Ha ősz, akkor a fákról szállingózó, majd a talajt takaróként beborító, sárgás-vöröses levelek. Ha tél, akkor a lombkoronájuktól megszabadult, csupaszul nyújtózkodó faágak. De lehet bármilyen évszak, egy dolog állandó: az örökzöldek szélben, fagyban, napsütésben is zöldellnek, maximum némi hó takará el a bérci tetőt. De miért van az, hogy egy fenyőfa maximum a kivágása, és a nappaliban feldíszítve eltöltött hetek után dobja le a tűleveleit? Egyáltalán, miért vannak tűlevelei rendes levelek helyett?
A válasz mindkét kérdésre abban keresendő, hogy a különféle fafajták milyen stratégiát választanak ahhoz, hogy megbirkózzanak a téli hideggel. Mi, emberek is más-más módon készülünk fel a télre: van, aki inkább jól befűt, hogy a legnagyobb mínuszokban is egy szál pólóban nézhesse az Igazából szerelmet, mások eszkimónak öltöznek, hogy ne tréfálhassa meg őket a fogyasztási jelleggörbe, aki pedig teheti, melegebb éghajlatra látogat.
A fák is különféle megközelítésekkel próbálkoznak. A leveleik zöldjét a klorofill adja, amely a fotoszintézisért felel, azaz a napfényt elnyelve energiát termel. A lombhullatók az ősz beálltával elkezdik kivonni a leveleikből a klorofillt, hogy az előállításához szükséges értékes ásványi anyagokat eltárolják tavaszig, amikor újra elkezdenek belőlük leveleket növeszteni.
Az örökzöldek viszont kivárásra játszanak. Az ő stratégiájuk sem az, hogy egész télen fotoszintetizálnak. A hideg az ő anyagcseréjüket ugyanúgy lelassítja, mint más fákét, így hiába zöldellnek rendületlenül, télen ők sem fotoszintetizálnak többet, mint lecsupaszodott rokonaik. Az igazi különbség abban mutatkozik, hogy a különféle fák hogyan egyensúlyoznak a levélnövesztés energiaszükséglete és a levél energiatermelése között. Azaz hogy melyik levéltípus növesztésére fordítandó energia-befektetés mennyi idő alatt térül meg.
A lombhullatók nagy, széles leveleket növesztenek, amelyek turbó fokozatban fotoszintetizálnak, de erre szükségük is van, mert egyetlen évad alatt kell kitermelniük a költségüket. Addig nincs is ezzel gond, amíg ideális körülmények között kell dolgozniuk, de nagyobb magasságokban, hidegebb vidékeken, ahol zordabb és rövidebb a növekedési időszak, ezért kevesebb idő jut a fotoszintézisre, a levelek növesztésébe fektetett energia már nem tud megtérülni.
Az örökzöldek ezzel szemben hosszú távra terveznek. Ők a szép nagy levelek növesztése helyett inkább a tűleveleik szívóssá tételébe fektetik az energiájukat. A tűlevelek nem képesek egyetlen éven belül kitermelni a rájuk fordított energiát, viszont jóval strapabíróbbak és energiatakarékosabbak, így nem is kell minden évben lehullatni őket. Így sokkal több idejük van pozitívba fordítani a mérleget – és minél szívósabbak, annál több idő kell a beléjük fektetett energia ledolgozására.
Bár minden örökzöld hasonló stratégiát követ, közöttük is óriási különbségek vannak energiagazdálkodás tekintetében, és így abban is, hogy hány éven keresztül őrzik meg a leveleiket. Valójában ugyanis az örökzöldek is hullatják a leveleiket, csak nem évente. A mérsékelt övi simafenyő tűlevelei például csak két levélnövesztési időszakra vannak kalibrálva, azaz a levelei minden második télre lehullanak. Ezzel szemben a nagy magasságokban honos fajok, mint a bozontos fenyő vagy a simatűjű szálkásfenyő, akár ötven éven át is megtartják az egyes tűleveleiket – más szóval ilyen sokáig eltart, amíg a kietlen viszonyok között ledolgozzák a rájuk fordított energiát.
Ritka kivételként vannak olyan toboztermők is, amelyek, bár rokonaikhoz hasonlóan tűlevelűek, mégsem örökzöldek, hanem minden télre ledobják a tűleveleiket. A toboztermők nagy többsége örökzöld, de öt nemzetség fajai kivételek: a vörösfenyők, a mocsárciprusok, illetve három olyan faj, amely a saját nemzetsége egyetlen tagja: a kínai aranyfenyő, a kínai mamutfenyő és a kínai mocsárciprus (amely neve ellenére nem a mocsárciprusok nemzetségébe tartozik).
A nagy hideg azonban az örökzöldek tűleveleit is fenyegeti, amelyekre ugyanúgy végzetes lenne, ha lefagynának. Ennek elkerülése érdekében az örökzöldek olyan fagyásálló anyagokat termelnek, amelyek csökkentik a sejtjeikben található víz fagyáspontját, és így védik a sejtstruktúrát a fagytól. Egy másik veszély a hó puszta tömege: ha sok hó gyűlik fel az ágakon, azok letörhetnek. A tűlevelek ebben a tekintetben is strapabíróbbak, hiszen kevesebb hó tud rájuk rakódni, mint a lombhullatók szélesebb leveleire. A hókár elkerüléséért nemcsak a tűlevelekkel, hanem az ágszerkezetükkel is tesznek a toboztermők. Az ágaik nemcsak hajlékonyabbak, de a törzstől kifelé és lefelé nyúlnak – elég csak a gyerekrajzok lefelé szélesedő háromszögekből álló karácsonyfáira gondolni.
