Miért kell mindennek sípolnia?

Amikor a konyhámban vizet melegítek a CuisinArt CPK17E vízforralómmal, akkor nagyjából 80 decibeles hangot ad ki, amikor melegszik, 60 decibelen surrog, amikor már bugyog a víz, majd ötször, egyenként 80 decibeles éktelen sípolást hallat, amit szerencsére azzal meg tudok akadályozni, hogy azonnal leveszem az aljáról, és pánikszerűen elkezdek visszaemlékezni arra, hogy hova tettem a teásbögrémet.

Amikor a helyére illesztem a Tefal BL811D38-as turmixgépem kancsóját, akkor a gép az itthoni, kellemes csendet egy 70 decibeles sípolással töri meg. Ha a gépet beindítom, egy nagyjából 95 decibeles, kellemesnek nem mondható működéssel pörgeti fel magát, hogy aztán a dolga végeztével háromszor, szintén 70 decibellel sípoljon, bár az kész felüdülés az előző hangzavarhoz képest.

Amikor használni akarom a Delonghi CGH1020D elektromos grillt, akkor először is egy komplett logikai fejtörőt kell megoldanom, hogy hogyan kell kivennem úgy a szekrény hátuljából, hogy ne kelljen kipakolni az összes edényt előle. Mindig ki kell. A grillt először bedugom – ilyenkor azonnal, meglepetésszerűen kiad egy 80 decibeles sípolást magából, mint akit álmából riasztottak fel. Ha beállítom rajta a hőfokot, és elindítom a melegítést, megint sípol egyet. Ha elérte a kellő hőfokot, háromszor sípol. Az eszköz egyébként semmilyen hangot nem ad ki magából működés közben, néha kattan egyet, de arra szinte a zajmérő kijelzője is legyintett. Anélkül, hogy egy darab húst, tésztalepényt, vagy bármit rápakoltam volna, már ötször meg kellett hallgatnom, hogy sípol.

De ez még mind semmi a Gorenje MO20A2W mikrosütőmhöz képest, ami használat közben 63 decibelen duruzsol, majd a dolga végeztével három darab, 91 decibeles süvöltést küld a konyha nyugalmába. A sípolása annyira sokkoló, hogy az az ember lettem, aki 0:01-kor inkább pánikolva kikapcsolja az egészet a francba, csak ne kelljen hallani. Mert hallani muszáj, az sem akadályozza meg, ha kinyitom az ajtaját, sőt, akkor egy picit még hangosabb lesz, mint egy aurális frigyláda, ami olyankor kiengedi a gonosz szellemet. A zajmérő appom aggodalmaskodva ugrott a 90 decibel fölé, és azt hitte, hogy egy füstjelző indult be. Nem, csak megmelegítettem egy pohár vizet.

Távol álljon tőlem, hogy a „régen minden jobb volt” ódon, dohos elvét valljam, de nem tudok nem gondolni arra, hogy ha a háztartási gépek hangjelzéseit nézzük, egészen biztosan jobb volt minden. Például nem sípoltak, hanem egyszerűen csak működtek, és a működésből fakadó hangokból próbáltuk leszűrni, hogy végzett-e. Az igazán extrém példa a mikrohullámú sütők elterjedésével jött, ahol a korai modellek teljesen analóg módon, egy pingggg hanggal adták tudtunkra, hogy a dolguknak vége. De ez még messze nem digitális hang volt, hanem kifejezetten analóg – úgy működött, mint egy időzítő, egy teatojás, ami berreg, ha lejárt az idő. A pinggg már része az életemnek, a semmihez nem hasonlítható hangot messziről kiszúrom már büfékocsikban, lepattant balatoni étkezdékben, és tudom, hogy az elmaradhatatlan csalódás már nem várat sokat magára.

A csipogás néha laikus gondolkodással is érthető: ha időzítőt állítunk be, annak úgy kell jeleznie, hogy egy szobával arrébb is meghalljuk. A hangjelzés pedig segíthet azonosítani olyan kezelőfelületeken a bindzsizéseket, ahol nincsenek gombok. Nálam például a főzőlap és a páraelszívó ilyen, ha nem pittyegne, akkor nehezebb lenne a visszajelzés, és macerásabban tudnám irányítani.

Ami viszont a cikk elején felsorolt példákban közös, az az, hogy nem igazán indokolja semmi, hogy ilyen harsány és elvetemült hangeffekteket adjon ki. Először azt gondolnám, hogy az olcsóság az oka, és a drágább eszközök kedvesebben dalolnak, ha végeztek, de a CuisinArt vízforraló pont hogy egy felsőbb kategóriás termék, miközben az olcsóbb vízmelegítők egyszerűen csak lekapcsolnak, ha forr a víz.

A jelenség olyan, hogy ha egyszer felfigyel rá az ember, akkor észreveszi mindenhol a lakásban. Csipog a tévé, ha bekapcsolja és kikapcsolja, és fél belemenni a beállításokba ezt megakadályozni. Csipog a játékkonzol – számomra megdöbbentő volt, hogy a PS5 induláskor pontosan olyan hangot ad, mint ahogy egy turmixgép pittyeg. Csipog a klíma, csipog az autóriasztó az utcán, csipognak a jegykezelő automaták, a buszon a jelzőgombok, az ATM-ek, a kártyás beengedők a munkahelyen, csipog az ellenőr, a terminál, a pénztárgép. Csipog az egész világ, akkor miért kell csipognia az otthonunknak is?

Ráadásul a csipogás egy különösen kellemetlen hang. Ahogy a LiveScience egyik szakértője nevezte, ezek a fajta hangok egyszerűen „inkompatibilisek a természetes világ fizikai realitásával”, a zörejek ugyanis nem így képződnek a természetben, ahogy ezek a gépek kiadják. A szakértő ahhoz hasonlította ezeket a hangokat, és azok lecsengését, mintha egy száz kilométer per órával közlekedő autó nem fokozatosan lassítana, hanem puff, nekimenne egy falnak, és azonnal megállna.

A mesterséges sípolások is pont ilyenek. A több mint tíz évvel ezelőtti cikkben megemlítik, hogy ez lehet az oka annak is, hogy a mobiltelefon-gyártó cégek már sokkal természetesebb hangokat alkalmaznak a készülékekben, egyszerűen azért, hogy ne érezzük annyira feszélyezve magunkat, ha meghallunk egy erősebb effektet. És miközben ez az effekt hasznos lehet akkor, ha, mondjuk, tényleg tűzjelzők, füstjelzők, vagy szén-monoxid-érzékelők adják ki, egy konyhai kisgépnél lehet, hogy furcsának hatnak.

Hogy pontosan mikor és hogyan kezdődött az, hogy mesterséges sípolásokat használnak a háztartási gépek, sőt úgy általában ezek a hangok feltűnnek az életünkben, azt nehéz meghatározni. Az angolszász sajtó általában a Szputnyik megjelenésével társítja a fogalmat, holott a „beep” mint ige már 1929-ben használatban volt mint a gépjárművek dudája által kiadott hang. Arthur C. Clarke sci-fi író az 1951-es, magyar fordításban A Mars titka című regényében használta először ugyanezt az igét egy magas, mesterséges hang leírására.

„Százötvenezer kilométer távolságra a robot felfogta az új jelenséget, aztán ismét visszatért a rádióhullám, de már modulálva egy végnélküli bip-bip-bip… hangban”

– szól az eredeti „beep-beep-beep” a magyar fordításában, amit Pethő Tibor még 1957-ben készített el, Kolonics Gabriella pedig 2011-ben frissítette egy újabb kiadásra.

A folytonos csipogás az űrkorszak sajátja is lehetett, a Star Trek: Az új generáció és a Deep Space Nine producere még az évezred végén azt nyilatkozta a New York Timesnak, hogy amikor megnézték az eredeti, hatvanas években készült sorozatot, azt vették észre, hogy a kapitányi híd folyamatosan idegesítően csipogott. Hoztak egy tudatos döntést, hogy ezt csökkentsék: az 1986-ban kezdődő új változatban pedig az Enterprise fedélzetén csak egészen ritkán lehessen hallani sípolásokat, inkább kedvesebb, puhább, letisztult hangok létezzenek a hajón. Az érv az volt, hogy a legénység évekig tartózkodik a hajón, és egyszerűen belehülyülnének, ha folyton csipogásokat kellene hallaniuk.

Ha nem is hülyülés, de az „alarm fatigue”, azaz a riasztási fáradtság egy létező jelenség. Egy 2014-es amerikai egészségügyi jelentés szerint a kórházakban a dolgozóknak ágyanként összesen több mint háromszáz riasztásra, csipogásra, jelzésre kell reagálniuk. Ez az intenzív osztályon elérheti a több mint hétszáz alkalmat is. Ezeknek a jelzéseknek a durván kilencven százaléka egyáltalán nem vészhelyzetet, vagy valami azonnal megoldandó problémát jelez, hanem csak kellemetlenkedik, és megtöri az egészségügyi dolgozók figyelmét, akik ráadásul a különböző gyártók különböző effektjei miatt hallás alapján rangsorolni sem tudják a jelzések fontosságát. A jelentés szerint minél több jelzést hallanak, annál kevésbé tudnak arra érdemben reagálni.

A másik jellemző, rettenetesen kellemetlen hang a tolató teherautók éktelen sípolása. Ezt a sípolást Chris Hanson-Abbottnak köszönhetjük, aki egészen addig dolgozott a szállítmányozásban, míg a hetvenes években meg nem látott Japánban valakit, aki saját maga eszkábált egy ilyen tolatóhangot magának. Mint valaki, aki az utóbbi két évet egy új lakóház építésének közvetlen szomszédságában töltötte, most már tudom, kinek a nevét fogom átkozni, ha megint éjjel építőanyagokat hoznak. Egy bő tíz évvel ezelőtt az egyébként egészen biztosan emberek százait, ezreit megmentő fejlesztést feltaláló Hanson-Abbott is azt mondta, hogy ideje lenne már kevésbé fülsiketítő hangokat kitalálni, például lehetne kísérletezni fehér zajjal. Tíz évvel később elmondhatom, hogy nem sok vevője volt az ötletnek.

A tolatást, a szívmonitort, az űrhajó sípolását még meg lehet érteni, életek múlhatnak rajta, de mi a helyzet a mikrosütővel? A Bosch Magyarország kommunikációs osztálya két okát is látja annak, hogy egyre több a hangjelzés a konyhában:

„Egyrészt a technológia fejlődésével egyre több eszköz kommunikál egymással és a felhasználóval is, ami elsősorban egy kényelmi funkció, valamint a biztonságot is szolgálja. Ezen felül általában egyre több eszköz vesz minket körül a konyhában is, így pedig több forrásból kapjuk a jelzéseket. Ez nemcsak a konyhára, hanem a lakás és tulajdonképpen egész életünk többi területére is igaz.”

Szóval ha ezt az elvet követjük, mivel egyre több dolog sípol körülöttünk, itt az ideje annak, hogy azok a dolgok is éktelen hangeffektet adjanak ki magukból, amiknél erre nem volt teljesen szükség.

A Bosch hozzáteszi, hogy az ő termékeiket, ahogy sok másikat is, le lehet némítani – én a cikk megírása óta sokkal boldogabb vagyok, mert sikerült eltüntetnem a mikrohullámú sütőm légiriadóra emlékeztető ricsaját, és kellemes hümmögésben melegítem a lencsefőzeléket.

Nagy Gábor, a Gorenje-Hisense nagy háztartási gépek termékmenedzsere azt mondta a Telexnek, hogy egyértelmű, hogy az ilyen gépek jelzésénél is a figyelem felkeltése a cél, de „ez majd az okoseszközök esetében kiváltható lesz azzal, ha az alkalmazáson belül küld üzenetet a készülék”. Azaz a csipogás átkerül majd oda, amit senki sem hívna a nyugalom szigetének: a mobiltelefonjára.