2022. június 6. – 07:55
Szinte biztos, hogy minden Forma–1-es szezont böngészve találni történelmi mozzanatokat. Az 1983-as volt például az első idény, amelyben egy pilóta olyan autóval lett világbajnok, amit turbóval szerelt motor hajtott. A kérdéses pilóta a brazil Nelson Piquet, az autó a Brabham BT52, a motor pedig a BMW M12/13. Az autóhoz két, teljesen elborult legenda is kötődik. Az egyik szerint
náci rakétaüzemanyag hajtotta, a másik szerint pedig a mérnökök rendszeresen levizelték a motort, hogy ezzel javítsák a teljesítményét.
Kezdjük az egyszerűbb körrel. Az teljességgel hamis állítás, hogy náci rakétaüzemanyag hajtotta volna a Brabham BT52 BMW-motorját. A turbómotorokat a Renault hozta be a Forma–1-be 1977-ben, 1982-re már úgy is tűnt, hogy a csúcsra érhetnek vele, de végül túl sok technikai probléma jött elő, így hiába kezdte két futamgyőzelemmel az idényt Alain Prost, végül csak a negyedik lett a pilóták pontversenyében. A 16 futamból csak 9-et fejezett be, de abból egyet akkora hátrányban, hogy nem hitelesítették az idejét.
A Renault-nál reménykedtek, hogy 1983-ra összeállhat minden, csakhogy a BMW-nél lázasan készültek ugyanerre a szezonra. Az akkori szabályok szerint a Forma–1-es autóknak az utcai kocsikhoz hasonló üzemanyaggal kellett működnie. A kulcs a meglehetősen laza megfogalmazást jelentő „hasonló” volt.
A Brabham akkoriban a későbbi F1-nagyfőnök Bernie Ecclestone csapata volt. Egy évvel korábban, teljesen váratlanul ők hozták vissza a futam közbeni tankolást, de a Brabham amúgy is az innovációiról volt ismert – a 2022-es szabálymódosítást felvezető cikksorozatunkban kitértünk egy 1968-as újításukra, egy másik epizódban pedig az egyetlen futam után betiltott ventilátoros autóval is foglalkoztunk részletesebben.
Sem Ecclestone, sem a Brabham nem zárkózott el semmiféle újítástól, így amikor a BMW mérnökei jelezték, hogy szerintük ez a „hasonló” megfogalmazás óriási kiskaput jelent, nyilván egyből ugrottak a dologra.
A BMW-nél kisakkozták, hogy ki tudnak fejleszteni egy olyan, a szabályok szerint még éppen megfelelő üzemanyagot, ami nem haladja meg a 102 oktános limitet, méghozzá úgy, hogy toluolt adnak az üzemanyaghoz.
A toluol egy szénhidrogén, méghozzá színtelen, 111 Celsius-fokon forró folyadék, a neve leginkább a TNT-ből lehet ismerős, ő a második T betű névadója, a toluol a trinitro után. Kitűnő oldószer, erősen párolog, de ami ennél is fontosabb esetünkben, nagyon gyorsan és óriási hővel ég, ami ugye több erőt jelentett a motornak. Hogy mennyit? A későbbi fejlesztési szakaszban a BMW úgy 1300 lóerősre tette a motor teljesítményét, ami egy 1,5 literes motortól egészen hajmeresztő.
Itt érdemes hozzátenni, hogy a méregdrága üzemanyagból sok is fogyott a toluol hatására, futamonként átlagosan 300 liter ment el (ez a mai megengedett mennyiség háromszorosa). Ekkora tartály persze nem fér az F1-kocsikba, bár volt, amelyikbe belepréseltek 220 liternyit, szóval ezért volt nem mindegy, hogy a Brabham egy évvel korábban ráállt a futam közbeni tankolásra.
Na de hogy jön ebben az egészbe a náci vonal? A BMW részvétele miatt elterjedt, hogy a különleges formulára a BASF vegyipari cégnél bukkantak rá. Mivel a BASF a második világháború idején annak az IG Farbennek a része volt, amely szintetikus repülőgép- és rakétaüzemanyagot gyártott a náciknak, páran úgy gondolták, innen jöhetett az ihlet. A valóságban viszont a BMW üzemanyaga csak pár alkotóelemében egyezett a náci kor üzemanyagával, és azokból is csak nagyon kevés került bele.
Na jó, a náci rakétaüzemanyag rész letudva, de akkor mi van a lepisilt motorokkal?
Mivel a különleges üzemanyag bevált, a következő években többen is ráálltak a fejlesztésére, aminek az lett a vége, hogy a Nemzetközi Automobil Szövetség betiltotta a túl nagy turbónyomást, így nem volt értelme a 80% toluolt tartalmaző, literenként 300 dollárba (!) kerülő üzemanyagnak, ami nem mellesleg súlyosan mérgező is volt.
A mostanra már a Forma–1-nek dolgozó Will Buxton, aki akár a netflixes Drive to Survive sorozatból is ismerős lehet, még 2010-ben osztott meg egy, a könyvéből kihagyott darabkát a blogján a Brabham BT52-ről:
„Gordon Murray azt állítja, hogy a tervezési folyamat annyira feszült volt, hogy hónapokig nem aludt, és amfetaminokat kellett használnia, hogy dolgozni tudjon. A motor pedig önmagában külön rejtélyes dolog volt.
Mindenféle történetek keringenek arról, hogy Paul Rosche, a BMW motor-guruja mit csinált, például a motorblokkokat a szabad ég alatt tárolta, és az alkalmazottainak rá kellett vizelniük azokra. Állítólag ennek valamiféle hatása volt a fémre.”
Amikor Buxton rákérdezett az autó tervezéséért felelős, tehát a motorról nem sokat tudó Murraynél, hogy hogy is volt ez, az csak annyit mondott, hogy nem tudja, igaz-e a sztori, de nem venne rá mérget.
Az elmélet szerint a vizeletben levő ammónia nitráttartalma megedzette a motorblokkokat, de ha történt is valami utókezelés, akkor nem ebben a formában, az szinte biztos. Az viszont tagadhatatlan, hogy a BMW által gyártott M12/13 motor elég elterjedt lett, a következő években többek között az Arrows, a Benetton és Ligier is használta őket, igaz, nem túl nagy sikerrel – a csúcs egyértelműen az az 1983-as idény volt, amikor a különleges üzemanyaggal lépéselőnybe kerültek.