Japánról egy rakás dolog juthat eszébe az embernek az animéktől a továbbra is alacsony gyerekvállalási kedven és az ehhez lazán kapcsolódó, az internet bizarr szegleteiben óriási balhét generáló lo-fi McDonald’s-reklámon át odáig, hogy mi a fenéért használnak három különböző írásrendszert (erre soha nem lesz értelmes magyarázat). Hasonlóan érdekes az is, hogy a turisták a világ legtisztább országának tartják Japánt, miközben arányaiban sokkal kevesebb az utcai szemetes, mint máshol.
A jelenség hátterében a japánok futball-vb-ken is rendre feltűnő, extrém rendszeretete mellett egy ítéletnapi szekta is felsejlik.
Kezdjük is utóbbival a dolgot: egészen pontosan az Aum Sinrikjó (magyarul Legfőbb Igazság) nevű, a világvégét váró szektáról van szó, amelynek tagjai 1995. március 20-án a reggeli csúcsforgalomban nagyszabású, szaringázas terrortámadást hajtottak végre a tokiói metróban. A szarin az egyik legpusztítóbb vegyi fegyver, megfelelő kezelés híján az áldozatoknál görcsrohamok jelentkeznek, és miután a méreg a légzőizmokat is megbénítja, akár fulladásos halálhoz is vezethet. Emellett ráadásul színtelen és szagtalan, azaz a tünetek jelentkezéséig rejtve marad az érintettség.
Így volt ez 1995 tavaszán Tokióban is, az összehangolt támadásoknak tizenhárom halottjuk volt, és több ezren kerültek életveszélyes állapotba. A japán kormány első reakciója az volt, hogy előbb lezárta, majd el is távolította az utcai szemeteseket a metróállomásokról és más közterületekről. Ez egyébként annyira nem is kirívó reakció, korábban Londonban és Párizsban is hasonló lépéseket tettek az 1980-as évek robbantásai után, de a 2001-es New York-i terrortámadás és a 2013-as bostoni robbantás után is ez volt az egyik átmeneti megoldás.
Japánban viszont ennél láthatóan mélyebb sebeket hagyott a nem mellékesen az ország egyik fő büszkeségének számító vasúti közlekedés elleni támadás. Sokan az elkövetők letartóztatása után is tartottak attól, hogy megismétlődhet a dolog, az utcai szemetesekre pedig komoly fenyegetésként tekintettek, mert ezekben viszonylag könnyen lehetett fegyvereket tárolni és szállítani. Így a kukák a következő években, sőt, évtizedben sem kerültek vissza az utcákra, mindez azonban meglepő módon nem járt együtt a szemetelés markáns növekedésével.
Ennek fő oka, hogy a japán szurkolók már említett szemétszedése nem egy nagy sporteseményekre tartogatott flashmob, hanem tényleg a japán kultúra központi eleme az, hogy mindenki összegyűjti és hazaviszi a saját szemetét. Már csak azért is, mert ezt aztán a kifejezetten szigorú japán előírásoknak megfelelően szét is kell válogatni, máskülönben jó eséllyel el sem fogják vinni. Egy fokkal még ennél is extrémebbnek tűnhet az, hogy a kutyagumit is haza kell vinni, hogy le lehessen húzni a vécén, Tokióban pedig azt szokták tanácsolni, hogy a kutyák lehetőleg még a séta előtt, otthon intézzék el a dolgukat.
A számok alapján is egyértelmű, hogy a japánok szeméthez való hozzáállása alapjaiban tér el más fejlett országokétól, az egy főre jutó háztartási hulladék mennyisége például néhány éve a fele volt az amerikaiakénak, a műanyagoknak pedig több mint 85 százalékát hasznosítják újra. Azt persze hozzá kell tenni, hogy ennek nagy részét lényegében elégetik, ami Európában igazából nem is számít újrahasznosításnak, és az egyszer használatos műanyag csomagolásoknak is nagy divatjuk van az országban, annyira, hogy az újrahasznosítás mellett a műanyaghulladék előállításában is élen járnak.
Ennek ellenére az biztos, hogy a japán városi életnek fontos eleme a tudatos hozzáállás a szeméthez, ami az oktatásban is megjelenik, többek közt úgy, hogy a gyerekek maguk takarítják az iskolájukat. De meg lehet említeni a nyilvános vécékből hiányzó papírtörlőket, vagy akár azt is, hogy a nagyvárosokban egyre szigorúbban korlátozzák a dohányzást, így viszonylag ritkán találkozik az ember eldobált csikkekkel is. És hát persze ahogy mindennek, úgy a szemetelés elleni harcnak is van saját kabalája Japánban, illetve egészen pontosan Tokióban, ahol a teliholdfejű Mangetsu-Man 2014 óta küzd az utcák tisztán tartásáért.
Az elmúlt bő tíz évben egyébként tétován ugyan, de egyre több helyen elkezdték visszavezetni az utcai szemeteseket, a turizmus koronavírus-járvány előtti (illetve nyilván a tavalyi újranyitás utáni) berobbanása pedig szintén komoly érv volt mellettük, elvégre a japán szokásokat kevésbé magukénak érző turistáktól nehéz lenne elvárni, hogy ugyanúgy álljanak a szemétkérdéshez.
Az 1995-ös terrortámadás emlékét ugyanakkor még most sem heverte ki teljesen az ország, amire az átlátszó, robbanásálló és a biztonsági személyzet által belátható helyekre rakott kukák jól rá is mutatnak. A kiemelt eseményeknél továbbra is jellemző a szemetesek lezárása vagy őriztetése, a vasútállomásokról pedig éppen idén kezdték el megint eltüntetni őket, mert egyre többen dobálták ebbe az otthoni szemetüket vagy éppen a maszkjaikat.
