Az anyósától örökölte, ő maga 71 éve vezeti a kiadásait napról napra

„Juliusban oly magas számokban beszélünk, hogy valósággal zavarban vagyunk – pénzzel venni abszolut semmit nem lehet. Pénzzel csak a vonaton és postán fizethetünk.”

Nem túlzunk, amikor azt mondjuk: megsárgult papírlapon olvassuk ezeket a sorokat egy nyíregyházi panellakásban. Egy több mint nyolcvanéves naplót lapozgatunk, egyiket abból a többkötetnyi lefűzött jegyzetfüzetből, kockás füzetből, díszes dossziéból, bevételi és kiadási nyilvántartásból, amelyeket Bornemissza Gáborné Éva néni előpakolt a kedvünkért. És amelyek 1936-ig visszamenőleg tartalmazzák egy kulák-, majd 1951-től egy hivatalnokcsalád összes bevételét és kiadását, néha szó szerint kínos precizitással (erre mindjárt visszatérünk).

A családi költségvetés készítését Éva néni nem otthonról hozta, néhai férje viszont igen. „Anyósomtól örököltem ezt” – mondja, abban a családban ennek nagy hagyománya volt. A férje tiszabecsi kulákcsaládból származott, 25 hold földjük volt, ami nem sok, de „embereket foglalkoztattak, ezért lettek kulákok”. Amikor megházasodtak, a férje „követelte”, hogy pénzügyi számvetést csináljanak ők is, listázzák minden egyes bevételüket és kiadásukat, ami ellen az akkor 19 éves Évának se volt kifogása.

– Nagyon jó egy családban, ha az ember tudja, hol tart – mondja. – Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Így jöttem rá, amikor a férjem megcsalt.
– Hogyan? Elkezdtek nőni a kiadások, és hiányzott pénz?
– Hát amikor a hatvanas években 500 forintot adtam neki egy hétre… És amikor hazajött, mondta mindig, hogy adjál már még, adjál már még… Hát mire, minek? Így jöttem rá, hogy túl sok pénzt költött. Volt egy Opelünk, és mentek Szoboszlóra mulatni.

De ugorjunk még vissza egy kicsit az időben, ha nem is az első napló megszületésének időpontjára, 1936-ra, de a magyar gazdaságtörténet szempontjából izgalmas időszakra, tíz évvel későbbre! A vesztes második világháború után egy évvel a magyar gazdaság és így a pénzünk, a pengő is romokban volt. Utóbbit olyan hiperinfláció sújtotta, amit elképzelni is nehéz (bár vajdasági olvasóinknak lehettek hasonló élményeik a jugoszláv dinár kilencvenes évek eleji hiperinflációjával). Tanulságos ebből a szempontból megnézni Éva néni néhai anyósának 1946. május–augusztusi naplóbejegyzéseit.

1946. május: háromszor is érkezett nyugdíj. Május 13-án 168 millió pengő, tizenegy nappal később 677 millió pengő, majd további öt nap múlva még újabb 2000 millió pengő nyugdíjat kapott a család. Hogy mire volt ez elég? A számok mellett ezekben a hónapokban néhány szöveges megjegyzés is van a naplóban, ez a néhány sor májusból sok mindent elárul: „Irtózatos a drágaság. Pl. 1 tojás = 2 millió P. Főképpen cserébe lehet venni mindent. Lekvár, dió, olaj, zsír a csereeszköz. Máról holnapra emelődik a drágaság, 24-én 1 tojás 10 millió P., 1 liter olaj 500 millió pengő”. Tehát az utolsó nyugdíjfizetésből 4 liter olajat lehetett (vagy inkább lehetett volna) venni.

És az őrület még csak ekkor kezdődött. Júniusban ismét egymást követték a nyugdíjkifizetések, az összegük ép ésszel szinte felfoghatatlan volt: előbb 13 milliárd, majd 330 milliárd, végül „kb. 481 ezer milliárd” pengő nyugdíjat kaptak. Az egyik naplóbejegyzés szerint ekkorra kivonták a forgalomból a millió pengő alatti bankjegyeket, egy másik szerint pedig – ami megmutatja a nyugdíj értékét – egyetlen út Tiszabecsről Debrecenbe 2 billió, azaz 2000 milliárd pengőbe került a hó közepén.

Nem csoda, hogy júliusról egyetlen szám sem maradt fenn, csak az a néhány sor, amivel a cikket kezdtük. Ekkorra már elvileg 100 trilliós és 1 trilliárd pengős bankjegyek is forgalomban voltak – utóbbit számmal így, huszonegy nullával kell leírni: 1 000 000 000 000 000 000 000 –, bár teljesen fölöslegesen. Egyrészt ekkor már az összes kinyomtatott magyar bankjegy értéke együtt sem érte el a 600 000 dollárt, másrészt, mint azt a naplóbejegyzés is mutatja, valóban nem lehetett értük semmit kapni a gyakorlatban sem.

Augusztusra aztán minden megváltozott, a hulladékpapírrá vált pengőt felváltotta a forint. Már legalábbis elméletben. A követhetetlen mennyiségű nulla után még a váltópénzre is vissza kellett szokni, szerencsére a forint váltópénze ugyanúgy a fillér volt, mint annak idején a pengőé. Az idősebb Bornemissza család 1946 augusztusában szintén 3 részletben kapta a nyugdíjat, előbb 11,80, majd 10, végül 21,80 forintot. Az átmenet viszont nem volt zökkenőmentes, erről tanúskodik egy megjegyzés a bevételek melletti hasábban: „Ritka a forint, nincs pénz.”

Néhány évvel később, amikor a forint már nem technikai okok miatt volt ritka, hanem az ötvenes évek gazdaságpolitikai szigora miatt, Éva néni feladata lett a családi kiadások és bevételek nyilvántartása. 1951-ben házasodtak össze, azóta, vagyis most már több mint hetven éve vezeti folyamatosan a családi nyilvántartást, minden naplót az In nomine Dei / incipio hoc opus, avagy az „Isten nevében / elkezdem ezt a munkát” felírással kezdve.

– Rendkívüli helyzetekben, például amikor születtek a gyerekei, szünetelt a költségek feljegyzése? – kérdezzük tőle, de igazából nem is lep meg a válasza.
– Egyedül az 1956-os forradalom alatt kellett megszakítani, amikor Enyingről siettünk Tiszabecsre, haza, a gyerekekhez, akiket a nagyszüleiknél hagytunk.

Előzetesen nem csinált és csinál terveket, hogy mire kell majd költeni, így nem is az a cél, hogy a kiadásait kordában tudja tartani. Minden hónapban csak azt követte nyomon, hogy milyen bevételeik voltak, és mire mennyit költött. Mindenfajta bevételt beír, a rendszerest is, a rendkívülieket is. Külön vezeti, hogy mennyi megy el a szinte mindennapi bolti bevásárlásnál élelmiszerre és egyéb fogyóeszközökre, és minden mást egy külön oszlopban vezet. Amikor hazaér a boltból, az első dolga, hogy beírja a kiadásokat, év végén pedig a havi összesítésekből mindig megcsinált egy éves kimutatást is.

A vásárlások során kapott blokkokról és a rezsiről érkező csekkekről kiírt árakból így megtudhatjuk mennyibe került egy bevásárlás a hetvenes években, vagy a rendszerváltás idején egy rendes tankolás. A naplók lapozása során régi ismerősökként bukkannak fel olyan tételek és főleg olyan összegek, amelyek a Kádár-korszakba és a gulyáskommunizmus világába repítenek vissza.

Amikor elkezdte ezt a családi könyvelést, különösebb affinitása és érdeklődése nem volt a pénzügyekhez, „egy életen át hivatalokban dolgoztam”, viszont nagyon testhez álló volt neki a feladat, mivel „mindig is precíz volt a munkám”. Vannak olyan tételek, amikre a mai napig emlékszik, így például arra, hogy amikor nyugdíjas lett, „1500 forinttal mentem nyugdíjba”, pedig vezető állásban dolgozott.

Noha folyamatosan felírja, vásárláskor nem nézi az árakat, pontosabban nem az vezeti, hogy mindig a legolcsóbb dolgokat vegye meg. „Nem érdemes az olcsót megvenni. Egyedül vagyok, és megmondom őszintén: most már nem kell azt nézni, hogy mennyibe kerül, ha megkívánok valamit. De azért egyszerű életet élek.”

A pénzügyekben egyébként a szokásai rabja. Egyrészt nincs bankkártyája, bankszámlája, csak készpénzt használ, a számláit csekken fizeti. Másrészt mindig a közeli ABC-be jár („azt mondják, hogy itt a környéken az a legolcsóbb, oda járok, van hűségkártyám is, de akkor is oly drága”), a piacra nem megy ki „azért a néhány forint különbségért”. Azt persze látja, hogy az árak hogy elszaladtak, „az inflációt észre lehet ám venni. Majdnem tízezer forintot hagytam csak a zöldségesnél, annyira felmentek az árak. Most lemondom az újságot, már nem kell” – mondja, később külön szóba hozza a tojásárat: „ott van a tojás, 40 forint volt nemrég, most meg 60-ért vettem”.

Hogy melyik volt a legjobb időszakuk pénzügyi szempontból? Bár a szigorú gazdálkodásuk miatt minden olyan hónapot, amiben nem volt valamilyen extrém nagy váratlan kiadás, pluszban zártak, volt egy időszak, amire különösen szívesen emlékezik vissza.

„A legkönnyebb akkor volt, ide figyeljen, amikor 1962-ben az állami gazdaságba bekerültünk dolgozni. Semmi nélkül házasodtunk, apám megözvegyült, Beregszászról el kellett menekülnünk a háború végén, elveszett mindenünk, háromszobás lakás maradt ott berendezve”, de a hatvanas–hetvenes években sikerült stabil anyagi helyzetet teremteniük. Ez egyébként pont azt mutatja, „alulnézetből” is, amiről a gazdaságtörténet ír: az átlag- és reálkeresetek a hetvenes évekig folyamatosan nőttek, ahogyan az Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című könyvében is olvasható.

Az év végi összesítés alapján igen változóan alakultak a kiadásaik, hol többet, hol kevesebbet tudtak áthozni a következő hónapra, e kezdeti nehéz indulást a hatvanas évektől ők is a háztáji gazdálkodással próbálták meg ellensúlyozni. 1962 májusában például találkozunk tojás-, illetve sertéseladásból származó bevételekkel is, és látható, hogy a nagyobb bevételeket inkább az év második része hozta nekik.

A hatvanas évek még nehézkesen indultak ugyan, a család a hetvenes évekre már egyre több mindent megengedhetett magának. Egy 1972. májusi bevásárláskor már egyre több húsáru, alkohol, zsír és cukor került a vásárolt termékek listájára, e cikkek gyakori fogyasztása a már említett Romsics-könyv szerint is a korszak javuló életkörülményeinek a jeleként volt értelmezhető.

Látható, hogy ebben az időszakban az infláció alig jelentkezik, aminek része, hogy a hetvenes években még jócskán voltak hatóságilag rögzített árak. A termékek harmada, a fogyasztói szférában lévők nagyjából fele volt rögzített vagy maximált árú termék, köztük volt a legtöbb alapvető élelmiszer (kenyér, tej, sajt, liszt).

A nyolcvanas évekre az MSZMP addigi gazdaságpolitikája miatt Magyarország egyre inkább eladósodott ugyan, mindez a hétköznapi emberek életében kevésbé volt észrevehető. Az átlagkeresetek és azok vásárlóértéke az évtized közepéig tovább nőtt, így Éva néniéknek, a családok többségéhez hasonlóan, egyre több mindenre futotta. Például belefért egy 1982-es romániai utazás is, bár azt sajnos nem tudjuk, hogy hány napra és hányan mentek. Amit igen, az az, hogy erre 10 712,70 forint ment el, igaz, ebből 506 forint volt az útlevél költsége (okmánybélyeg és útlevélkérő lap).

Az 1989-es rendszerváltáskor beköszöntő kapitalizmus és infláció miatt azonban ahogy a többi posztkommunista országban, úgy Magyarországon is elszabadultak az árak, így az energia-, az élelmiszer- és a benzinárak is. Az 1992. májusi naplóból látszik, hogy a család mennyit fizetett tankolásért, és az összeg az 1982-es tankolásokhoz képest igen magasnak számított. 1992 májusában háromszor tankoltak, ebből egy alkalommal 850, még két másik alkalommal 710, és 950 forintért, 65 forint literenkénti benzináron. Tíz évvel korábban, 1982 májusában ugyanakkor volt, hogy csak 200 forintot kellett fizetniük.

Persze néhány termék ára még látványosabban változott az elmúlt évtizedekben. Az 1962-es feljegyzésekben még 50 filléres áron szerepel az élesztő, míg a vécépapír 1,50 forintba kerül. A tíz évvel későbbi májusban – amikor egyébként 40 ezer forintért eladtak egy Zastavát és helyette vettek 37 ezerért egy Trabantot – már 3,60 forintot költöttek a vécépapírra; hogy pont ugyanannyit kellett-e venniük, az sajnos nem derül ki, de a nagyságrendi különbség látszik. Szintén ebben az évben, 1972-ben kenyérre 68 forintot, húsra és szalámira 528,4 forintot költöttek májusban.

1982 májusában már 1 forint volt az élesztő, a február–márciusi villanyszámlára 156 forint, a gázpalack cseréjére 50 forint ment el. Tíz évvel később, a piacgazdaság érkezése 544 forintos február–márciusi villanyszámlát hozott, a gázpalack cseréje is 288 forintra drágult, és már 72 forintot költött vécépapírra. Újabb tíz év elteltével, 2002-ben már 255 forintot (ez 170-szerese az 1962-esnek), az egyhavi, áprilisi villanyszámla 3609 forint, az áprilisi gázszámla 3765 forint volt.

2012 májusában, tehát tíz évvel ezelőtt csak húsra mintegy 13 ezer forintja ment el, és egy látványos változás, hogy harminc év alatt 150-szeresére drágult az egykor 1 forintos élesztő. A közös költség három hónapra 17 000 forint, vagyis havonta átlag 5667 forint volt – miközben tíz évvel korábban a kéthavi közös költségre fizetett 5400 forintot. A villanyszámla 8269, míg a gázszámla 11 847 forint volt, a Matáv-számlára és egy mobil feltöltőkártyára 6200 forintot fizetett.

Mi a tízévenkénti visszatekintést ekkor, 2012 májusában fejeztük be, ugyanis még májusban látogattunk el hozzá, amikor nem volt teljesen lezárt az a hónap. A nyugták és befizetett csekkek alapján azonban Éva néni továbbra is írja hónapról hónapra, de inkább napról napra a bevételeit és kiadásait. És hogy meddig?

Mindig írtam, a mai napig írok. Aztán hogy meddig tudok írni, mit tudom én.