Időnként meg kell nézni, hogy mi maradt a világból

2022. február 12. – 23:50

Időnként meg kell nézni, hogy mi maradt a világból
Fotó: Bácsi Róbert László

Másolás

Vágólapra másolva

A 2021-ben Capa-nagydíj ösztöndíjas Bácsi Róbert László magyar fotós több mint egy évtizede követi Hegyi-Karabah lakosainak sorsát. Érdeklődése a hely iránt hétköznapi szemmel különösnek tűnhet, de így nézve a fotósoknak gyakran különösek a motivációi bizonyos országok sorsának megfigyelésével kapcsolatban. Teljesen természetes dolog, hogy egy fotós távoli helyeken fényképezzen, de ezt finanszírozni és eladni már sokkal kevésbé az. Kiváltságos az olyan fotósok helyzete, akiknek a munkájuk, a megélhetésük és az érdeklődésük is összeér.

André Kertész ötévesen járt először nagybátyja, Klöpfer Mihály ráckevei szőlősgazda házában nyaralni. Ennek a háznak a padlásán kincsek után kutatva találta meg azokat a képes magazinokat, amelyek egy életre szóló inspirációt jelentettek számára. Kertész sokszor elmondta, hogy akkor döntötte el, ő is ilyen képeket szeretne csinálni. Bácsi Róbert Lászlónak gyerekkorától fogva ugyanezt jelentették a National Geographic többoldalas képriportjai. Azt gondolta, hogy az a jó fotós, aki rettentő nagy táskával és sok fényképezőgéppel járja a világot, és ebből meg is él. Hasonlóan romantikus elképzeléssel eleinte haditudósító szeretett volna lenni, aztán mégsem lett az, majd legutóbbi sorozatának készítése közben mégis utolérte a háború.

Baku és Jereván között

A világ konfliktuszónáiból általában a legnagyobbakra figyelünk, vagy azokra, amelyek elég közel vannak. A fenyegetés mértékével megegyezik a híréhségünk, most például Ukrajnára figyelünk, ahol ez a két dolog ráadásul találkozik is. A többségében örmények lakta Hegyi-Karabah hovatartozása 1988 óta kérdés Baku és Jereván között. Hegyi-Karabah – örmény nevén Arcah – lakossága 150 ezer fő, hivatalosan Örményország nem csatolta magához a területet, sőt önálló államként sem ismerte el. Az 1994-ben tűzszünettel lezárt harcok után a terület örmény ellenőrzés alá került, de végleges megállapodás híján világos volt, hogy a status quo nem felel meg Azerbajdzsánnak, amelynek formálisan része Hegyi-Karabah. 2020 szeptember végén újultak ki a harcok Örményország és Azerbajdzsán között, végül az örmény hadsereg elveszítette a Hegyi-Karabah és a környező területek nagyja feletti kontrollt.

Hegyi-Karabah első fegyveres konfliktusai idejére esik a délszláv háború is, ami eléggé közel volt hozzánk, az ágyúzások zaja Szegedig elhallatszott. A dokumentarista fotó fősodra egy pályakezdő fotós számára könnyen összekeverhető a haditudósítással. Sok magyar fotós indult akkor tudósítani a háborúról, úgy tűnt, hogy ott zajlik a fotográfia is, itthon kevésbé, a háború képei pedig bejárják a világot. A hírekből és a sajtófotóversenyekről a díjakkal kitüntetett borzalmak tűnnek sikeres és érdekes céloknak egy karrier szempontjából. Magyarország konfliktusai nem elég nagyok és látványosak a világsajtónak.

A magas etikai szempontokkal elkészített hírképek lesznek a történelmi képek is, szerepük továbbra is nélkülözhetetlen, minden befolyásoló szándék ellenére. De a hírkép egyre inkább a hírügynökségek privilégiuma, ahol inkább a jó szem és a gyorsaság a fontos, mint az analitikusabb szemlélet és az egyedi látásmód. Kitartó munka kell ahhoz, hogy az ember erre rááldozhassa az egész életét – néha szó szerint –, vagy inkább lemondjon a World Press Photók díjairól, és saját feje után menjen. Hiába tűnik úgy, hogy egy hadszíntérről vagy nyomornegyedből hazatért fotósnak az lenne a vágya, hogy változtasson a világon, ez inkább pont olyan, mint amikor a szépségkirálynő annyit mond az interjúban feltett kérdésre, hogy világbéke.

Akik maradtak

Bácsi Róbert László Hegyi-Karabah-sorozata a háború hátországáról beszél tipikus háborús képek nélkül, azokról az emberekről, akik túlélik, és maradnak. Az 1988 óta tartó konfliktusokban erről a területről egy egész generáció tűnt el, mert a felnőtt férfiak odavesztek a háborúk során. A legtöbb képen nőket, gyerekeket és időseket látunk, de a legidősebbek az első háború túlélői. A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsával foglalkozó munka egy rövid újsághírrel kezdődött 2009-ben:

„rögtön megérintett az a kettősség és az ebből fakadó lelkiállapot, amelybe a Szovjetunió felbomlása után számos térség lakója került: az országaik függetlenné váltak, ám ezt a függetlenséget a vezető nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között a nyílt vízen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek a Hegyi-Karabahban és számos más utódállamban az emberek. Számukra a Szovjetunió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, leginkább rövidebb vagy hosszabb és kínkeserves fegyveres konfliktusokat, amelyeket hosszú idő óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a területeknek a fényképezése, helyzetük pontos megértése, annak további kibontása 2009 óta folyamatosan foglalkoztat.”

Hétköznapi élet

A fotóst ezzel egy időben foglalkoztatják azok a kérdések is, hogy hogyan van értelme és lehetősége eljuttatni a képeit a nagyközönséghez. A díjak nemcsak szépen tudnak csillogni, de vannak olyan ösztöndíjak, amik hosszabb távon biztosíthatják a finanszírozást, és a helybélieknek is juthat belőle anyagi segítség attól, hogy a kölcsönös kapcsolat éveken keresztül megmarad. A fotós visszajár, megszáll, étkezik, gyakran olyan ajándékokkal tér vissza, amikre ott szükség van.

A hétköznapi élet képei lassabban kommunikálnak a világról, nem egy-egy csúcspontját ragadják ki a történeteknek. Az 1947-ben megalakult, máig a világ dokumentarista fotográfiáját egyedülállóan meghatározó Magnum fotóügynökség azzal a céllal is indult, hogy megnézze, mi maradt a világból a második világháború után. Az ügynökséget Robert Capával, George Rodgerrel és David „Chim” Seymourral alapító Henri-Cartier Bresson szerint „a Magnum egy gondolatközösség, melynek tagjaiban közös, hogy kíváncsiak arra, ami a világban zajlik, tisztelik azt, és vágynak arra, hogy azt vizuális átiratban megörökítsék”. A fotográfia természetes igénye a hétköznapi élet bemutatása egyedi látásmóddal. Ezek a hétköznapok a legtöbbször mentesek a látványos konfliktusoktól, ezért nehéz eladni az ilyen sorozatokat, miközben nélkülük sokkal kevesebbet tudnánk meg a világról, amelyben élünk.

Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László
Fotó: Bácsi Róbert László

Február 12-én Bácsi Róbert Lászlónak egyéni kiállítása nyílik Szentendrén, a szülővárosában. Ez a kiállítás az új, PhotoLab nevű, fotográfiával foglalkozó Ferenczy Múzeumi Centrum új kiállítóhelyének megnyitása is egyben. A szabadság gesztusai című fotókiállítás március végéig látható.