópokolig

Helyezzük most ezt az egész szegénysanyargatást, a magas áfakulcsot egy kicsit kontextusba! Talán kijelenthető, hogy a Fidesz elmúlt 12 évben meghonosított sokféle gazdaságpolitikai intézkedése közül az adópolitikája volt a legsikeresebb. Ez ma már annyiban csak idézőjellel mondható, hogy amikor a kormány minden létező entitást megadóztat, ahol felbukkan a pénz esélye, az természetesen nagyon negatív hatású lesz, tőkebefektetésekre például biztosan nem ösztönöz. Gondoljunk csak bele, hogy immár például a Budapesti Értéktőzsde négy legismertebb cége, az OTP, a Mol, a Magyar Telekom és a Richter Gedeon mindegyike különadókkal terhelt, nem véletlen, hogy a magyar tőkepiac az egyik legrosszabbra értékelt széles Európában.

Na de vissza az említett sikerekhez! A Fidesz azt mondta, hogy nem akarja rontani a legális magyar gazdaság versenyképességét, és ezzel a fránya magyar társadalommal amúgy sem fog küzdeni. Kezdjük az utóbbival! Itt volt már török hódoltság, osztrák uralom, oroszok meghatározta kommunisták, évszázadok óta sikk az adóelkerülés, mindenki üzemszerűen kijátssza a hatalmat. Ez ellen lehet küzdeni, megpróbálni elmagyarázni, hogy a pénz közös céljainkra kell, egészségügyre, oktatásra, de ha az állampolgár azt látja, hogy éppen ezek a területek eléggé elhanyagoltak, viszont milliárdok jutnak stadionra, a barátokat megtaláló tőkeprogramokra, akkor eleve nem is cseng olyan hitelesen.

De a Fidesz nem is nagyon próbálkozott a meggyőzéssel, inkább az átstrukturálásra és a beszedésre helyezte a hangsúlyt. Ahol pedig pénzről volt szó, ott még az állam is tudott nagyon hatékony lenni.

A Fidesz a könnyen beszedhető adókat preferálta, mégpedig úgy, hogy a magyar gazdaság versenyképességét ne rombolja le azzal, hogy túl drága a foglalkoztatás.

Ez alapvetően jó iránynak bizonyult. A Fidesz tehát kialakított egy olyan adópolitikát, hogy amit el lehet kerülni, vagyis a magánszemélyek (szja – személyi jövedelemadó) és a vállalkozások (tánya – társasági nyereségadó) legfőbb adóit, azokat nagyon alacsonyra lőtte be, és még az alacsony kulcsokat is nagymértékben lehetett faragni. (Nem kalandozunk most el a globális minimumadó témája irányába, de azért az majd kicsit nehezíti a magyar elképzeléseket.)

A magánszemélyek egykulcsos adóval adóznak, nincs a gazdagokat sújtó progresszió, és emellé mindenféle hosszú távú megtakarítással még ebből is kedvezményeket lehet elérni. A vállalkozások nyereségét is alacsony adó terheli, de aki tőkét hoz ide, még ebből is mesés kedvezményeket kaphat.

Ez eddig már-már adóparadicsomi, de akkor miből gazdálkodik majd az állam? A megoldás az „adópokol”, vagyis az, hogy a fogyasztást terhelő és elkerülhetetlen adók rekordmagasak. Világszinten is különleges forgalmi adó terheli ugyanis általánosan a fogyasztást, és emellett is mindenféle olyan tevékenységet, felhasználást, amelyet úgyis kifizet a fogyasztó, lehet a példánk az alkohol, vagy a benzin jövedéki adója, az autópálya-használat és hasonlók.

A pontos európai forgalmiadó-mértékeket nem soroljuk fel, itt böngészhetők az adatok, de annyi megjegyezhető, hogy

az európai uniós áfakulcsok 17 (Luxemburg) és 27 százalék (Magyarország) között szóródnak, a 23-25 százalékos kulcs talán a legjellemzőbb.

Emellett óriási előrelépést tett az állam a tekintetben is, hogy az adókat beszedje. Itt valóban pozitívumként kiemelhető, hogy ezek elsősorban értelmes digitalizációval valósultak meg; megjelentek, terjedtek az adóhivatalhoz bekötött pénztárgépek, az elektronikus útdíjfizetés és ellenőrzés, a hatékonyabb NAV. Ebbe az egészen sikeres folyamatba rondított bele a Coviddal, majd az energiaválsággal indokolt fokozott különadós rendszer, a kiszámíthatatlanság, a testre szabott adóztatás, amely véletlenszerű és sokszor igazságtalan, és amely indokolatlanul helyezte még hátrébb Magyarországot a külföldi működő tőkéért folyó versenyben.

Megjött az infláció

A Covid után érkezett meg a magas infláció és ez az egész forgalmi adós mizéria. Megfigyelték, hogy a kormány nagyon sok esetben csak fokozta a bajt, de ez annyiban még érthető is volt, hogy a bajt a gazdaság érezte, az állam viszont nem annyira, sőt. Energiaválság volt, de a fosszilis üzemanyagokra olyan ársapkát vezetett be a kormány, amely rekordfogyasztáshoz vezetett. Az energiaválság idején minden racionális európai állam igyekezett segíteni a háztartásokat, Magyarország éppen ekkor engedte rá jobban a piaci árakat a lakosságra (ne legyünk persze igazságtalanok, a magyar lakosság így is a nyugati államokban élőknél kevesebbet fizet az áramért, vagy a gázért).

Végül ársapkákkal sújtotta az élelmiszerpiacot, de a magyar állam az intézkedéseivel, vagyis az ársapkákkal, a láncok szívatásával, a kiskereskedelmi adó emelésével jelentős mértékben azt fűtötte, hogy nálunk még jobban emelkedjenek az élelmiszerárak. Az intézkedések indítékai lehetnek:

• Nagyobb a rezsiszámla? Több áfabevétel.
• Szívnak a benzinkutak az ársapkával, hiány van? Igen, de a nagyobb volumenek miatt az áfabevétel nem rossz (itt azért annyira limitált volt az ár, és volt adócsökkentés is, hogy érdemben nem nyert az állam).
• Az élelmiszer sokkal drágább, a láncok kompenzálják a veszteségeiket? Igen, de több az áfabevétel.

Olykor az adót is megadóztatják

Egyesével végig lehetne menni azon, hogy mennyivel növelte meg a forgalmiadó-bevételeket az, hogy a lakosság a fogyasztásának egy jelentős része után többet fizet az áramért vagy gázért. Az, mennyi bevételt jelent az államnak a globálisan is kiugró élelmiszer-infláció. Ha morbidak szeretnénk lenni: az állam olykor az adót is megadóztatja.

Például egy kiskereskedelmi cég megemeli a kenyér árát, mert 4,1 százalékos kiskereskedelmi adót kapott a nyakába. Az állam a kiskereskedelmi adó miatt megnövelt árban is érvényesíti az áfát, még nagyobb lesz az áremelés. A forgalmi adó legáltalánosabb 27 százalékos kulcsa mindig a nettó árra rakódik rá, akkor is, ha 100 forint volt ez az ár, de akkor is, ha a januári 25,7 százalékos inflációnak megfelelő emelkedéssel már 125,7 forint. Ez azt jelenti, hogy

minden pótlólagos háztartási kiadás 21,2 százaléka forgalmi adó lesz.

A magyar ember nem szeret adót befizetni, de a boltban egyelőre megveszi a drága telefont, tévét, pezsgőt és joghurtitalt. Csak aztán egyesek „kiárazódnak” a fogyasztói csoportból, mert nekik már nem futja mindenre. Az infláció szomorú hatásmechanizmusa, hogy miként a forradalom a gyermekeit, a pénzromlás is felfalja a fogyasztóit. Ha pedig már érdemben kisebb a kereslet, akkor majd az árak sem tudnak úgy szárnyalni.

Az újraelosztás mértéke

A magyar forgalmi adó mindenképpen magas, de hogyan lehetne kisebb? Az egyik lehetséges út az lenne, ha csökkenteni lehetne az állami újraelosztás mértékét – mondja Németh Dávid. Az országok azt szokták mérni, hogy mekkora a költségvetési kiadások aránya a GDP százalékában. Talán meglepő lehet, de éppen a térségünk, Bulgária, Románia, valamint a Baltikum és Hollandia a legmértéktartóbb, a maga 35-45 százalékos redisztribúciós arányával. Magyarország nagyjából középutas,

az állami büdzsé a GDP felére „teszi” rá a kezét.

Végül vannak az északi nemzetek, Belgium, Franciaország, Ausztria, amelyek olyan jóléti államot működtetnek, jó minőségű egészségüggyel és oktatással, többet fizető nyugdíjrendszerrel, magasabb munkanélküli-segéllyel, amikor is a GDP 55-60 százalékát költi el a központi költségvetés.

Természetesen azon mindig lehet gondolkodni, hogy az állam hol tudja csökkenteni a szerepét, mert ha adót tudna csökkenteni, az javítaná a versenyképességét (igaz, itt közbevethetjük, hogy ha nincs munkaerő-tartalék, ez csak mérsékelten igaz), mindamellett Magyarországon, ahol a világ pénze kellene az oktatásba és az egészségügybe, nem tűnik igazán reálisnak egy érdemi csökkentés. A magyar államnak eközben amúgy is sok baja van: drága az energia, nem jön az uniós forrás, sokkal költségesebb az adósságunk finanszírozása. És így, bármennyire morbid is, a szegényeket sújtó magas infláció azért kicsit tompítja az állam nehézségeit.