Demeter benézte, hogy a magyar családokban az anyák a főnökök

Ha beválik Demeter Szilárd „óvatos reménye” és maradhat a Petőfi Irodalmi Múzeum élén, tervei között szerepel, hogy a családanyákat szólítja meg az irodalmi-muzeológiai programokkal, mert „ők határozzák meg a család kultúrafogyasztási szokásait:

• milyen könyvet kapjon a gyerek,
• melyik színházba megyünk,
• hova utazunk,
• és még sorolhatnám.

A magyar társadalom kulturális szempontból erősen matriarchális, otthon nagyjából mindenről a nők döntenek”

– mondta mindezeket Demeter Szilárd sok más mellett a Mandiner vasárnap megjelent cikkében.

A NER kultúrharcosának kijelentése két szempontból is izgalmas: felveti a kérdést, hogy egy család kultúrafogyasztási szokásainak irányítása (ha egyáltalán vannak olyanok) valóban egyértelműen női feladat-e, de talán még érdekesebb megnézni, hogy valóban kulturális matriarchátusban élnek-e a magyar nők, asszonyok.

A patriarchális rendszerekre jellemző, hogy a nőket kiszorítják a hatalomgyakorlásból, és a család irányításával kárpótolják őket.

Ahogy az az ilyen átfogó fogalmakkal lenni szokott, már az alapvető definícióban is komoly eltérések vannak arról, mit is jelent a matriarchátus (a latin-görög kifejezés szó szerint „nőuralom”). A klasszikus értelmezésben egy olyan rendszert jelent, melyben a nők a kultúrában, társadalomban és a politikában is vezető szerepet játszanak. Ez azonban messze nincs így Magyarországon, a nők alulreprezentáltak mindenféle döntéshozó testületben, cégvezetésben, elég a hal fejét megszagolni: közvetlenül a választás után azt állapítottuk meg, hogy a parlamentben a képviselők mindössze 13 és fél százaléka nő. Ez a szám mélyen az európai átlag alatt van, amely körülbelül 31, a globális átlag 26 százalék.

De lássuk kicsit részletesebben, milyen is egy matriarchátus: főleg mitológiai sajátosságok alapján korábban úgy vélték, hogy a patriarchális kor előtt mindenhol jellemző volt, azonban a kortárs antropológia inkább kivételnek tartja az olyan közösségeket, melyekben a nők domináns szerepet játszanak. Kétségtelen viszont, hogy Észak-Amerikától Vietnámig sok közösségben és törzsben figyelhető meg a nők kiemelt szerepe – sőt, néhány ködbe burkolózó balti-tengeri szigeten Európában is megfigyelhetők a matriarchátus nyomai.

A modern, feminista értelmezésben a matriarchátust már nem fordított patriarchátusként értelmezik, ahol a férfiakat nyomják el a nők.

A matriarchátus inkább egy olyan rendszer, ahol az anyaság és a női lét mint tapasztalat meghatározó befolyást gyakorol a társadalom egészére.

Tehát Demeter fogalomhasználata már a klasszikus definíció értelmében sem volt pontos; elmélkedését inkább a szokásos patriarchális sóhajtozás, miszerint „otthon úgyis az asszony viseli a nadrágot!” egyik tipikus megnyilvánulásaként lehet értelmezni.

Hiszen a matriarchátus kulcsjellemzője a nők intézményesített hatalma. Azaz hiába nevezik egyesek Boudica kelta királyságát, Kleopátra Egyiptomát vagy akár II. Erzsébet és Margaret Thatcher Nagy-Britanniáját matriarchátusnak, ezek a megnevezések összekeverik a kivételes képességű vagy kivételes pozícióba kerülő nők vezetői szerepét egy olyan rendszerrel, ahol a női perspektívák a hatalomgyakorlásban is tükröződnek.

És pont a patriarchális rendszerekre jellemző az, hogy a nőket valamiféle „természetes” elvre hivatkozva kiszorítják az intézményesített hatalomgyakorlásból, és ezért a kizárásért a háztartás, a család és a gyereknevelés feletti irányítással kárpótolják őket. Ezek a „jogkörök” azonban mindig is informálisak maradnak, és – különösen a nők karrierlehetőségekben és jövedelemben egyaránt elszenvedett hátrányainak is köszönhető anyagi kiszolgáltatottság miatt – a tényleges döntési autonómia is sérülékeny. És ezzel meg is érkeztünk a jelenkor Magyarországához.

Két jóindulatú gesztussal segítenénk Demeter Szilárd munkáját (természetesen amennyiben marad a PIM élén): amit ő a nem létező magyar kulturális matriarchális berendezkedéssel magyaráz, az valójában a – főleg a nőket sújtó – láthatatlan munka témakörébe tartozik. A másik: készítettünk egy kis gyűjtést ismerősi körben, hogyan fogyasztanak kultúrát azok a magyar családok, ahol mindkét szülő dolgozik és ahol még van valamennyi pénz kultúrára.

Így fogyasztja a kultúrát a magyar család

Gyorstesztünk kimutatta: volt, amiben Demeternek igaza volt, csak éppen nem úgy, amit ő ok-okozati viszonyként megjelölt.

Helyes Demeter azon állítása, miszerint a nők erősebben meghatározzák a magyar családok kultúrafogyasztási szokásait – és ez belesimul a fejlett világ országaiban tapasztalható trendbe, miszerint a nők általában nagyobb kultúrafogyasztók, mint a férfiak – itt van erről egy svéd kutatás.

És még egy dologban élesen lát: „Hiába vannak kivételek, meg egyéni példák, igaza van abban, hogy a nők még mindig nagyobb részt vállalnak a gyereknevelésben és minden ehhez kapcsolódó döntésben, vásárlásban, kiadásban, szervezésben nagyobb szerepük van. Nyilván nem kivétel a kultúra sem” – fűzte tovább Demeter igazát egy kisgyerekes apa.

A legtöbben azt írták, hogy ezzel együtt a szülők között szépen megoszlik a családi kultúrafogyasztásra irányuló döntés, ami nem az anya dedikált feladata; a házas-, ne adj' isten élettársak külön-külön is szoktak hozni ötleteket könyvről, színházról, múzeumi eseményről, koncertről.

„Az a fő kérdés ebben, hogy a kultúrafogyasztási döntés nem dominanciaharc, hanem teher, ami megosztandó” – összegzett egy háromgyerekes szülőpár. Szóval a szokásos mosás-főzés-rendtétel, valamint a gyerekek különórái, baráti összejövetelei, a rokonok gondozása, megajándékozása témakörökön felül kell még ezt a területet is kézben tartani. Mivel a szülők már az odavezető úton sem egy café lattét kényelmesen szürcsölgetve döntenek,

a végeredmény, értelemszerűen nem egy afféle kisujjeltartó családi kultúrafogyasztás.

Anyanehéz szervezés, demokratikus döntés

Az kirajzolódott, hogy bizonyos témák inkább az anyákat (pl. színház, zene), mások az apákat (sport, robotika) érintenek meg, de ez családonként eltérhet. „Egy népművelő feleség-informatikus férj kapcsolatban azért ez elég egyértelmű” – jegyezte meg egy kétgyerekes anya.

Az egyik családban például a személyes érdeklődések miatt alakult úgy, hogy a film az anya területe lett, míg a zene az apáé: „Mivel többnyire az autóban hallgatunk zenét, és csak én vezetek a családból, ott rendre olyan számokat indítok el, amikről én azt gondolom, hogy izgalmas lehet egy kisgyereknek, lehet róluk beszélgetni, és rajtuk keresztül formálható az ízlése” – magyarázta egy kisfiú apukája.

Hogy a szervezési szakaszban miért többnyire az anya a fő aktőr, azt egy kétgyerekes anya így magyarázza: „Sok anya többet van a gyerekével, jobban ismeri, mi tetszik neki, mi nem – hacsak nem az apa marad otthon a gyerekekkel –, és ez úgy 10 éves korukig így is szokott maradni. Érzékenyebbek a gyerekeik rezdüléseire.” Az okok között lehet az is, amikor egy családban az apa a fő kereső, jóval többet dolgozik, mint az anya, így kevesebb ideje van a közösségi médiában vagy a jegy.hu-n nézelődni. Ilyenkor is anya lendül akcióba. (Nyilván eggyel bonyolultabb a helyzet az elvált szülők gyerekeinél, vagy amikor az egyik szülő teljesen hidegen hagyja a gyerekének intézményen kívüli élete; ilyenkor értelemszerűen a gondoskodó szülő keres, szervez, vásárol, kísér.)

A kulturális lobogó alatt ringó családi hajó tehát kissé anyanehéz, de az is kiderült, hogy a legtöbb családban összességében demokratikusan szerveződik a kulturálódás. A végső döntést általában az hozza meg, aki tájékozottabb az adott témában vagy érzékenyebb a gyerek már említett rezdüléseire; de csak azután, hogy a szülők a témát megbeszélték, legyen az egy színházi jegy megvásárlása, egy gyereknapi program, netán egy karácsonyi koncert.

„Zenei fesztiválokon mindkettőnk nyakában ült már gyerek”

– hoz erre egy szép, metaforaként is értelmezhető epizódot életükből egy 3 fiúgyerekes anya.

Minél nagyobb létszámú a család, úgy törpül a kultúraszervezés is egy feladattá a sok közül: „A legtöbb dologról közös döntést hozunk, vagy ha nem, akkor azért adjuk át a másiknak a döntés jogát, mert ez egy nagycsaládban gyakran teher is. Szóval olykor mindkettőnknek jólesik, ha a másik bevállalja, hogy dönt valamiről, mondjuk a vasárnapi programról vagy akár az utazás helyéről. Ám mivel az is elég váltakozó, hogy mikor melyikünk a döntéshozó, ebben is eléggé egyenlően működünk. Amikor közösen igyekszünk dönteni, az nyilván lassabb és keservesebb folyamat, pláne, hogy három totál különböző érdeklődésű és habitusú gyerek szempontjait is figyelembe kell venni.”

Végül két anya ragadta meg a magyar családok kultúrafogyasztási szokásai kapcsán a lényeget: „Mivel apuka tartja el a családot, bár én is dolgozom, láthatatlan munkában én végzem a programtervezést is.” Egy másik anya pedig ironikusan tükrözte vissza a patriarchális rendszerek korábban említett nagyvonalú kárpótlását; azaz amikor a nőkre marad a család és a gyereknevelés feletti irányítás, és ezzel a soha véget nem érő láthatatlan munka:

„Viszont én döntöm el, mit eszünk, mikor eszünk, mikor lesznek tiszták a ruhák, és mikor lesz tiszta a lakás.”