Hol van ez az őrült mennyország? Sehol

„Ha a kép nem elég jó, nem voltál elég közel” – a világ valaha élt legismertebb fotósa, Robert Capa ezt a maga részéről a haditudósításra értette, de az orosz Igor Barancsuk háború nélkül is megcsinálta – A NGHTCLBBNG moszkvai bulikról szól, olyan képekkel, amelyek annyira közel vannak, hogy annál közelebb már csak akkor lenne, ha mi lennénk a képen. Más kérdés, hogy akarnánk-e, és ha igen, azt bevallanánk-e.

„Nincs mély perspektíva, amit fotóznál, bármikor kikerülhet a képből, olyan közel vagy, hogy már nem tudod irányítani a kompozíciót” – mondta Barancsuk a fullasztó buliképekről, még a 2010-es évekből, amelyek így, a 2020 utáni permanensen két koronavírushullám közötti időben egy olyan jelentést is kapnak, amilyen a készítéskor fel sem merült.

„Sok külföldi kérdezi, hol van ez a mennyország, ahol az emberek így elengedik magukat és örökké így buliznak. Kérik, hogy vigyem el őket ezekre a titkos helyekre – hát, nincs ilyen hely, csak pillanatok vannak” – teszi helyre az irigykedő/kötelezően felháborodó nézőt Barancsuk, aki kifejezetten elutasítja a dokumentarista jelzőt.

Átverés lenne

Pedig a képek önmagukban nem is lehetnének dokumentaristábbak: kendőzetlenek, gyakran esetlegesek a kompozíciók, utólag sem kezeltek. Fényképezőgépnek az Olympus legnépszerűbb kompakt, analóg gépét, a mjut használja.

„Ha azt mondanám, dokumentálni akarom az eseményeket, az átverés lenne. A gond, hogy a dokumentarista fotós azt mondja, így volt, nem azt, hogy ő épp ezt látta. Ez csak egy pillanat, nem a valóság maga” – szélsőséges értelmezés, de védhető, persze azt is jelenti, hogy ennek alapján nem is létezhet dokumentarizmus.

„Tucatnyi bulin nem történt semmi. Néhányon meg voltak pillanatok. Vagy több pillanat, de a lényeg, hogy nem mindig ilyen. Ahogyan a rajta lévő emberek sem mindig ilyenek” – és ezzel eljutunk a dokumentarizmus visszautasításának újabb érvéhez: Mindenkinek van egy elképzelése arról, hogyan kell tényleg csúcsra járatni a bulit, van egy elképzelése egy adott helyről, hogy ott hogyan kell jól éreznie magát – így végül az egészben sokkal több a mesterkéltség, mint gondolnánk, hiába így történt az adott pillanat.

Negyven körüli bácsiként

Ráadásul a megfigyelő is befolyásolja a helyzetet, bár ezt a hatást Barancsuk azzal igyekezett csökkenteni, hogy a képen lévőket nem ismeri. Ezek nem az ő társaságai, a baráti faktor nem módosít a szituációkon. (Ma már azért sem csinálna ilyen képeket, mert idősebb lett, szerinte negyven körüli bácsiként már meg kéne magyaráznia, hogy miért van ott, ami megint csak módosított volna a képek pillanatnyi valóságán.)

„Vannak híres képek a ‘70-es évek punk világáról. Hogy az a világ úgy nézett ki. Nem tudjuk ellenőrizni, csak el kell hinnünk” – vagyis Barancsuk szerint pont hogy nem kell elhinnünk, hanem úgy kell néznünk, hogy tudjuk: az a pillanat volt ilyen.

A kétkedés persze nem csak nézői attitűd, hanem tudatos polgári is, legalábbis kellene, hogy legyen. „Ha valakinek elég, hogy mások megmondják, ez fehér, az fekete, az szomorú” – és itt már a politikai manipulációról, az állam vagy más érdekek szerint vezérelt értelmezésekről van szó.

A tévé egy bizonyos korosztályra még mindig hat, ahogyan a nyomtatott sajtó is – Barancsuk már nem az a korosztály, a maga részéről hosszú évek óta újságot már csak akkor vett a kezébe, ha a saját képei jelentek meg benne.

„Persze az emberi pszichológia nem változott, az emberek ugyanúgy manipulálhatók, a későbbi generációk sincsenek védve tőle, csak nem tévén keresztül érik el őket.” De az biztos, hogy több forrásból juthatnak információhoz, ami azért mégiscsak megnehezítheti az egyoldalú befolyásolást.

Nemzet, múlt, homoszexualitás

Márpedig befolyásolási igény mindig van: hogyan kell viszonyulni a múlthoz, a nemzethez vagy épp a homoszexualitáshoz. Ez utóbbi a Magyarországon sem ismeretlen, Oroszországban pár évvel régebbi törvény miatt merül fel Barancsuk képeivel kapcsolatban. Hiszen vannak benne csókolózó, ölelkező fiúk-lányok vegyesen, márpedig tilos a „homoszexualitás propagálása” – bármit jelentsen is ez.

„A jövő héten lesz egy moszkvai kiállításom, nem tudom, talán +18-as lesz. Nem értem, mi a propagálás és mi az állam célja ezzel, de rossz, hogy gondolkodom azon, minek ezzel vagy azzal a képpel hergelni. Ezzel kezdődik az öncenzúra.”

De van egy mérgezőbb hatása is: mi van, ha emiatt a képeken lévők utólag bánják, hogy megörökítették őket. Barancsuk így még nem járt, inkább vidám visszaemlékezésekkel találkozott, hogy de jó is volt fiatalon néha ilyennek lenni.

Ha már fojtogató szabályozás, Barancsuknak inkább egy globális jut eszébe: a személyiségi jogok szélsőséges értelmezése, amely lehetetlenné teszi az utcai fotózást, a közterek és az emberek viszonyát, olyan képek elkészítését, amelyek 30–50 év múlva nagyon hiányoznának, pont úgy, ahogy ma hiányoznának ezek a 30–50–100 évvel ezelőtti képek. (Pedig milyen népszerűek azok, amelyeken évtizedes távlatokból ismerik fel magukat az emberek.)

A sérelmek leginkább álszent hivatkozások

„Az emberek magukról, egymásról elképesztően sok adatot adnak ki a képekkel, tagelik egymást, geolokációt, időt adnak meg, már azzal is sokat árulnak el, hogy egy étteremben fotózkodnak, hogy milyen szolgáltatást engedhetnek meg maguknak” – aztán ha egy fotós készít képet egy saját anyagba, már jöhetnek a kifogások. „Egy nő nemrég bírósághoz fordult valami harminc évvel korábbi strandfotó miatt, vagy nemrég az a fickó indult perre, aki a Nirvana albumára került csecsemőként” – Barancsuk szerint ezek a sérelmek leginkább álszent hivatkozások, ügyvédi segítséggel pörgetett biznisz, sérelemnek álcázva. „Ezek a képek tiszták, becsülettel készültek, nem rejtett kamerával.”

Barancsuk most leginkább albumokban gondolkodik, bár nagy dolog, hogy újra beindul az élet a koronavírus után, kiállítások is nyílnak. A könyveket a következő hullám sem öli meg, a rendezvényeknek viszont bármikor betehet. Egyébként is sok minden van, ami a járványtól függetlenül velünk marad. „A biztonságra hivatkozva átadtuk a szabadságunkat az állam digitális kontrolljának, QR-kódoknak, ezeket már nem vonják vissza” – véli Barancsuk, a járványügyi korlátozások telefonos ellenőrzésére utalva.

Bulik persze lesznek – ha a sokadik járványhullám engedi –, ha nem lesz is minden pillanatuk olyan, amilyennek a fotósok nem dokumentarista pillanatképei megőrzik.

Szöveg: Nyilas Gergely; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs