Vona Gábor új pártja olyan, mint az átmulatott céges buli beszélgetős másnapja

„Most kéne berakni azt a számot, tudod, azt az I’m so excitedet!”

– mondja mögöttem egy fiatal srác a mellette ülőnek, amikor már a tizenegyedik perce várjuk a X. kerületben, hogy Vona Gábor új pártja a színpadra vonuljon. Túlvagyok életem egyik legnehezebb parkolókeresésén, az épület mögött álltam meg, ahol öltönyös, kiöltözött emberek gyülekeztek már. Elsőre azt hiszem, talán van valami osztálytalálkozó is a közelben, de nem, a parkolás közben látott arcok utána visszaköszönnek a zsúfolásig tömött Kőrösi Kulturális Központ termében.

Aztán lekapcsolódnak a fények, inspiráló zene indul, vidéki esküvői filmes vágástechnikákat idézve megjelenik a kivetítőn rengeteg kép Vona Gáborról, majd a színpadra lépnek a párt tagjai. Sorra helyet foglalnak, kicsit azt érzem, kéne a kezükbe egy nagybőgő, pár hegedű és fuvola, akkor már játszhatnák ők is azokat az érzelmes zenei betéteket, amelyek Vona Gábor arcát kísérték pár perccel ezelőtt. „Nem azért vagyunk itt, hogy elmondjuk, ami van. Hanem azért, hogy létrehozzuk, ami nincs” – hangzik el a köszöntőben. Valószínűleg mások is, de a körülöttem ülők suttogása jelzi, hogy ők már nagyon várják, hogy kiderüljön, mi nincs.

A színpadon csupa új arc van, „sokan közülük leteszik majd a magyar közéletben a névjegyüket” – összegzi a kongresszust megnyitó párttag. Szakmai igazgató, HR-vezető, kabinetfőnök, regionális igazgató, minden akad itt: mint a megnyitóbeszéd fogalmaz, velük „olyan csapatot akartak létrehozni, ami képviseli a reformkor szellemiségét”. Ez máris megmagyarázza a zsebemben lapuló Kölcsey- és Széchenyi-hűtőmágneseket, amiket még az aulában kaptam.

Anekdoták, oktatás, nők

Elénekeljük a Himnuszt, aztán színpadra lép Pekárné Farkas Emese, akit csak úgy konferálnak fel, mint a nőt, akivel egy csapatépítő alatt futottak össze – ha jól értem az anekdotát, ment a buli, aztán meghallották, hogy Pekárné az EU-ról beszél. Be is vették gyorsan a csapatba. Pekárné egyből felteszi a kérdést, hogy „miért érdemes 2023-ban Magyarországon új pártot alapítani?”, de a válasz várat magára, mert vannak nála más kérdések is. Meg olyan történetek, minthogy külföldön tanult, de a repülőről látta a Dunakanyart hazafelé, és egyből itthon érezte magát.

Ezen a ponton már úgy érzi az ember, messzebbre kanyarodtunk, mint maga a Dunakanyar, de honvágyérzések ide vagy oda, egyből kimondja Pekárné, mi a párt célja: „azt szeretnénk, hogy ez az ország necsak hazája, de otthona legyen a magyarságnak, határon innen és túl”. Ezután Pekárné vágyott közös, új nemzeti minimumokról beszél, majd jönnek is a kérdések.

Mi kell ehhez? Társadalmi változás.

Mi hiányzik? A közösség, „mi hiányzunk hozzá, ez, az új politikai szemlélet”, mondja. Hiszen Pekárné szerint „ha ebben a nemzetben benne volt az első reformkor, akkor benne lesz a második is”.

Ez a párt ugyanis azt akarja követni, amit a reformkor követett. Hogy az pontosan mi? Hát a reformkoriság!

Mi van most? Iszapbirkózás, törzsi hisztik.

Mi kéne helyette? Nemzeti egység, „élni és élni hagyás”.

Miért kell elhinni, hogy új változás jön? Az ezen a ponton nem teljesen világos, Pekárné ugyanis egy újabb csapatépítős anekdotával rukkol elő: mégpedig azzal, hogy a párt tagjai fáradtak voltak egy csapatépítő után, mégis lelkesek maradtak.

Akkor most mondjam meg azonnal, mi hiányzik még ehhez?! Az őszinte párbeszéd, a konstruktív viták, derül ki a beszédből. Meg megértés, az is kell persze.

A kicsit se füle, se farka kérdés-válaszok után aztán Pekárné elmondja, hogy Kossuth és Széchenyi mellett Teleki Blanka és Kossuth Zsuzsanna is a példaképei, akik „két olyan területtel foglalkoztak, ami ma nem is lehetne aktuálisabb”: az oktatással és az egészségüggyel. Talán először hangzik el ezen a ponton igazi kritika a regnáló kormány felé, Pekárné ugyanis úgy fogalmaz: „nőügyekkel igenis foglalkozni kell”. Nem kvótákkal, hanem lehetőségekkel, bár azt nem tudjuk meg, ezek a lehetőségek miből jönnek majd.

És hasonlóan kicsit üresnek tűnik az utolsónak bedobott téma is tőle, pontosabban az a mondat, hogy „EU vagy Nemzetek Európája? Már nem is tudjuk, hogy ennek miről kell szólnia. Rólunk.” Ehhez kell sokszínűség és vita, fejti még ki Pekárné, aztán kettőt pislogunk, és már jön is a párt alapítónyilatkozatának felolvasása – ismét egy érzelmes zenei betéttel.

Sok a mit, kevés a hogyan

„A nevünk (...) a leginspirálóbb, legszebb és legtisztább idea, amelyért a 21. századi Magyarország közéletében küzdeni érdemes” – derül ki annak a pártnak az alapítónyilatkozatából, amely korábban, még a felolvasás előtt elmondta, ha egy szóval akarnák jellemezni a magyarságot a jövőben, az az önbecsülés lenne. Mert „máig élő tanítás a reformkor, a ”haza és haladás„ és a ”hass, alkoss, gyarapíts„ világosan kijelölt szellemi alapok”.

A nyilatkozatból kiderül az is, hogy ugyanaz a feladat, mint 200 éve (közös ügyek, megosztottság felaprózása), mert a polgárosodásért való küzdelmet „blokkolt a Horthy-, a Kádár-, majd végül az Orbán-rendszer is”. Új közéleti kultúra kell, fejti meg a párt azt, ami mind szép és jó: de a megnyitó felénél még mindig úgy érzi magát az ember, hogy valami hiányzik itt.

Mert jó dolog az összetartás, a vita, valószínűleg minden második, politikáról elmélkedő baráti társaság akart már ilyeneket itthon. De egy párttól jobb lenne a mit helyett azt is hallani néha, hogy hogyan.

Válaszok keresésére, elmélkedésre sok idő nincs, a nyilatkozat után visszaemlékezik egy videó Vona Gábor lemondására, korábbi interjúira, céljaira, arra, hogy Vona egy „törzs főnöke volt” és ezt a „törzsfőnökséget magától tanulta”. Furcsa kicsit a Vona-blokkokat végignézve, hogy pár perccel később Vona már arról beszél, hogy ez az egész nem róla szól, hanem a pártról.

Amikor már épp elgondolkodnék a videó egyik kérdésén, miszerint tudna-e „a lelkünkben élő Koppány és István békét kötni”, már színpadra is lép, hogy elmondja, sok érzés kavargott benne, de ezeket, nyugodjunk meg, öt kérdésben összeszedte nekünk.

Az Öt Kérdés

Miért alakultak párttá? - kezdte ötpontos elmélkedését Vona Gábor, majd meg is válaszolta gyorsan a kérdést: azért, mert senki nem képviselte őket. „Vártunk, vártunk, és nem találtunk olyan pártot, amire jó szívvel tudnánk adni a voksunkat” – mondta. Ezután Tölgyessy Pétert idézte, aki korábban úgy fogalmazott, a magyar társadalom azért frusztrált, mert a rendszerváltás ígéretei nem teljesültek: Vona ezt azzal egészítette ki, hogy több mint 100 éve frusztrált a magyar, és bár erről tehet a történelem, szerinte erős a felelősséghárítás is itthon.

„Nem lehet hogy azért vagyunk frusztráltak, mert nem beszéltek velünk soha őszintén?” – tette fel a kérdést ezután Vona, én pedig most először feszengeni kezdtem, ahogy a költői kérdést követő barokkos körmondatok azokat az időket idézték fel bennem, amikor a rokonaim MLM-es előadásokra vittek el. Vona aztán elmondja, szerinte a Kádár-, Horthy-, Gyurcsány- és Horthy-rendszer is hamis illúziókat adott, ez pedig odáig fajult, hogy a mai „magyar társadalom jelentős része már nem is akarna változni”, mert azt akarja, hogy „a környezet változzon hozzá.”

„Lehet hogy nem szerencsés agy új párt zászlóbontó kongresszusán azokat ostorozni az elnöknek, akiknek a szavazatait várjuk. De valakinek ki kell mondania: változás nélkül nem megy.”

– fogalmazott Vona, majd kifejtette, a mai magyar társadalom kettős: van egy fél, aki „azt akarja, hogy a NER örökké létezzen” meg egy, aki azt, hogy „holnap megszűnjön”. Van egy, akit lesorosiztáznak, van egy, akit leorbánistáznak. „A céltalanság pokol” és „változás kell”, mondja, majd ki is jelenti a célt magát: „a második reformkort”. Vona szerint ráadásul ez nem lehetetlen, hiszen

„Az első reformkort nem az ufók hozták létre, ez nem egy hamis illúzió. (...) A mi dédszüleink dédszülei [hozták létre az első reformkort], tehát végül is mi.”

– mondja, majd Orbán azon kijelentésére, miszerint a magyarok „flowban vannak”, többször is előhozza a klasszikus John Travolta-mémet, ahol Travolta „körülnéz, jobbra és balra, aztán keresi, amit nem talál. Most kicsit én is így vagyok, nézek jobbra, nézek balra, milyen flow? Cash flow-t akart mondani esetleg?” Aztán jön a második Travolta-GIF beszúrása is, Vona szerint ugyanis ma Magyarországon

„lehet választani, vagy sorosista valaki, vagy orbánista. Megint kénytelen vagyok idehívni John Travoltát, hogy segítsen nekünk: ha az egyik oldalon sorosisták vannak, a másikon orbánisták, akkor mi hol vagyunk? Mától itt vagyunk.”

Mi ebben Vona szerepe? Ő az elnök, derül ki a beszédből. Aztán 2018-as lemondását meséli el, meg azt, hogy szokta nézni a kommentszekciókat, hogy mit gondolnak róla az emberek: ehhez is John Travoltát idézi Vona, vagyis idézné, de nem, mert úgy gondolja, a kommenteket nem kell komolyan venni. Kiemeli, hogy az ő személye mellett az új politikai alternatíva a lényeg inkább, de két bocsánatkérés azért belefér a maratoni beszédbe: először azoktól, „akik nem tudják megbocsátani neki, hogy nemzeti radikális volt”, ezért bocsánatot kér azoktól, akiket megbántott. Másodszor pedig azoktól, „akik azt nem tudják megbocsátani, hogy nem vagyok nemzeti radikális. Tőlük is bocsánatot kérek”.

Miért más ez a párt, mint a többi? A viszonylag hosszú válaszból az derül ki, hogy Vona szerint azért, mert ez egy „olyan párt, ami magát nem pártnak nevezi”, és amelynek első helyén az ügyei vannak. Vona arról is beszél, hogy ki akarnak törni a pártszerű működésből,

„ha akár a DK-val kell együttműködnünk, (...) vagy a Fidesszel az ügyeinkért, akkor megtesszük”

– mondja, hozzátéve, politikai szövetségre nem fognak lépni velük. És hogy mik ezek az ügyek? Mindjárt kiderül, de Vona még „egy megoldókulcsát teszi közkinccsé” azelőtt, hogy erre válaszolna: „ha valaki kíváncsi rá, hogy milyen lesz egy párt, ha kormányra kerül, akkor nézze meg a pártot” – fejtegeti Vona, itt pedig kicsit nem figyelek, mert felpittyen kollégám üzenete, amelyben azt írja nekem, „az ötből hanyadik kérdésnél tart? És még semmit se mondott”. Egyetértek vele, de sokáig beszélgetni nem tudok, mert Vona Gábor épp a kisszínpados előadókhoz hasonlítja pártját, én pedig felkapom a fejem arra a mondatra, hogy „nem fogunk lemenni kutyába a nagyszínpadért”.

Mik az ügyeink? - tér át Vona erre a kérdésre, a válasz pedig az egyetemes magyarság, amiben, kiemeli, a magyar cigányságnak is van helye. Vona emellett kritizálja a mostani kormány keleti nyitását, „Magyarország a nyugathoz tartozik”, még akkor is, ha ez a kijelentése szerinte „sorosista jelzőt ér majd az Origón”. Ezután pár újabb körmondat jön, Vona Gábor pár percre úgy tűnik, mint a kedves nagybácsi a családi iszogatáson, aki elkezdett egy viccet, de sokáig meséli, mert nem emlékszik már a csattanóra. De jön mégis a csattanó, felsorolja Vona, milyen ügyeik lesznek. Köztük van az online népszavazás (ezt alapítványként is fontos célnak tartották már 2021-ben is), a pártmentes önkormányzatiság (erről is írt már korábban véleménycikkében Vona), az óvodák, fiatalok, a herbál elleni küzdelem, munkahelyvédelem.

Vona mint egy görög mitológiai isten, szinte minden fontos dolog pártjának nevezi ki a pártját – köztük a családi vállalkozásokénak, a prevenciónak, a fiatalokénak – csak az nem derül ki, ezeket mégis milyen forrásból és hogyan intéznék. Hogy lesz beígért jó oktatási rendszer? Hogy lesz beígért jó egészségügy? Azt nem tudjuk meg, de az hamar kiderül, hogy Vona jó érzékkel talált rá azokra a pontokra, amiket egy mai ellenzékben lévő, elkeseredett ember hallani szeretne.

Hogyan tovább? - hangzik el az utolsó kérdés Vonától, majd a kilences számról (kilenc ügyük van, kilenc hónap múlva lesz választás, kilencen ülnek a színpadon) szóló számmisztikai kérdései után elmondja, a jövőben dolgozni fognak azon, hogy „legyen alternatíva”.

Végül Vona Gábor még elmondja, hogy „megcsinálni azt érdemes, ami lehetetlen”, aztán a párt zászlót bont, a katarzis pedig beérik a közönségben, vastapssal jutalmazzák az új párt zászlaját és a vidám zongoraszót. Talán én vagyok az egyetlen, aki nem tud annyira figyelni, mert Vona oldalra nyírt haját nézi. A kongresszus lezárása után aztán „reformkori limonádéra és reformkori fröccsre” invitálják az embereket, de ez a része a kongresszusnak már nem sajtónyilvános, így én nem tudom meg, milyen is az. Csak a pálinkaszagú büfében sorban állva tudom meg egy, a közelben álló férfi okfejtéseiből, hogy az egész esemény „nem volt rossz, pont olyan volt, mint amire számítottunk” – de ebből a mondatból dicséret hallatszódik inkább ki, korántsem kritika.