Víz nélkül minden eltűnik innen
2024. július 6. – 20:03
„Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.”
(Babits Mihály: In Horatium)
Nem tudhatom, hogy vajon Kopin Katalin kurátornak mi járt a fejében, amikor címet adott a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ legújabb tárlatának, a Hullámtörésnek, de az enyémben ezek a sorok pörögtek, amikor megnéztem a hat magyar fotográfus két terembe rendezett, vízzel kapcsolatos képeit.
Balázs Zsolt, Bácsi Róbert László, Kállai Márton, Molnár Zoltán, Végh László és Zoltai András külföldön és itthon készült megrázó képei ugyanis a szemünk előtt zajló klímaváltozás hatásait bemutatva arra ösztökélnek, mint Babits. „Vesd el restségednek ónsulyu köntösét, elégeld már meg a megelégedést” – vagyis vedd észre, hogy megtörtük a természet örökké valónak tűnő hullámzását, mozdulj meg, tegyél valamit te is, mert ma már senki sem maradhat tétlen.
Bár a dokumentarista szemléletű tárlat telis-teli van idillikus képekkel, még az érintetlennek látszó természetet megörökítő fotókon is ott ordít a figyelmeztetés: Vigyázat, ez már a múlt! Ha nem teszünk semmit, nemhogy az unokáink, de pár év vagy évtized múlva már mi sem láthatjuk soha többet így.
Bácsi Róbert László: Értéktelen kincs (2024) (részlet a sorozatból)
A kiállítás elsőként látható fotósorozatát Bácsi Róbert László Nicaraguában készítette, ott, ahol nincs vezetékes ívóvízrendszer, és a szemetet sem szállítja el a kukásautó. Egy kakaóbab-ültetvényen járunk, ahol az év minden napján azért dolgoznak az emberek a vérük verejtékével, hogy a világ édesszájú lakosai megkapják minden napi boldogságadagjukat.
A klímaváltozás a kakaóbabot sem kíméli, már jó pár fajta kipusztult, a csapadék hiánya miatt egyre kisebb a termelékenység, és a kakaó lassan luxuscikké fog válni. Ennek az ültetvénynek a tulajdonosa is arra kényszerül már, hogy a San Juan folyót homokzsákokkal felduzzasztva, szivattyúval vezesse a vizet a területére, hogy a növényeknek megfelelő mennyiségű víz jusson.
Mondhatnánk persze, hogy a környezet pusztulásáról a helyiek is tehetnek, Bácsi Róbert meg is mutatja a folyóban fürdő, hajukat mosó nőket, de hamar kiderül, hogy mindez semmiség ahhoz az őrült tervhez képest, amit a nicaraguai kormány 2013-ban kitalált. Az ország gazdasági felvirágoztatása érdekében a Panama-csatorna mintájára létrehoznák a Nicaragua-csatornát, ami ezeket a természetes édesvizeket összekötnék a sós vizű óceánokkal, hogy hatalmas konténerhajók járhassanak rajta – mindezzel pedig visszafordíthatatlan ökológiai csapást idéznének elő az országban.
Tízévnyi állami kisajátítás és rengeteg tüntetés után a legújabb hírek szerint szerencsére úgy tűnik, hogy a hongkongi befektető csődje miatt ez a terv egyelőre nem fog megvalósulni, a nagy kócsagok pedig továbbra is háborítatlanul szárnyalhatnak.
Molnár Zoltán: Aqua (1999-2018) (részlet a fotóesszéből)
Molnár Zoltán fekete-fehér képei pillanatnyi megnyugvást hoznak a nicaraguai helyzet után. A fotóművész Zűrállomás című, több mint három évtized alatt Budapesten készült fotóesszéje már megmutatta, hogy milyen erős sorozatot tud létrehozni, ha egy helyre fókuszál.
A mostani Aqua című sorozatának képeit azonban csak az köti össze, hogy mind a víz és az ember törékeny kapcsolatát mutatják be, a képek azonban változatos helyszíneken készültek. A lovász Spanyolországban csutakolja a lovát, az apa az Amazonasban tanítja a vízen lebegni a fiát, a Dacia tetején ülő kisfiú pedig Romániában nyaral a szüleivel.
Molnár Zoltán idillikusnak tűnő képei csak látszólag hagyják megnyugodni a nézőket, a sorozathoz készült leírásában ott lüktet a feszültség: míg például Kenya egyes részein két-öt liter víz jut fejenként az embereknek naponta, a fejlett világ országaiban ez a mennyiség elérheti akár a 350 litert is.
Még csak délután van, de a kiállításra látogató barátnőmmel együtt kis fejszámolás után fejenként kb. száz-száz literre tesszük a vízfogyasztásunkat. A világ rosszabb sorsú lakosságával szemben mi ma már zuhanyoztunk, számtalanszor lehúztuk ivóvízzel a vécét, és a kánikulában legalább két liter vizet megittunk – és most nagyon elszégyelljük magunkat.
Zoltai András: Eláraszthatsz, én itt leszek (részlet a sorozatból)
Zoltai András legújabb projektjét, a Blue Memoirt már bemutattuk itt a Telexen, a fiatal fotós Magyarországon készült képei a két évvel ezelőtti nagy aszály hatásait mutatták be megrázóan, és hívták fel a figyelmet ismét arra, hogy milyen fatális hibát követtünk el anno, amikor a szabadon kanyargó Tiszát megrendszabályoztuk.
A Hullámtörés című tárlaton most azt is megnézhettük, hogy milyen élmények ihlették ezt a sorozatot. A fotóművész ugyanis 2020-ban először Indiában figyelt fel arra, hogy a hatalmas Brahmaputra folyó mellett élők mennyire kiszolgáltatottak a klimatikus hatásoknak.
Míg évtizedekkel korábban bensőséges, rítusokkal tarkított kapcsolatot ápoltak a folyóval, mára Majuli, a világ legnagyobb folyami szigete a harmadára csökkent a talajerózió miatt, a rajta élő családok ezreit kényszerítve lakóhelyük elhagyására.
A folyó szennyezettsége növekszik, a monszunok és az árvizek kiszámíthatatlanok lettek, és ha nem történik kardinális változás, nincs az a mennyiségű homokzsák, vagy annyi Brahmához, a hinduk teremtő istenéhez intézett fohász, amivel Majulit meg lehetne védeni.
Kállai Márton: Feloldódó létezés (részlet a sorozatból)
Azon nézőknek, akik azt gondolják, hogy „jaj, hagyjuk már, ezek a problémák csak a világ másik felén léteznek, minket nem érintenek”, a kiállítása kurátora egy külön termet rendezett be. Ráadásul rögvest Kállai Márton meghökkentő sorozatába futhatnak bele, ami a kárpátaljai Aknaszlatinán készült az elmúlt 15 évben.
A valaha virágzó, magyaroknak, ukránoknak, ruszinoknak és románoknak megélhetést adó sóbánya mára kimerülve, bezárva áll. Csak az igazgató jár be naponta, kifakult öltönyéhez illő briftasnit szorongatva. A tárnákat víz öntötte el, az ebből kialakult sós tavak és a gyógyhatásúnak hitt iszap köré abszurd kelet-európai fürdőparadicsom épült.
A romos épületek, a törött betonoszlopok, a mozdulatlanná merevedett daruk, és a beomlott aknák miatt a levegőben lebegő sínek között ízületi panaszaikra enyhülést kereső nyugdíjasok nyaralnak divatja múlt bikinikben, napnyugtakor pedig a transzformátor-állomásból átalakított hotelben hajtják nyugovóra a fejüket.
Azt hihetnénk, ezek egy disztópikus vígjáték díszletei, és térdig érő bőrcsizmájában mindjárt becsattog a képbe a remegő bajszú, feltámasztott Sztálin – de nem, ez csak szimplán a kihasznált föld valósága annak minden tragikomikumával.
Végh László: Tisza (részlet a sorozatból)
A Hullámtörés végül Végh László képein keresztül ránt be a rögmagyar klímavalóságba: a szőke Tisza kiszáradt holtágába, ahol horgászstégek méter magasan árválkodnak a szárazságtól feltöredezett iszap felett.
Döglött halak és kagylók tikkadnak együtt a határ túloldaláról idesodródott PET-palackok förtelmes halmaival, fél kilométer hosszú homokszigetek bukkannak fel az alacsony vízállás miatt, egykori halászok ülnek csónakjaikban dologtalanul, és még a lónyai kompos is ráérősen ücsörög a napon.
Végh László számára ez a projekt nem csupán arról szól, hogy bemutassa az agyonszabályozott folyót, amibe évtizedeken keresztül ömlött a tisztítatlan szennyvíz, és aminek néhol szögesdrótok szegélyezik a partját, hanem egy nosztalgikus, belső utazás is egyben, amiben olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mit jelent számára a Tisza, miért vált ki belőle ma is mély hatást.
A folyó teljes hosszát végigjárva dokumentálta a Tisza átalakulását, a folyó mentén élők vízzel való kapcsolatát, hogy az optikáján keresztül ő is megáldja ezt a még mindig csodálatos folyót – eggyel talán hatásosabban, mint ahogy a hajdúdorogi metropolita Vízkeresztkor.
Balázs Zsolt: Akkor is maradunk, ha ez a föld kiszárad (részlet a sorozatból)
„Víz nélkül minden eltűnik innen. Mi már csak néma tanúi vagyunk a változásnak. Az egykor madarakkal teli erdők most némák. Az ég is néma” – mondja madarász Laci bácsi Balázs Zsolt fotósnak, aki a két évvel ezelőtti súlyos aszálykor örökítette meg az Alföldet.
Laci bácsi és felesége, Katinka 40 évvel ezelőtt költözött a Kondor-tóhoz, hogy madármegfigyeléseket és természetvédelmi munkát végezzenek. Erre alapozták az életüket, de a tó közben kiszáradt, ezzel együtt pedig a madarak is fokozatosan eltűntek a környékről.
Ezt az ökológiai drámát örökíti meg igen érzékenyen Balázs Zsolt, ahogy egy üres madárfészekkel a kezében lefotózza Katinkát, majd mellé teszi a könyvéről készült képet, a madarászok bibliáját, amiről a nő azt mondja, hogy „manapság, ha madarat szeretnék látni, ezt a könyvet kell fellapoznom”.
A ma már csak a viaszosvászon terítőkön fennmaradt vadludak seregei, a megkövesedett madárlábnyomok a kiszáradt Szikes tó partján, a víz nélkül álló vízmérce, és Péter, az első magyar klímamenekült a lovával mind annyira nyomasztó képet vetítenek elénk az egyre jobban elsivatagosodó Alföldről, hogy fejbe vágva botorkálunk ki a Capából.
A Hullámtörés című tárlatot augusztus 25-ig lehet megnézni a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, ahol július 9-én az alkotók és a kurátor tartanak tárlatvezetést. A kiállítás szeptember 28. és október 30. között pedig az Isztambuli Fotófesztiválon fog szerepelni.