A legenda szerint a középkorban furkósbottal és ruhába tekert kövekkel csépelték egymást a válni akaró házasok

A középkori mindennapokról egy rakás olyan legenda kering manapság, amelyekről némi utánajárással viszonylag könnyen ki lehet jelenteni, hogy óriási marhaságok, de legalábbis érdemes egészséges szkepticizmussal állni hozzájuk. A középkorban nem volt nyakig mocskos és büdös mindenki, a középkori jobbágyok nem dolgoztak feleannyit, mint mi és az is minimum véleményes, hogy a középkori várkastélyokban a csigalépcsők azért az óramutató járásával megegyezően kanyarodnak, mert így a védők előnyben voltak a támadókkal szemben.

Talán még ezeknél is furcsább az az időről időre feltűnő legenda, amely szerint Európában a középkorban létezett a válási párbaj intézménye, ahol a férfinak egy gödörből kikandikálva kellett furkósbotokkal agyoncsapnia a feleségét, aki közben ruhába csavart kövekkel próbálta betörni a fejét. Ja, és a végén a vesztest állítólag megölték. A dolog a legenda szerint annyira bevett volt, hogy még képes útmutató is készült hozzá, ennek ellenére valószínű, hogy ilyen a gyakorlatban soha nem történt. Na de miről is van szó pontosan?

A napokban például itt megosztott, de korábban kicsit más formában itt is feltűnő legenda úgy szól, hogy a válási párbaj azért létezett, mert a középkorban nagyon nehéz volt elválni. Az egész forrásának általában egy Hans Talhoffer nevű német harcoktató és vívómester 1467-ben kiadott, Fechtbuch (Vívókönyv) című művét szokták megjelölni, amiben illusztrációkkal követhető végig, hogyan is zajlott egy ilyen párbaj. A képek alapján

• a nyilvánvaló testi fölényben lévő férfinak egy derékig érő gödörben kellett állnia, az egyik kezét pedig hátrakötötték, és így kellett három furkósbot valamelyikével leütnie a feleségét;
• aki eközben a gödör mellett ugrándozott, és három, ruhába csavart kővel próbálhatta leütni a férjét.

Ha a férj hozzáért a gödör széléhez, állítólag elvettek tőle egy furkósbotot, ha pedig mindhármat elvesztette, akkor puszta kézzel próbálhatta berángatni a nőt maga mellé, mielőtt az betörte volna a fejét. Talhoffer állítólag részletesen leírta, hogy mit érdemes felvenni a küzdelemhez, tanácsokkal látta el mindkét felet, és még azon is végigment, hogy a felek hogyan tudják kiaknázni a másik gyengeségeit. A párbajok állítólag kifejezetten kiegyenlítettek voltak, viszonylag gyakran győztek a nők, a vesztes viszont pórul járt – a férfiakat kivégezték, a nőket elevenen elásták.

De mi igaz mindebből?

Az biztos, hogy Talhoffer könyvében valóban vannak ilyen illusztrációk és leírások, és a legenda is elég jól tartja magát, még magyar nyelven is – 1936 áprilisában például az Új Magazinban volt róla cikk. Az is igaz, hogy a középkorban bonyolult volt az egyház által intézett válás, nagyjából csak a túl közeli rokonság és az impotencia számított megfelelő érvnek. És persze ha sikerült is, a jobbágyok munkaidejéhez hasonlóan ezt is nehéz a mai válásokhoz hasonlítani. Az is biztos, hogy párbajozó nőkről, sőt párbajozó házaspárokról is maradtak fenn történetek.

Az viszont elég valószínűtlen, hogy Európában vagy akár konkrétan Németországban vívtak volna a házasság felbontásáért párbajokat. Első körben például azért, mert bár Talhoffer valóban ír ilyen küzdelmekről, konkrétan nem utal arra, hogy férj és feleség között zajlanának, és sem a Fechtbuch, sem más feljegyzések nem írnak a házastársi viták ilyen megoldásáról. Sőt, a Fechtbuch igazából még a fent taglalt sztori egyéb elemeit sem támasztja alá, ahogy azt az Oklahomai Egyetem professzorának, Kenneth L. Hodgesnak a gyűjtéséből is látni lehet.

Hodges a képek mellett a német szövegeket is összeszedte és lefordította. Ebből egyebek mellett kiderül, hogy egyik félnek sem volt három fegyvere – az egyetlen kikötés, hogy ugyanakkorának kellett lenniük –, a férfi keze pedig nem volt hátrakötve, és a gödör széléhez is hozzáérhetett. A könyvben két párbaj is szerepel, az egyikben a férfi rángatja be a nőt a gödörbe, a másikban meg a nő rángatja ki a férfit onnan, és bár Hodges szerint nem egyértelmű, hogy ez volt-e a győzelem záloga, mindkét esetben nyilvánvaló a rángatást végző fél győzelme.

Hodges szerint az, hogy a könyv praktikus tanácsokkal szolgál a nőknek is, arra utal, hogy a nőket is a kézikönyv potenciális olvasóiként tartotta számon, és bár a kommentár hiánya miatt szerinte valószínű, hogy nagyon ritka párbajtípusról lehetett szó, Talhoffer egyértelműen komolyan ír az egészről. Hodges azért is valószínűsíti, hogy férjről és feleségről van szó, mert a nőknek joguk volt maguk helyett bajnokot kiállítani, ez azonban alighanem nehezebb volt, ha a férjük volt az ellenfél.

A német szöveget viszont nemcsak úgy lehet olvasni, hogy férj és feleség szerepel benne, hanem úgy is, hogy férfi és nő, több kutató szerint pedig ez tűnik a helyesebb értelmezésnek. Az újabb elméletek szerint a párbajtípust a nők bizonyítékok vagy szemtanú híján használhatták volna bármilyen férfi ellen olyan súlyos esetekben, mint a szexuális erőszak. Az eddigi ismereteink alapján viszont a gyakorlatban sosem alkalmazták, szóval akármelyik elméletet is tekintjük igaznak, jelen állás szerint úgy tűnik, az egész csak papíron létezett.