A Telex fiatal fotósai is ott vannak az idei Hemző-díj finalistái között

Tizedik alkalommal hirdették meg a pályázatot a Hemző Károly-díjra, amelyre 35 év alatti magyar fotográfusok munkáit kurátori jelöléssel lehet nevezni. Idén Hárs Kata, Kerekes Emőke, Kocsány Kornél, Németh György, Pályi Zsófia, Ruprech Judit és Szigeti Tamás mutatták be a fiatal alkotókat. Nyilvános prezentációt követően a Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumának zsűrije – Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter, Bánkuti András és Bácsi Róbert László fotográfusok, illetve az Alapítvány titkára, Szarka Klára – választották ki az öt finalistát.

A finalisták képsorozatukban olyan aktuális témákat dolgoztak fel, mint a hátrányos helyzetű vidéki fiatalok élete vagy a klímaváltozás és a víz problematikája, megismerhetjük egy ritka genetikai betegséggel élő lány és egy zalai buddhista szerzetes történetét, és bepillanthatunk a vajdasági palócok küzdelmes életébe. A döntősök munkáiból a szerzők projektleírásával mutatunk be részleteket.

Melegh Noémi Napsugár: Falusi fiatalok

A roma közösségek Európa-szerte szembesülnek olyan problémákkal, mint a szegénység, a kirekesztettség és a közösségen belüli és kívüli lehetőségek hiánya, melyek a fiatalok felnőtté válási folyamatában is tükröződnek. Bár ma már számos fontos kezdeményezés létezik a romák integrációjának előmozdítására, még mindig hiányosságok mutatkoznak a fiatalok önazonosságának és etnikai hovatartozásának valódi megértésében, valamint abban, hogy ez hogyan kapcsolódik a fejlődési lehetőségeikhez. A magyarországi roma népességet általában 600-800 ezer főre becsülik, ami az összlakosság 6-8 százaléka. Számukat és arányukat tekintve Európa egyik legnagyobb nemzeti (etnikai) kisebbségét alkotják. Ez az egyetlen növekvő számú népesség Magyarországon. Kutatásom az észak-magyarországi régióra (Drégelypalánk, Recsk, Becske, Őrhalom stb.) fókuszál, ahol a romák aránya a legnagyobb az országban.

Projektem célja, hogy bemutassam a Magyarországon élő, roma származású gyerekek, fiatalok életét, választ keresve arra, hogy milyen külső és belső hatások alakítják személyiségüket és önképüket. Az összetartozás, a családi kötelékek és kapcsolatok rendkívül fontos szerepet játszanak a roma közösségekben, így ezek megfigyelése elengedhetetlen a kultúrájukban a mai napig erősen jelen lévő, identitásukat is alapjaiban meghatározó értékek és hagyományok megértéséhez. Olyan képi motívumok megtalálása a célom, melyek a fiatalok mindennapjaira jellemzőek: a gyerekek születésnapját pazarul feldíszített szobákban ünneplő nagycsalád; szépségversenyek és táncversenyek a falunapokon; ahogy a fiatal lányok a legjobb ruhájukat veszik fel, hogy szalmabálákon új szelfiket készítsenek; vagy épp gumiabroncsokat gyújtanak fel csak úgy szórakozásból.

Kétségtelenül fontos a romák integrációjának elősegítése (az oktatás, a reproduktív egészségügy, a foglalkoztatási lehetőségek stb. tekintetében), ezt azonban a környezeti hatások, társadalmi szokásaik, hiedelmeik és egyedi hagyományaik figyelembe vételével kell megtenni.

Mohos Zsófia: Amikor senki nem kérdezte, hány óra van

„... az ötvenes évek derekán találkoztam egy 80 éves volt uradalmi cselédasszonnyal, Máté Annával, aki nem ismerte az órát. A konyhaasztalon állott egy nagy vekkeróra, és én kiszóltam a szobából, és megkérdeztem tőle, hány óra van. Az idős asszony felkelt a vekkeróra mellől, és a konyhaajtó szárnyait kezdte hajtogatni, majd beszólt, hogy nemsokára dél lesz. Lányától tudtam meg később, hogy édesanyja az ajtószárnyak árnyékából tudja az időt. A két háború között házukban még egyáltalán nem volt óra, a vonathoz is csak a nap állása vagy a kakas kukorékolása szerint mentek ki, sohasem késve el. Ebben a környezetben soha senki nem kérdezte meg, hány óra van.” (Részlet: Dobos Ilona Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című könyvéből)

A munkám során Kupuszinán keresztül bepillantást nyerhettem a Vajdaságba, ahol rengeteg olyan sorsot, személyes történetet ismertem meg, amelyek igazán mély hatással voltak rám. Találkoztam olyan asszonnyal, aki 14 évesen már lovakkal kereskedett, hogy legyen valami jövedelem az árván maradt családnak, de olyannal is, aki nem járt sosem iskolába, úgyhogy a piacon is a kezén számolt ki mindent. Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér. Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre megyek a huszadik századba, a paraszti világ utolsó generációjának életébe. Miközben a falvak a munkalehetőségek hiánya miatt elnéptelenednek, felmerül bennem a kérdés, mi az, ami marad. Mesélek egy olyan világról, amiből az értéket talán ki tudjuk még menteni, bepakolni a mi batyunkba, s tovább vinni... és közben ennek a világnak egy részét talán jobb is volna örökre elfelejteni. A következő sorozatot abból a világomból hoztam, amikor senki nem kérdezte meg, hány óra van. Ezek a pillanatok nem feltétlenül a legszebbek voltak, ez a természetes időtlenség nem a gondtalanságot jelenti, sokkal inkább a jelenlétet. A létezést önmagában.

Rostás Bianka: Anna

Anna egy ritka genetikai betegséggel él, amit Ehlers-Danlos-szindrómának hívnak, és amit a kollagén különböző genetikai elváltozásai okoznak. A tünetek elsősorban a bőrt, az izmokat, a csontvázrendszert és a vérereket érintik, az ízületek túlzott lazaságát eredményezik. Anna esetében kiemelten érintett terület az emésztés. A tünetek gyerekkora óta jelentkeztek, ezek súlyosbodása, a halmozódó emésztési problémák és egy vakbélműtét hozta el a diagnózist 2019-ben. Orvosai egy szonda beültetése mellett döntöttek, így közvetlenül a vékonybélen keresztül jutott a táplálék a szervezetébe. Egy idő után azonban ezt sem tolerálta a teste, így a most 24 éves Anna ellátását parenterális (vénás) táplálás biztosítja, ami naponta 14-16 órát vesz igénybe. Ezzel együtt él teljes életet, dolgozik, sportol, barátjával tölti idejét.

Szajki Bálint: Jigmet

Drupon Konchok Jigmet tizennyolc éve Magyarországon élő, Észak-Indiából származó tibeti buddhista szerzetes. A zalaszántói béke sztúpánál él, és a Drikung Kagyü Buddhista Egyházat képviseli. Kilencéves korában adták kolostorba, majd harmincéves korában döntött úgy őszentsége, az egyház vezetője, hogy Magyarországra küldi Jigmetet, hogy megtöltse élettel a zalaszántói sztúpa környékét. A szerzetesek egyáltalán nem dönthetnek az úti céljukról.

A harminc méter magas béke sztúpa egyike Európa legnagyobb buddhista szentélyeinek. A tömör épületet maga a dalai láma szentelte fel, a belsejében pedig egy életfa és eredeti Buddha-ereklyék találhatók. Szerzetesként Jigmet harmóniában él a környezetével, vegetáriánus étrendet követ, cölibátust fogadott, és szellemi, lelki segítséget nyújt az idelátogatóknak. Emellett a világi tevékenységeket, fizikai munkát és a napi teendőket is maga végzi. Életét annak szenteli, hogy tiszta együttérzéssel segítsen másokon, és hogy a buddhista gyakorlatok segítségével elérhesse a megvilágosodás állapotát.

Zoltai András: Blue Memoir

A Blue Memoir című fotósorozatomban az ember és a víz közötti törékeny kapcsolatot vizsgálom, hogy hogyan viszonyulunk Magyarországon a vízhez és annak elszigeteltségéhez fizikai, társadalmi és spirituális szinten. A vízzel való kapcsolatunkat természetesnek vesszük, de vajon mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a körülöttünk zajló változásoknak?

Magyarországot vízügyi nagyhatalomnak tekintik, vízkészletei mind mennyiségben, mind minőségben egyedülállóak a Kárpát-medencében. Az elmúlt években azonban Magyarországot is példátlan aszályok, szélsőséges időjárási események, szárazság és vízhiány sújtotta. Felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy Magyarországon egyszerre van sok víz és kevés?

Az elmúlt 200 évben kanyargó folyóinkat intenzíven szabályozták. A vizes élőhelyeket lecsapolták az iparosítás és az intenzív mezőgazdaság érdekében. A folyók természetes ártereit szántóföldek és az ezek öntözésére szolgáló csatornahálózat váltotta fel, elvágva az embereket a víztől, néhány évtized alatt kiszárítva ezzel az országot. Az emberi beavatkozás felgyorsította a klímaváltozás ránk gyakorolt hatásait, és a tendencia folytatódni látszik. A víztől való elszigetelődésünk a rövidlátó vízgazdálkodás következménye, amely rendszerszintű válságot okozott a természet eredendő működése és az ember iparszerű valósága között. Ebben a projektben ennek a válságnak a kivetülését és hatásait vizsgálom a hétköznapi emberek életén keresztül Magyarországon.

A Capa Központban a Hemző-maraton keretében, június 11-én amellett, hogy az idei győztest kihirdetik, megnyílik a tavalyi nyertes, Ruprecht Judit kiállítása Szelíd szabadság címmel, és sok egyéb program mellett bemutatják a 33 perc Lajos Mari konyhájában című tavaly készült dokumentumfilmet.