Ha valaki járt már valaha középkori várban, várkastélyban az nagy vonalakban tisztában lehet azzal, hogy ezek hogy néznek ki: hatalmas, csipkézett kőfalak, bástyák és gyilokjárók, tornyokig, és az ezekbe felvezető szűk, meredek csigalépcsők satöbbi. Aki járt már ilyen lépcsőn, pontosan tisztában lehet azzal, hogy felfelé és lefelé is rémálom rajtuk közlekedni, és azt is sokan tudni vélik, hogy mind az óramutató járásával megegyezően kanyarodnak,
így ugyanis közelharcban a vár döntően jobbkezes, lefelé csapkodó védői előnybe kerülhettek a lentről érkező támadókkal szemben, akiknek kardja bele-beleakadt a lépcső oszlopába, és nem is láttak rendesen felfelé.
Az elmélet rendkívül népszerű, az internetes folklórban, várlátogatásokon és az ott használt ismeretterjesztő füzetekben, dokumentumfilmekben és cikkekben is rendre visszatér. Egy apró baj van vele – egyáltalán nem biztos, hogy van bármi alapja. Erre a következtetésre jutott egy James Wright nevű brit archeológus is, aki két évvel ezelőtti cikkében nemcsak arról írt, hogy miért tűnik képtelenségnek az egész, hanem azt is megpróbálta kideríteni, hogy honnan ered a népszerű legenda.
Wright a kutatómunkája során azt találta, hogy az elméletet semmilyen középkori feljegyzés nem támasztja alá, ami egybevágott egy, a városi legendát korábban cáfolni igyekvő történész cikkével, aki egy évvel korábban ugyancsak arról írt, hogy semmilyen forrás nem ír arról, hogy ez húzódott volna meg a háttérben. Persze ez önmagában nem bizonyítaná, hogy éppen az ellenkezője igaz, elvégre rengeteg írásos emlék veszett el a középkorban, de nem ez az egyetlen dolog, ami a teória ellen szól. Wright szerint ehhez alapvetésnek kell venni azt, hogy a kastélyokat elsődlegesen katonai célból építették, ám a szakértők körében már évtizedekkel ezelőtt elterjedt volt a nézet, hogy egy kastély fő szerepe az volt, hogy helyszínt adjon különféle ceremóniáknak, és kényelmes otthona legyen az ott élő nemeseknek.
Az, hogy erődítményként is megállják a helyüket, az utolsó szempont volt, és bár a kialakításuk miatt alkalmasak voltak erre, és olykor használták is őket így, ez nem történt meg túl gyakran.
Ha a katonai szerepük lett volna a hangsúlyos, akkor minden kastélyban az óramutató járásával megegyező irányú csigalépcsőket találna az ember, Wright szerint azonban a fennmaradt kastélyok durván 30 százalékában a másik irányba kanyarodnak a lépcsők. Erre mutatott rá a Castle Studies Group korábbi tanulmánya is, amely összesen nyolcvanöt ilyen lépcsővel felszerelt kastélyt szedett össze a 11. és a 16. század között, ám azt itt is rögzítették, hogy a 11. és a 12. században viszonylag kevés ilyet lehetett találni. Az elmélet támogatói ezt rendszeresen ki is emelik, szerintük a 12. század után pont a fegyverek, illetve a harcmodorok változása miatt nőtt meg az óramutató járásával ellentétesen kanyarodó csigalépcsők száma.
Ez szerintük azt bizonyítja, hogy korábban viszont igenis katonai megfontolásból kanyarodtak a másik irányba, Wright szerint azonban ez nehezen védhető. Mint írta, a 11. században több olyan kastély is épült – többek közt a londoni Tower –, ahol balra kanyarodott a csigalépcső, pedig ezek mind olyan területeken voltak, ahol bármikor támadás érhette őket. Az archeológus végezetül azt is kiemelte, hogy ha egy kastély ostroma odáig fajult, hogy a védőknek már a csigalépcsőn kellett védekezniük, akkor már igazából minden mindegy volt. Ebben egyébként van is igazság – ha a támadók a falon már átjutottak, és odabenn dúlt a csetepaté, a csata lényegében már eldőlt.
Az elmélet mindezek ellenére nagyon népszerű, és ha valaki találkozott már erről szóló bejegyzéssel vagy cikkel, az azt is tudhatja, hogy nagyon makacsul tartja magát. Erre maga Wright is rámutatott, a fent már említett másik cikk alatt is látható, nemrég én is megtapasztaltam, amikor a Facebookon szembejött velem egy erről szóló poszt. Wright éppen emiatt utánament annak is, hogy honnan származhat az egész sztori. A legkorábbi említést egy bizonyos Sir Theodore Andrea Cooknak tulajdonította. Cook 1902-ben írt először arról, hogy szándékosan csavarodhattak így a csigalépcsők, ez a gondolat egy 1903-as könyvében is visszaköszön. Mint írta, egy jobbkezes építész ösztönösen balra csavarodó csigalépcsőt építene, hogy a jobb keze felfelé menet a lehető legmesszebb legyen annak középpontjától,
azt pedig, hogy ez mégsem így volt, azzal magyarázta, hogy így a felfelé igyekvő támadók is szabadon lengethették volna a kardjukat.
Cook a csigalépcsők mellett erősen érdeklődött a domináns kezek és a vívás iránt is – előbbi azért érdekelte, mert azt gondolta, hogy a balkezes emberek tehetségesebbek, utóbbi pedig mert maga is megszállott vívó volt –, így minden adott volt ahhoz, hogy összekösse ezeket a szálakat. Noha korábban egyetlen szakértő sem tulajdonított ekkora jelentőséget a csigalépcsőknek, Cook elmélete hamar népszerű lett, mások is elkezdtek rá hivatkozni, az azóta eltelt bő száz évben pedig olyan alapismeret lett, amit még a brit kastélyok elsődleges kurátora, az English Heritage is megosztott két éve – majd elnézést is kért emiatt.
Feljegyzések híján minden kétséget kizáróan megcáfolni sem igazán lehet az elméletet, és arról is csak találgatni lehet, hogy miért kanyarodtak akkor az óramutató járásával megegyezően a csigalépcsők. Hihető elméletnek tűnik például az, hogy így az emberek a jobb kezüket a falon tudták tartani lefelé, de akkor meg felmerül a kérdés, hogy később miért változtattak ezen. Azzal viszont biztos nem lő mellé az ember, ha egészséges szkepticizmussal áll hozzá az egészhez, ha legközelebb egy kastélyban hall róla.
