2024. június 25. – 10:11
Sokféle állítást hallhattunk azzal kapcsolatban, hogy melyik pártra adott szavazat mennyire értékes, vagy hogyan veszhet el. Ebben és ebben a cikkben igyekeztünk matematikailag is helyre tenni az ezzel kapcsolatos tévedéseket. Ha ezeket olvasta, akkor bizonyára tájékozottan szavazott. De ha mégis azon aggódik, hogy mi lett volna, ha másra szavaz az EP-választáson, akkor megnyugtatom: ezúttal mindegy volt, az eredményen nem változtatott. Míg Budapesten a főpolgármester-választáson tényleg minden szavazat számított, addig az európai parlamenti választás eredménye nagyon távol állt attól, hogy akár néhány ezer szavazattal változtatni lehessen rajta. A cikk második felében pedig bemutatjuk, hogy milyen választási rendszerrel lehetne elérni, hogy sose legyen érdemes taktikázni, hanem mindenkinek minden szempontból a kedvenc pártjára legyen érdemes szavaznia.
Lássuk, hogy melyik párt mennyivel több ill. mennyivel kevesebb szavazattal kapott volna eggyel több ill. kevesebb EP mandátumot. Az itt szereplő adatok a „hivatalos” szavazatszámokon alapulnak, tehát ezek a pártonkénti 816 szavazat teljesen abszurd levonása után kapott számok.
A budapesti közgyűlésben azonban sokkal kevesebb szavazaton is múltak egyes mandátumok.
A vármegyei listákon sem néhány szavazaton múltak mandátumok. A legszorosabb verseny Győr-Moson-Sopron vármegyében volt, ahol a Momentum 139 szavazattal előzte meg a DK-t, és ezen múlott, hogy előbbi 3, utóbbi 2 mandátumot szerzett, illetve Csongrád-Csanád megyében az MSZP 147 szavazattal maradt le az 5 százalékról, amivel egy mandátumot vett volna el a Fidesztől. Mindezen izgalmak mindkét megyében a Fidesz stabil többsége mellett történtek.
Összetettebb taktikázási lehetőségekről a cikk bővített változatában olvashat.
Elveszett szavazatok? Taktikázás?
Megpróbálok tisztázni egy gyakori fogalmi kavarodást az úgynevezett „elveszett szavazatokról”. Például sokan tévesen úgy fogalmazzák meg, hogy ha mondjuk az EP választáson a pártjuk 4,9 százalékot ér el, akkor kár volt rájuk szavaznom, mert a szavazatom elveszett. Ha viszont 5,1 százalékot, akkor nem veszett el a szavazatom. Pedig valójában a két helyzet olyan szempontból egyforma, hogy mindkét esetben utólag feleslegesnek bizonyult, ugyanúgy „elveszett” az az egy szavazat, semmit sem tudott változtatni az eredményen. És olyan szempontból is egyforma, hogy a két esetben egyformán közel volt az a helyzet, hogy azon az egy szavazaton múljon a párt bejutása. Persze az egyik esetben örülünk, a másik esetben bosszúsak lehetünk, de ez nem keverendő össze azzal, hogy megbánjuk-e, hogy hogyan szavaztunk.
Utólag visszanézve szinte mindig mindannyian elmondhatjuk, hogy minden szavazatunk elveszett: nem múlott rajta semmi. Mindig csak egy nagyon kis esélyünk van arra, hogy nem ez lesz a helyzet, olyankor viszont a mi szavazatunk dönthet el valami fontos dolgot. Ebből is látszik, hogy amikor taktikai szavazásról beszélünk, akkor nem is azt érdemes elemezni, hogy utólag tényleg az az egy szavazat számított-e, hanem hogy a szavazáskor előzetesen mennyi esély látszott arra, hogy azon az egy szavazaton mandátum fog múlni.
A taktikai szavazásról szóló cikkünknek megfelelően pedig nem csak a véletlen műve, hogy az utólagos elemzés szerint is a bejutási küszöb környékére várt pártoknál múlt a legkevesebben eggyel több, vagy éppen eggyel kevesebb mandátum megszerzése. Az 5 kis pártról (Jobbik, LMP, 2RK, MMN, MeMo) viszont előre lehetett tudni, hogy nincs esélyük a mandátumszerzésre, a rájuk adott szavazatok csupán szimbolikus értékűek voltak, a mandátumok kiosztása szempontjából előre tudhatóan elvesztek.
Miért jó az, hogy még egy arányos választáson is érdemes taktikázni?
Nem jó, sőt, bemutatjuk, hogy ez mennyire rossz. Ahogy az Útmutató taktikai szavazóknak című cikkünkben olvasható, az EP választáson például egy 6-7 százalékosnak becsült pártra adott szavazat ér legtöbbet, ezeknek van a legnagyobb esélyük arra, hogy egy szavazaton múlik egy mandátuma. Egy 3 százalék alatti pártra viszont már szinte értéktelen a szavazat. A kettő közötti, 4 százalék körüli pártok esetében pedig ezúttal is közvélemény-kutatásokat is hadrendbe állító kommunikációs háború bontakozott ki arról, hogy most érdemes-e szavazni rájuk, vagy pont nem.
Ennek ugyanis nagy a tétje: ha egy pártnak például van kb. 2 százalék biztos szavazója és még 10 százalék nem elkötelezett, bizonytalan szimpatizánsa, akkor ebből a helyzetből két stabil állapot is létrejöhet. Az egyikben elterjed, hogy a párt nem fog bejutni. Ez esetben a bizonytalanok helyesen juthatnak arra, hogy inkább másra szavaznak. A másik stabil állapotban pedig az terjed el, hogy a párt valószínűleg bejut, sőt, akár a 7,5 százalék körüli második mandátumért is versenyben lehet. Ezért a bizonytalanok nagy arányban szavaznak rájuk, megint csak teljesen jogosan. Ugyanez a jelenség ismerős lehet a bankpánikok esetéből, ahol szintén azon múlhat a bank sorsa, hogy sikerül-e tényekkel bizonyítani, hogy nincs ok a pánikra.
Ebből a kommunikációs háborúból a Mi Hazánk jött ki legjobban. Talán a támogatottságuk is kicsit magasabb volt, mint a Kutyapártnak: náluk stabilan megvolt a bejutásba vetett hit, végül még a második mandátum megszerzésétől sem voltak messze. Ellenben a Kutyapárt esetén a budapesti listájuk eredményével való összevetés is azt sugallja, hogy a szavazóik nagyon kevéssé bíztak az EP bejutásban.
Ennek a kommunikációs háborúnak egy érdekes epizódja volt, hogy május végén, amikor a Kutyapárt és a Mi Hazánk még szinte biztos bejutásra álltak, ellenben a Momentum bekerült ebbe a 4 százalék körüli köztes zónába, akkor a kormánypárti közvélemény-kutatók teljesen irreális, 1-2 százalékos mérési eredményeket hoztak ki a Momentumnak. Ezzel sokak szemében sikerült lehúzni a pártot abba a kategóriába, amire már nem érdemes szavazni. Ezzel a Momentum úgy próbált harcba szállni, hogy a számukra legkedvezőbb mérési eredményt, az utolsó előtti Medián mérést reklámozták, ahol 5 százalékon álltak. Egyébként az ezt megelőző és az ezt követő Medián mérés is a Kutyapártot mérte erősebbnek és a bejutás határán levőnek, de azokat a Kutyapárt sem reklámozta.
A kommunikációs háború érdekes epizódja volt, amikor Magyar Péterék azt kezdték terjeszteni, hogy a 3 nagy listán kívül másra adott szavazatok elvesznek, sőt, egy videóban azt állították, hogy ezek a szavazatok kivétel nélkül a Fideszhez számolódnak majd. Ezt az állítását ebben a cikkünkben cáfoltuk.
Mindezen kommunikációs háború abból eredt, hogy mivel érdemes a szavazatunkkal taktikázni, egy párt eredménye már nemcsak a támogatottságán múlik, hanem azon is, hogy a közvélemény hogyan vélekedik a támogatottságáról. De ezek mind a választási rendszer hibái, ennek nem szabadna így lennie. Egy jó választási rendszerben arra lenne érdemes szavaznunk, akit leginkább támogatni szeretnénk.
Az EP választáson is alkalmazott, arányosnak nevezett, valójában nem is arányos választási rendszer nem intelligens tervezés, hanem kísérletezéses, evolúciós gányolás eredményeképp jött létre. Úgy kezdődött, hogy először vettek egy arányos választási rendszert, mert az milyen igazságosnak hangzik. Igen ám, de ez a pártok elaprózódására ösztönöz: ha egy politikai közösség több kis pártot hoz létre, és mindegyik párt kicsit mást képvisel, úgy összesen több szavazót tudnak megnyerni, mintha egyetlen pártot formálnának, és csak a kompromisszumos politikai ajánlatukra szavazhatnánk. Ezt az elaprózódásra vonatkozó ösztönzőt persze nem értették, de azt látták, hogy túl sok túl kis párt jött létre, és ez nem jó. Úgyhogy fogták a legegyszerűbb, legbutább, tipikus bürokrata megbuherálását a rendszernek: ha valamelyik párt nem ér el egy bizonyos arányú szavazatot (ez Magyarországon 1994 óta 5 százalék), akkor egyáltalán nem küldhet képviselőt.
De akkor milyen választási rendszert kellene alkalmazni?
Teszek rá egy javaslatot, de kezdjük a célokkal. Egyrészt szeretnénk, ha nem lenne érdemes taktikázni, hanem mindenkinek arra lenne érdemes szavaznia, akit leginkább támogat. Másrészt szeretnénk, ha a választási rendszer olyan pártrendszer felé terelné a politikát, ami jól csoportosítja, klaszterezi és képviseli az álláspontokat, ezáltal hatékony közbülső lépcsőfokot jelentene a nyolcmillió különböző vélemény és az egy közös döntés között. Ez utóbbi célunkhoz két ellentétes szempont között kell jó kompromisszumot találni. Az egyik az, hogy az emberek minél inkább találhassanak a saját álláspontjuknak megfelelő pártot. A másik pedig az, hogy mégse legyen minden véleményre egy külön párt, hanem ezt minél kevesebb párttal valósítsuk meg. Ezért ha felmerül a dilemma, hogy egy kicsit megosztott politikai közösség egy közös pártot vagy két külön pártot hozzon-e létre, akkor azt szeretnénk, hogy abban és csak abban az esetben legyen érdemes két külön pártot létrehozniuk, ha elég sok olyan szavazó van, akiket az együtt indulással elveszítenének. Mindkét célt jól megvalósítaná a következő választási rendszer.
Minden párt eredményéből levonjuk az összes leadott érvényes szavazat 2 százalékát, és az így kapott szavazatszámokkal arányosan adunk mandátumokat. (Legközelebbi egészre kerekítéssel, vagyis fix mandátumszám esetén a Sainte-Laguë módszerrel. A 2 százalék alatti pártok természetesen 0 mandátumot kapnak.)
Ez a levonás váltja ki a bejutási küszöb szerepét is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy amikor a pártok elaprózódásának problémájára bevezették a bejutási küszöböt, akkor baltával műtötték a beteget, fentebb láttuk is ennek számos káros mellékhatását. A fix levonás pedig a mérnöki megoldást jelentené, ami abból indul ki, hogy a választási rendszer hogyan hat a pártok és a választók viselkedésére. És ahogy a bejutási küszöb elvébe sem tartozik bele, hogy 5 százalékosnak kell lennie, úgy a levonás mértékének sem kell mindenképpen 2 százaléknak lennie: ha inkább több pártot és kisebb pártokat szeretnénk látni, akkor kisebb levonást, ha pedig kevesebb pártot és nagyobb pártokat (vagy együtt induló pártszövetségeket) szeretnénk, akkor nagyobb levonást érdemes alkalmazni.
Ebben a rendszerben ugyanannyit ér egy-egy szavazat minden olyan pártra, ami biztosan 2 százalék fölötti eredményre számíthat. Tehát köztük nem érdemes taktikázni, és nem lehetne a szavazókat közvélemény-kutatásokkal manipulálni sem. A mandátumosztás pedig az arányoshoz képest mérsékelten jutalmazza a nagyobb pártokat: három 12 százalékos párt összesen ugyanannyi mandátumot szerezne, mint egy 32 százalékos párt. Ennek igazságossága mellett érvelhetünk azzal, hogy nagyobb legitimációt adunk annak, aki egy közös politikai ajánlathoz kap támogatást, mint aki három különböző politikai ajánlatra kap felhatalmazásokat, és ők utána már a választóik külön megkérdezése nélkül kötnek egyezséget.
Az országgyűlési választásokra is hasonlót ajánlanék, csak ott két szavazólap lenne, az egyiken 2 százalék, a másikon pedig 10 százalékos levonás melletti arányos választási rendszerrel. Előbbin a pártoknak jellemzően érdemes önállóan indulniuk, nem éri meg közös listán indulniuk abban az esetben, ha külön-külön indulva összesen 2 százalékkal több szavazót tudnak megszólítani. A másik szavazólapon a 10 százalékos levonás mellett viszont már érdemes szövetségekben indulni, erre a szavazólapra jellemzően már csak 2-3 pártszövetség kerülne fel. Ezáltal a pártoknak a saját álláspontjukon kívül a választás előtt mondaniuk kell valamit arról is, hogy milyen együttműködésben, milyen közös programmal, hogyan szeretnének kormányozni. Az pedig, hogy egyszerre lenne ez a két szavazás, azért is praktikus, mert az egyik a szövetséges párt kritizálására ösztönöz, a másik az ellenkezőjére, így a kettő együtt a szövetséges pártokat összességében arra ösztönzi, hogy önfeladás nélkül, de a szövetségesét sem támadva szólítsa meg a szavazóit, és a valódi ellenfeleit legyen érdemes kritizálnia.
Ha pedig szeretnénk megtartani azt, hogy az országos választókörzeteknek legyen egy-egy saját képviselőjük, arra is léteznek megoldások. Csak annyi a lényeg, hogy ezeket a képviselőket a pártra jutó mandátumszámon belül, és ne azon felül osszuk ki. Ezáltal a körzethatárok meghúzásával sem lehetne manipulálni, és az sem kedvezhetne senkinek, ha a választókerületek különböző lakosságúak lennének, mindez pedig lehetővé tenné, hogy természetesebb határok mentén osszuk fel a választókerületeket.
Ha az összes képviselő-testületi választást (országgyűlési, önkormányzati, megyei, európai parlamenti) ilyen rendszerben tartanánk, a polgármester-választásokat pedig a korábbi cikkünkben bemutatott több X-es vagy azonnali többfordulós rendszerben, akkor mindenkinek elég lenne annyit megjegyeznie, hogy minden választáson őszintén érdemes szavazni. Ezáltal nem lehetne többé közvélemény-kutatásokkal manipulálni, nem lenne szükség előválasztásokra sem, és végre én sem írnék több cikket a taktikai szavazásról.