Megfejtettük az Igazából szerelem titkát

Minden évben karácsonykor megnézem az Igazából szerelem című filmet. Minden évben. Karácsonykor. Annyira hozzátartozik nálam az ünnepekhez, mint a mézeskalácsillat, az odaégetett vacsora, és a soha nem egyenesen álló karácsonyfa. De nem csak belőlem vált ki heves érzelmeket, kellemes vagy éppen nem annyira kellemes emlékeket a film. A szerkesztőségen belül végzett (nem reprezentatív) felmérés eredménye alapján: mindenkiből.

Kezdjük azzal, aki ezért az egészért felelős: Richard Curtis, akit nem véletlenül neveznek romkomkirálynak. Íróként olyan klasszikussá vált filmekért felelt, mint a Négy esküvő és egy temetés (Four Weddings and a Funeral), a Sztárom a párom (Notting Hill), a Bridget Jones és a Mamma Mia!-filmek, az Időről időre (About Time) és a Rockhajó (The Boat That Rocked). Rendezőként viszont csak öt filmet jegyez: az első filmje, amelynek esetében a szövegkönyv megírása után a rendezői székbe is bepattant, az Igazából szerelem volt.

A siker nem volt borítékolva. Hiába lett egy csapásra közönségkedvenc (40 millió dollárból készült, a bemutató évében 245 millió dollárt, azaz nagyjából 87 milliárd forintot hozott világszerte), a kritikusok nem voltak elalélva tőle, a Guardian például csak két csillagot adott rá az ötből, egyszerű „karácsonyi vígjátékocskának”, cameókkal telepakolt, felszínes, összecsapott fércmunkának minősítette. Díjakkal sem halmozták el, bár két Golden Globe-díjra is jelölték (legjobb film és legjobb forgatókönyv kategóriában), végül egyet se vitt haza. Bill Nighy viszont behúzott egy BAFTA-t a filmben nyújtott alakításáért.

De akkor mégis mi tette ekkora és ennyire tartós sikerré?

Erre nehéz egy választ adni, ugyanis a film titka pont abban van, hogy mindenki találhat benne valami vonzót. Először is feltűnik benne a brit színészszakma krémje, szinte az összes A és B listás, ismert vagy (akkor még) kevésbé ismert aktor. Teljesen felesleges lenne itt felsorolni a stáblistát, legyen elég annyi, hogy az elmúlt húsz évben nem nagyon készült olyan brit film, amiben ne tűnt volna fel legalább egy Igazából szerelem-színész. Ennek az egyik következménye, hogy az Igazából szerelem rajongóinál azóta is beindul a pavlovi reflex, azaz ha meglátnak a képernyőn egy ismerős arcot, nagy eséllyel kedvet kapnak újranézni az Igazából szerelmet is. (Hogy honnan tudom? Onnan, hogy én is ebbe a táborba tartozom.)

Másodszor: az Igazából szerelem kilencet ad egy áráért. Pontosabban: kilenc történetet mutat be 135 percbe sűrítve. Ez lehetővé teszi, hogy bárki kapcsolja be a filmet, garantáltan talál benne legalább egy karaktert vagy történetszálat, amit eléggé magáénak érez ahhoz, hogy végignézze a maradék 120 percet is. Igen, ebben a mondatban benne van a film legnagyobb problémája is: egy szálra összességében alig jut több negyedóránál, ami lássuk be, nem alkalmas mélyebb mondanivalók tolmácsolására. Ennek ellenére Curtis receptje annyira bevált, hogy azóta több romkom is próbálkozott a többszálas formával: például a 2009-es Nem kellesz eléggé (He’s Just Not That Into You) vagy a 2010-es Valentin-nap (Valentine’s Day).

Harmadszor: az Igazából szerelem nem fenékig tejfel, a standard karácsonyi szirupfilmekkel ellentétben van benne bőven beteljesületlen szerelem, megcsalás, elhidegülés és gyász is. Ráadásul nem csak a szerelemről szól, szó van benne későn érő barátságról két felnőtt férfi, Billy Mack (Bill Nighy) és a menedzsere, Joe (Gregor Fisher) között, testvéri gondoskodásról Sarah (Laura Linney) és Michael (Michael Fitzgerald) között, és nevelőapa (Liam Neeson) és nevelt fiú (Thomas Brodie-Sangster) között megerősödő szülő-gyerek kötelékről is.

Negyedszer: Curtis egyáltalán nem félt a csöpögős giccstől, sőt! A film nyitó- és záróképei (amikről az író-rendező váltig állítja, hogy nem megrendezettek) a londoni Heathrow repülőtéren ölelkező emberekről, és az alatta szóló monológ arról, hogy a szerelem körülvesz minket – maga a giccs. Ami egy karácsonyi filmnél gyakorlatilag alapelvárás. De a giccsfaktorhoz lehet sorolni Rowan Atkinson karakterét (Rufus) is, aki ékszerboltosként a körülményeskedésével megakadályozza, hogy Harry (Alan Rickman) ékszert vegyen az asszisztensének a felesége háta mögött, aztán a reptéren – szintén a körülményeskedésével – lehetővé teszi, hogy a szerelme után siető Sam (Thomas Brodie-Sangster) átslisszoljon a biztonsági ellenőrzésen. Rufus mindig „jókor van jó helyen”, ami a filmben tűnhet egyszerű, de elég valószerűtlen véletlennek, de eredetileg ennél jóval többről lett volna szó: Curtis első szövegkönyvében Rufus angyal volt.

És végül: Curtis nem félt a megbotránkoztatástól sem. Simán bevállalt például egy történetszálat két pucér testdublőrrel a főszerepben (Martin Freeman és Joanna Page), akik egy pornófilm forgatásán statisztálnak a fénybeállításokhoz – igaz, ezt a pár jelenetet néhány amerikai tévécsatorna egész egyszerűen kivágta a filmből a kedvezőbb korhatár-besorolás kedvéért. De érdemes megemlíteni a Mark (Andrew Lincoln) galériájában kiállított képeket és Billy Mack karácsonyi pucérkodását is.

Mindezek folyománya egy olyan film, amit bárki végig tud ülni életében legalább egyszer maradandó agykárosodás nélkül (bőven vannak olyan karácsonyi vígjátékok, amik ezt a szintet sem ütik meg), de végig lehet ülni akár évente egyszer (vagy többször) is totális becsavarodás nélkül.

Táblákkal ácsorgó hősszerelmesek és táncikáló miniszterelnökök

A popkulturális jelenséggé váláshoz természetesen hozzátartozik a mémesedés is. Az egyik legismertebb a táblákkal ácsorgó Mark, a másik a táncikáló brit miniszterelnök. Miért pont ezt a kettőt emeltem ki? Mert ezekre csapott le a film legnagyobb magyar rajongója is: Gyurcsány Ferenc (vagy valaki a kommunikációs stábjából).

Aki először Hugh Grant ikonikus táncát másolta le 2006-ban:

Aztán 2021-ben már a DK-s politikusokkal karöltve mutogatott táblákat:

A politikusok táblát tartanak poént egyébként már 2016-ban elsütötte a Saturday Night Live című amerikai szkeccsműsor. A „Hillary Actually”-ban Hillary Clinton (Kate McKinnon) csengetett be egy amerikai elektorhoz a Donald Trump elleni választási veresége után:

Érdekesség, hogy pont ehhez a két, ikonikussá vált jelenethez tartozik két vonakodó színész, akik a hátuk közepére sem kívánták az egészet. Hugh Grant később több interjúban is elmesélte, hogy rühellte a táncot, rettenetesen kínosnak érezte (elsősorban azért, mert meggyőződése volt, hogy egy miniszterelnök soha nem csinálna ilyet), és egyáltalán semmi kedve nem volt megcsinálni. Aztán mégis beadta a derekát, táncikált egy kicsit, és most már sose törli ki magát a mémtörténelemből.

De Andrew Lincoln se volt elragadtatva Mark táblás jelenetétől, sőt az egész karakterével problémái voltak. Évekkel később arról beszélt, visszanézve már úgy látja, Mark viselkedése inkább hátborzongató és nem teljesen helyénvaló volt, és örült volna, ha újraírják a jeleneteit, hogy normálisabbnak tűnjenek a Juliet iránti érzései. A táblás jelenetet pedig úgy jellemezte: „a zaklatás határát súrolja”. Egyébként nem biztos, hogy ez nem volt tudatos húzás Curtis részéről: pár jelenettel korábban, amikor Juliet meglátogatja Markot, a férfi polcán Alfred Hitchcock Hátsó ablak című filmjének kópiája látható. Az 1954-es film fő témája pont a voyeurizmus, azaz a leselkedés.

Még csak húszéves, de már rosszul öregszik

Emberévekkel mérve az Igazából szerelem még épphogy csak nagykorú, sőt, Amerikában még alkoholt sem ihatna, ennek ellenére egyre gyakrabban hangzik el vele kapcsolatban, hogy „rosszul öregszik”. Amiben kétségkívül van valami, és azt is kár lenne tagadni, hogy nagyon sok hibáját csak a nosztalgiafaktor miatt bocsátjuk meg neki. Ahogy azt is meg kell jegyezni, hogy az Igazából szerelem pont azzal tudott kiemelkedni a szirupos romkomok rózsaszín tengeréből, és úgy tudott megszólítani sokkal több embert a szirupos romkomok szokásos célközönségénél, hogy fanyar humorral és pengeélen táncoló poénokkal fűszerezte a jól bevált receptet. A recept azóta se avult el, de néhány hozzávaló bőven.

2003 óta eltelt húsz év, és ma már egyre többen vonják fel a szemöldöküket például arra, hogy a filmben, ami a világ minden nációja által lakott városban, Londonban játszódik, szinte kizárólag fehér emberek a főszereplők (egy kézen meg lehet számolni a filmben feltűnő fekete bőrű színészeket, közülük Chiewetel Ejiofor és Olivia Olson kapott fontosabb szerepet – de nem sok szöveget). Azok, akik nem fehér londoniak, reszkessenek: a portugálokat például meglehetősen előnytelen fényben mutatja be a film – Aurelia (Lúcia Moniz) apja szemrebbenés nélkül hozzáadta volna a (másik) lányát egy angolhoz (Colin Frith), aki besétált a házába. De az amerikai nőkre nézve az se túl hízelgő, hogy a brit nők körében nem túl szerencsés Colin (Kris Marshall) azért repül egy halom kotonnal a hátizsákjában Wisconsinba, mert meggyőződése, hogy az amcsi csajok azonnal szétnyitják a lábukat, amint meghallják az angol akcentusát. És igaza lesz.

De a testpozitivitás korában már az se jön ki annyira jól, hogy Natalie (Martine McCutcheon) legfontosabb tulajdonsága az, hogy duci. Ami egyébként már ott megbicsaklik, hogy McCutcheon egy teljesen átlagos testalkatú nő. A karakter „duciságára” egy csomó jelenet játszik rá a Natalie és David (Hugh Grant) közötti esetlen viccelődésekkel és flörtöléssel, és talán még az is megbocsátható, hogy Natalie-t úgy becézi a családja, hogy „Dundus”. Az viszont már nem sok jóérzésről tesz tanúbizonyságot, amikor a miniszterelnöki hivatal vezetője, Annie (Nina Sosanya), úgy hivatkozik a munkatársára a főnökük előtt, hogy „az a vaskos”. És ha már itt tartunk, az se szép húzás, hogy miután Natalie-val flörtöl az amerikai elnök szexuális zaklatás áldozata lesz, David áthelyezteti a nőt (egészen pontosan kirúgja a miniszterelnöki hivatalból, hogy innen hova, milyen munkakörbe kerül Natalie, az homályban marad). Oké, aztán David összeszedi magát, jól helyreteszi a gonosz amerikait az egész világ előtt – milyen lovagias… és mennyire valószínűtlen.

Natalie és David kapcsán beúszik a képbe a film egy másik, meglehetősen problémás eleme is: a főnök-beosztott viszony. David azzal kezdi a miniszterelnöksége első napját, hogy a kabinet ülésén hangosan bedobja a kérdést: „Kit kell itt megbaszni, hogy kapjunk egy teát?” Belép Natalie, David meg félhangosan elmormolja, hogy „oké”. Nem kell sokat magyarázni, hol helyezkednek el a hatalmi súlypontok a kormányfő és a titkárnő kapcsolatában, David egyetlen mentsége, hogy amikor végre lesmárolja Natalie-t, technikailag már nem a főnöke.

És akkor ott van Mia (Heike Makatsch), aki gátlástalanul nyomul a nála jóval idősebb és nem mellesleg házas főnökére, Harryre (Alan Rickman). Aki ez ellen semmit nem tesz, sőt, lassan be is adja a derekát, a felesége szeme láttára megtáncoltatja Miát a karácsonyi partin, aztán vesz neki egy méregdrága nyakláncot – hogy a szándékai plátóiak-e, vagy sem, nem derül ki. Eközben egy másik beosztottját, Sarah-t (Laura Linney) arra buzdítja, hogy mozduljon rá végre egy másik beosztottjára, Karlra (Rodrigo Santoro). Ráférne egy rendes HR-es a cégre. Hab a tortán, hogy a Harry feleségét, Karent (ez a név se öregedett jól, de ez már egy másik sztori) alakító Emma Thompson a rendező bevallása szerint dagikosztümben játszott, hogy kövérebbnek tűnjön. A tanulság? A 40 pluszos, magát kicsit elengedő nő ne csodálkozzon, ha a férje fiatalabb, csinosabb nők után kajtat.

Az Igazából szerelem nem spórolt a necces poénokkal, de húsz év távlatából a legneccesebbnek talán az tűnik, amikor a kiöregedett rocksztár, Billy Mack (Bill Nighy) egy rádióműsorban azzal viccelődött, hogy Britney Spears átlagos numera volt. 2003-ban Nighy (és nagyjából a karaktere is) 54 éves volt, Spears 22, és ha arra gondolunk, a tinédzserkorától kezdve agyonszexualizált énekesnő pár évvel később kopaszra borotválta a fejét, majd évekre gyámság alá került, talán nem mi vagyunk az egyetlenek, akik azt kívánjuk, bár kispórolta volna a sikamlós beszólást Curtis.

Ha már extrém korkülönbség: a Julietet alakító Keira Knightley mindössze 17 éves volt, amikor kiválasztották a szerepre, miközben a férjét (Petert) alakító Chiewetel Ejiofor 25, a lányba reménytelenül szerelmes legjobb barátját (Markot) játszó Andrew Lincoln pedig 29. Nem újdonság, hogy Hollywood szeret a kelleténél sokkal fiatalabb nőket castingolni az idősebb férfi színészek mellé (erről ebben a cikkben írtunk bővebben), de Knightley kiskorúsága még így is szembetűnő. A – később igazi romkomkirálynővé érett – színésznő egy interjúban még azon is viccelődött, hogy az egyik jelenetben csak azért viselt kalapot, mert akkora pattanás nőtt a homlokára, hogy a sminkesek nem tudták eltüntetni.

És még valami: az Igazából szerelem összes párja heteroszexuális. A film egyetlen utalása a homoszexualitásra, amikor Juliet és Peter esküvőjén Sarah kérdőre vonja Markot, hogy szerelmes-e Peterbe, aki ezt hevesen visszautasítja. A filmben eredetileg lett volna egy leszbikus szerelmi szál is (a karácsonyi koncertnek otthont adó iskola igazgatója és a halálos beteg szerelme bukkant volna fel egy jelenet erejéig) – ezt végül az időhiány miatt kivágták.

Azt egyébként Richard Curtis sem tagadja, hogy a film nem öregedett a legjobban. „A sokszínűség hiánya miatt kényelmetlenül és egy kicsit hülyén érzem magam – vallotta be az ABC News tavalyi dokumentumfilmjében, de hozzátette: – Szerencsére a társadalom változik, szóval a filmem bizonyos pillanatokban egészen biztosan elavultnak tűnik majd.” Egy évvel később a lányának adott interjúban a diverzitás hiányát azzal magyarázta, hogy nagyon homogén közegből érkezett, és túl sokáig ragaszkodott ahhoz az érzéshez, hogy nem tudna ettől eltérő szerepeket írni.

Évente egyszer megkívánom

Minden bénasága és szépséghibája ellenére az Igazából szerelem továbbra is tömegeket mozgat meg az ünnepekkor, nem véletlenül kötelező eleme a karácsonyi műsorújságnak, és nem véletlenül döntöttek a forgalmazók úgy, hogy a kerek születésnap alkalmából moziba küldik a felújított verziót (Magyarországon is). Az évfordulón felbuzdulva én is feltettem a szerkesztőségnek a nagy kérdést: Ki látta, hányszor és miért? Az első válasz, amit kaptam, az volt, hogy

„Egyszer sem láttam.”

A második pedig az, hogy

„Iiiiiiiimádom.”

Ennyiből már lehet következtetni, hogy mi történt: a szerkesztőség pártokra szakadt. Vannak, akik büszkén vállalják, hogy soha nem látták, sőt ellenállnak a vissza-visszatérő kísértésnek, és csak azért se nézik meg. Vannak, akik látták, és rosszul vannak tőle. És vannak, akik látták, és azóta is nézik, akkor is, ha imádják, akkor is, ha nem. És ez nem azon múlt, hogy ki nő, és ki férfi.

Akik nem látták, vagy egyszer látták, de egyetlen idegszálukat sem mozgatta meg, elég szűkszavúan válaszolgattak: nem látták, nem érdekli őket; egyszer látták, de semmire nem emlékeznek belőle (ahogy egyikőjük fogalmazott: „a memóriámban a film helyén kongó üresség van”).

Azoknak, akik látták, de csalódtak, már sokkal több mondanivalójuk volt. „Egy hazug, álságos szar, de pont ilyenre van szükség karácsonykor, szóval többször láttam, mint azt be merném vallani” – összegezte kollégám a gondolatait a filmről, és a karácsonyi hangulatáról. „Ez a legidegesítőbb film a világon, tartalmatlan, érdektelen videoklip válogatás, bennem az maradt meg belőle, hogy csak a szép és vékony lányokat lehet szeretni, de végül aztán úgyis megcsalják őket is, szóval mindegy” – írta egy másik.

De olyan is volt, aki elsőre nem csalódott benne, csak másodszorra: „Amikor először láttam, teljesen odáig voltam tőle, gimis és egyetemista lelkem nagy romantikus, karácsonyozós filmje volt. Eltelt pár év úgy, hogy nem néztem meg, majd két éve beraktuk karácsony előtt, beharangoztam, hogy »jaaaaj annyira jó lesz«. A film felénél jöttem rá, hogy az egész szirupos bénázás, egy-két jobb szállal, de teljesen érdektelen dolgok sokasága, végtelenül hosszúra nyújtva. Kikapcsoltuk a felénél.”

És olyan kolléga is akadt, aki csomószor látta, „többször szándékosan is”, annak ellenére, hogy van vele egy rakás problémája: nem tetszik neki sem az intézetben élő testvéres szál, se a miniszterelnök és a „tök normál testalkatú” titkárnő románca, nem érti, miért veszi el Jamie három hét ismeretség után a takarítónőjét, de még a táblás performance-t is cikinek tartja.

És akik lehuppannak a kanapéra, ha műsoron van:

„Safespace” – így jellemezte egy kollégám, aki úgy fogalmazott, évente legalább egyszer „rákíván”, de szigorúan nem karácsonykor. „Minden évben megnézem, jót tesz a lelkemnek a kis csöpögős szirupfilm” – írta egy másik, aki pont nemrég látta, vagy inkább hallgatta újra „főzés közben”.

Többen azt írták, „komfortfilm”, amitől „katatón állapotba” lehet kerülni, de pont ettől jó. Egy kollégám pedig arra is tudományos magyarázatot adott, miért működik annyira jól. Azért, mert „patikamérlegen keverték ki benne a romantikát, a jó színészeket, a viszonylag jó forgatókönyvet, néhány flott párbeszédet, a zenét, a fanyar és nagyon cinikus humort, és egy nagyon kevés kis beszűrődő való életet”. „Kicsit olyan, mintha a 2000-es évek összes releváns színésze mellett a 2000-es évek bármelyik népszerű sitcomjának egy évadát belesűrítették volna 135 percbe” – adta meg a siker receptjét egy másik.

„Sose értettem, hogy miért választja bárki a Reszkessetek, betörők!-et a béna karácsonyi újranézős filmjének, ha ezt is választhatná.”

Persze olyanok is vannak, akiknek ez a film sokkal többet jelent egy filmnél: „Ez az a film, amit minden karácsonykor megnézünk a családdal, amikor adja a tévé. És béke száll a szívünkbe, hogy legalább van valami, ami összeköt minket a legokádékabb fasiszta szardarabokkal is.” Sőt: „A kétezres években olyan meghatározó filmélményünk volt az akkori barátnőmmel, hogy a Glasgow Love Theme-t választottuk az esküvői bevonulózenénknek”. A hepiend nem jött össze, „három évvel később elváltunk”.

És akkor ott vannak azok a visszatérő nézők is, akik együtt öregednek a filmmel: „20 éve egy totálisan érdektelen romantikus tucatfilmnek tartottam, 10 éve azt gondoltam, hogy egy profin összerakott produkció, több ilyen kéne, pár éve megnézve behúzott és őszinte érzelmeket váltott ki belőlem.

Vagy én öregszem rosszul, vagy a film jól, esetleg mindkettő.”

„Amikor először (másodszor, harmadszor, negyedszer) láttam, még azt képzeltem, hogy milyen romantikus helyek ezek a repterek. Azóta rájöttem, hogy a sorban állás, a biztonsági ellenőrzés, a kurva drága kaja, meg a másfél óra várakozás nem is romantikus” – írta egy kollégám, és most biztosan mindenki bőszen bólogat a monitor előtt ülve. Pedig a repülőterek tényleg a világ legromantikusabb helyei:

„Életem első repülőútja előtt a reptéren döbbenten vettem észre, hogy a sorban előttem álló lánynál pontosan ugyanaz a könyv van, mint nálam, még a kiadás is stimmelt. A lány gyönyörű volt, és mit ad isten, a gépen éppen mellém szólt a jegye. Kívül-belül remegtem, mire nagy nehezen megszólítottam, talán azzal kezdtem, hogy »és te hol tartasz a könyvben?«. Nem nyújtanám túl a rétestésztát, én ezzel a lánnyal néztem meg a filmet életemben először.”

Ezek szerint mégiscsak van valami a repülőterek levegőjében.