Egy időben oroszul is szégyelltem beszélni, de nem hagyom, hogy Putyin az országom után ezt is ellopja

„Miért, nálatok mindenki Orbánra szavaz? Hát, nálunk sincs mindenki oda Putyinért – ezt szoktam mondani azoknak a magyaroknak, akik csodálkoznak, hogy oroszként ellenzem a háborút, és úgy gondolom, hogy támogatni kell Ukrajnát, Oroszország most nem nyerhet.” Elmira egy nemzetközi telekommunikációs cégnél dolgozott hosszú évek óta, amikor Vlagyimir Putyin tavaly február 24-én megindította az orosz hadsereget Ukrajna ellen. Moszkvában élt a családjával, a politikával nem foglalkozott.

Az utolsó szovjet generáció

Elmira 12 éves volt, amikor a Szovjetunió 1991-ben felbomlott. Kirgiz, kazah, grúz, örmény, ukrán barátai voltak, a posztszovjet Oroszországban is közösséget érzett mindenkivel, akivel összekötötte a szovjet múlt és az orosz nyelv. Apja azeri, anyja orosz, de csak oroszul beszéltek otthon. Politikával sokáig nem foglalkozott, hosszú idő óta egy világcég moszkvai képviseletén dolgozott, az orosz középosztály legszerencsésebb tagjaként élte életét, élvezve a 2000-es évek gazdasági felívelését, amelyből leginkább a főváros részesült.

„Nem hittem el, hogy háború lesz. Az ukrajnai kollégák mondták ugyan, de az irodában megmosolyogtuk őket.” Elmira – sokakkal együtt – még akkor sem gondolta, hogy jön a háború, amikor Putyin február 22-én egy bizarr, élőnek mondott, valójában utólag közvetített nemzetbiztonsági ülés után elismerte független országként a donyecki és a luganszki szakadárállamokat. De azért akkor már aggódott:

„A Facebookra kiírtam, hogy akár térden állva imádkozom is, csak ne legyen háború”.

Ma egyébként ezért a posztért már eljárás indulna ellene. Háborúnak nevezni vagy akár elutasítani a „rendkívüli katonai műveletet” – bőven elég a börtönhöz.

Akkori szemmel tulajdonképpen érthető, hogy Elmira bízott abban, hogy nem lesz háború – pontosabban nem lesz nyílt, egész Ukrajnát elérő háború. Hiszen a háború valójában 2014-ben kezdődött, a kelet-ukrajnai szakadárok burkolt orosz támogatásával és a Krím nyílt elfoglalásával – de végül az is megállt a se nem béke, se nem nyílt háború stádiumában. És ez néhány súlyos harc után többé-kevésbé így alakult a kelet-ukrajnai szakadárokkal határos vonalon is.

Február 24-én azonban Oroszország egész Ukrajnát megtámadta. „Alig volt lelkierőm dolgozni. Nem ettem, hányingerem volt, altatóval aludtam, inkább home office-ban dolgoztam. A fiaim születésnapját sem ünnepeltük igazán, csak odaadtuk az ajándékokat. Azonnal el akartam utazni, legalább Azerbajdzsánba a rokonokhoz, de a cég dolgai lassabban haladtak, maradtam. Végül nyáron közölte a vállalat, hogy vagy végkielégítéssel felmondanak, vagy segítenek az áttelepülésben, és külföldről dolgozhatunk tovább.”

Pár hónapot Isztambulban töltöttek, majd Magyarországra jöhettek, innen dolgoznak azóta is. Elmira 10 éves gyerekei szerb iskolába járnak – az orosz révén azzal nyelvileg könnyebben megbirkóznak – férje is dolgozik, a lakáshoz is kaptak segítséget. „Nem panaszkodom, sok ukrajnai menekült, aki a háború elől, megsemmisített otthonából jön el, nem kap ennyi segítséget.”

Elmira otthon nem tüntetett – bár egyszer kiment az ukrán nemzeti színeket idéző kék-sárga ruhában a Vörös térre, de ennek nem lett következménye. Férje tüntetésen is volt, csak a szerencsén múlt, hogy nem állították elő. Egy ismerősét viszont megbüntették 50 ezer rubelre – akkori áron ezer euróra –, csak azért, mert a hátizsákjában volt egy plakát, azzal a felirattal, hogy „Nemet a háborúra”. Persze, ma már ennyi sem kell, volt, aki világtérképpel ment ki tüntetni – ez valójában egy szójáték volt, oroszul a világ és a béke ugyanaz a „mir” szó –, később elég volt kiállni egy üres lappal, aztán nagyon tüntetni sem kellett, az eljárás megindításához az is elég volt a szülők ellen, ha a gyerek az iskolai órán a háborút elítélő rajzot adott be.

„Így is sokáig vágytam haza, akkor is, ha nem értettem egyet azzal, ami otthon történik. De most már könnyebben megbirkózom a honvággyal, Ukrajnára gondolok és tele van a szívem fájdalommal.”

Ha mi nem megyünk vissza, akkor ki?

Alekszej tavaly nyáron jött el Oroszországból, szintén az országot elhagyó munkaadó cége segítségével – akkor még könnyen megtehette, csak tavaly szeptember végén lépett életbe az orosz részleges mozgósítás, amelybe kora alapján beleesne. A programozó szakember sem hitte, hogy lesz háború, de azt sem, hogy ha lesz, akkor Ukrajna képes lesz ellenállni. „2022 januárjában Lvivben és Kijevben voltam, ott sokat beszéltek arról, hogy háború lesz. Sokat mondták, hogy nem akarnak háborút, de készek küzdeni, ha megtámadják őket.”

Alekszejt is sokként érte február 24. „Nem ettem, alig aludtam, az ukrán ismerősökkel egy hétig nem is tudtam beszélni.” Ha ismeretségi körben szót emelt a háború ellen, akkor lehurrogták azzal, hogy elfogult, hiszen félig ukrán. Alekszej az ukrán gyökereit tizenévesen fedezte fel, ukránul is megtanult.

„A háborút anyám sem nézte jó szemmel, de szerinte Putyinnak nem volt más választása. Így inkább nem beszélünk erről.” Alekszejnek vannak háborút támogató rokonai, akikkel meg is szakadt a kapcsolata. „Régebben is másképp gondolkodtak mondjuk Sztálinról, de ez inkább csak bosszantó volt, nem tűnt olyan élesnek, mint a háború kitörése óta.”

Felesége és fia még Moszkvában vannak, de ők ugyanúgy gondolkodnak a háborúról, mint ő. A kapcsolattartásnak technikai akadálya nincs. A Facebook és így a Messenger működése korlátozott, de Viberen, Signalon zavartalanul beszélhetnek.

Hosszabb távon mindenképp a visszatérésen gondolkodik, még ha tart is a rendszertől. „Ha mi nem megyünk vissza, akkor ki?” – kérdezi.

A nagyanyám szerint áruló vagyok

A 39 éves Polina már régóta kereste a lehetőséget, hogy a politikailag egyre fojtogatóbb Oroszországból eljöjjön, ehhez végül a háború adta meg a végső lökést. Előtte már hosszabb időt külföldön töltött, az egyetemet Szlovákiában, majd Csehországban végezte. 2018-ban ment vissza Oroszországba. A Kazahsztán közelében fekvő szülővárosa, Orenburg helyett Omszkba költözött, a kulturális minisztérium kötelékében dolgozott. „Naiv voltam, azt hittem az európai tapasztalataimmal majd változtatok az otthoni mentalitáson. Másfél év kellett hozzá, hogy rájöjjek, ez reménytelen, előre csak az jut, aki valakinek a valakije. Aki húzza az igát, azt inkább meg is hagyják igáslónak”.

A koronavírus-járvány idején el is jött, az állami szolgálat helyett Szentpéterváron nyelvtanításba kezdett. Nyelvtudása volt elég: az angol, a cseh és a szlovák mellett ott volt apja révén a finnugor mordvin, anyai ágon pedig a tatár nyelv – és persze az orosz. „Vicces, hogy anyai nagyanyám régen azért neheztelt rám, mert szerinte inkább orosznak érzem magam, mint tatárnak, most meg azért, mert elhagytam Oroszországot.”

„Anyám és a húgom szintén ellenzik a háborút, apám viszont abba a csoportba tartozik, amelyik szerint »nem olyan egyszerű a helyzet«, bizonyára nem látjuk a teljes képet” – amelyet a hatalom igen. „Apai nagyanyám szerint áruló vagyok, mert az általam sokra tartott Európa hozta ránk a háborút, amely természetesen rossz, de a világ Putyinnak nem hagyott más választást. A nagyanyám pravoszláv, de ha választhatna vallást, az a putyinizmus lenne.”

Polina, ha tehette volna, már a koronavírus idején elutazott volna férjével együtt Oroszországból, de akkor lehetetlen volt. 2021 végén orosz oktatóként egyetemi állást kapott Torinóban, de mire mindent lepapíroztak volna, kitört a háború, az orosz oktatásról a torinói egyetem egy időre lemondott.

De Polina nem követte a szovjet ellenzéki hagyományokat, így nemcsak a konyhában politizált, hanem aktívan tüntetett. A bebörtönzött ellenzékiért, Alekszej Navalnijért többször demonstrált férjével együtt, aztán tavaly február 24-én is az utcán volt – akkor ugyanis még voltak Ukrajna megtámadását elítélő tüntetések. Ezek nem azért tűntek el, mert Oroszországban mindenki „az oroszoknak drukkol”, ahogyan Bencsik András mondta magáról – „az oroszok” alatt valójában a Kremlt értve –, hanem mert a rendőrség ezeket gyorsan elfojtotta. A résztvevők elzárással és súlyos pénzbüntetéssel néznek szembe.

Polina például egy „Nemet a háborúra” feliratért szedte össze első, 50 ezer rubeles (kb. 190 ezer forintos) büntetését, aztán egy újabb békés tüntetésért még egyet. „Amikor látták, hogy ez nem tántorít el, harmadszorra 400 ezret róttak ki rám, ami a jogi személynek adható bírság. A magánszemélyre kisebb büntetés szabható ki, de mivel magánvállalkozó voltam, ezt is megtehették.”

2022 augusztusában Polina és programozó férje is kapott állást két világcégnél, mindketten magyarországi ajánlattal. Ez önmagában is szerencse volt, de bármilyen állásajánlat az lett volna, mert Polina tapasztalatai szerint orosz útlevéllel ez egyre nehezebbé vált. Csakhogy, mire kiutazhattak volna, az orosz elnök elrendelte a mozgósítást, ami után a behívható férfiak előtt hamar lezárultak a határok. Polináék gyorsak voltak, Orenburgon át autóval Kazahsztánba mentek, a határon gond nélkül átjöttek. Miután a férfi így már legalább a behívó elől biztonságban volt, Polina még egyszer visszament Oroszországba ügyeket intézni.

Másodszorra hat nap kellett ahhoz, hogy az autóval menekülők 30 kilométeres sorát végigvárva Kazahsztánba jusson.

„A határon az oroszok 1300 forintnak megfelelő összegért adtak egy liter vizet a várakozóknak. A túloldalon a kazahok meg ingyen szállással is segítettek, mintha egy másik bolygó lett volna” – emlékezett vissza Polina, aki hamar megkapta a magyarországi munkavállaláshoz szükséges vízumot.

„A férjem szeptember 21-től február elejéig Kazahsztán után Törökországban, Szerbiában, Montenegróban volt, mert oda nem kellett vízum. Csak ezután jutott schengeni vízumhoz, de a munkavállalást lehetővé tevőre idén április végéig várnia kellett” – mondta Polina, jelezve, milyen nehéz helyzetben vannak azok az oroszok is, akik ellenzik a háborút, és politikai okokból jönnének el Oroszországból.

A tüntetésekért kiszabott félmillió rubeles büntetés Polina ellen továbbra is érvényben van. Csak egy adminisztratív hibának köszönheti, hogy ennek ellenére elhagyhatta az országot.

„Anyámnak is megkönnyebbülés, hogy itt élünk. Hogy nem félünk a rendőrtől, nem kötnek bele a férjembe csak azért, mert szakálla van, ahogy ez otthon ment mindig. Mi már nem térünk vissza Oroszországba, akármi is lesz.”

A rokonságban mi vagyunk a fehér holló

Mihail november óta van Magyarországon, abból a Rosztov-na-Donuból érkezett, amelyet Jevgenyij Prigozsin egy napig tartó lázadása idején elfoglalt a Wagner-magánhadsereg. „Félelmetes volt látni a hírekben azokat a zsoldosokkal teli helyeket, ahol egész életemben jártam.” De ezt már csak távolról figyelte, az előző 15 hónapja több izgalommal telt.

„2022 februárjában azonnal tudtuk a menyasszonyommal, hogy el akarunk jönni, végül az esküvőt is ezért hoztuk előbbre.” Programozóként az Oroszország elhagyására készülő cégétől kapott magyarországi munkát, de a vízumra neki is sokáig kellett várnia. Annyira, hogy a tavaly szeptemberi mozgósításkor még mindig az otthonától 1200 kilométerre lévő kazanyi konzulátusnál várt a schengeni vízumára.

Végül inkább Örményországba vett repülőjegyet, hogy a mozgósítás ne érhesse el. „150 ezer rubel volt a jegy a 45 perces útra Szocsitól Jerevánig. Máskor 30 ezer sem volt. A gép Szocsiban három órát várakozott. Életem leghosszabb három órája volt” – mesélte. Innen már a magyarországi munkát felajánló cég segítségével jutott szintén programozó feleségével együtt Budapestre, ahol ma fizetésükből bérelnek lakást. Nem tervezik, hogy hazamennek.

„A széles rokonságban mi fehér hollónak számítunk a feleségemmel a Putyinnal kapcsolatos nézeteink miatt. Minden rokonunk a tévére van rákattanva, mindent támogatnak. Apám Donyeckben is járt 2018-ban.” (Ez a 2014 után kialakult, orosz ellenőrzésű szeparatista állam, a Donyecki Népköztársaság, amelyet Oroszország a tavaly februári támadás előtt önálló államként ismert el, majd ősszel magához is csatolt.)

„Mi a család szemében árulók vagyunk. Csak a húgommal tudok beszélni, ő mérsékelt pacifista, a többiekkel, ha beszélek is, nem politizálunk. Az ottani barátokkal sem tudok már beszélni. Putyintól függetlenül tudom, hogy én már nem akarok visszatérni.”

Tudtuk, hogy Oroszországból idővel börtön lesz

Ahogyan a csak Marijaként bemutatkozó nő sem költözik vissza. Igaz, ő már 2009-ben eljött, már akkor sem voltak illúziói a putyini rendszerrel kapcsolatban. Egy kis faluban nőtt fel, 400 kilométerre Moszkvától. „Láttam a Moszkván kívüli világot: a kihaló falvakat, széthordott gyárakat, a saját magát újraválasztó hatalom szabad rablását.”

Előtte mégis reménykedett a hatalomváltás lehetőségében, még a Putyint formálisan váltó Dmitrij Medvegyev elnökben is bízott, aki a Kreml afféle liberális arcának tűnt. Végül azonban csak melegen tartotta négy évre a széket Putyinnak – nem mellesleg végigvitte a Grúziával folytatott konfliktust, amelynek a végén elismerte Dél-Oszétia és Abházia szakadár államait, hasonlóan ahhoz, ahogyan később Kelet-Ukrajnában történt –, de ez a fővárosi jólétben, a jó makrogazdasági mutatók időszakában keveseket aggasztott.

„De mégis lehetett tudni, hogy az országból pár év múlva börtön lesz. Jött a bírósági reform, amely lehetővé tette, hogy az államfő befolyása alatt álló bizottság jelölje ki a bírákat. 2010-ben már tudtam, hogy nem megyek vissza.” Ezt betartotta, 2011 óta nem is járt otthon.

Persze az Ukrajna elleni háború kitörését Magyarországon élve is megérezte. „Szerintem a háború valójában 2014-ben kezdődött. Azóta bűntudatom van az útlevelem, az állampolgárságom miatt.”

Hogy a háború új szintre lép, azt Ukrajna orosz megtámadása előtt két nappal már biztosra vette, amikor Putyin a nemzetbiztonsági ülésen megszavaztatta az orosz vezetés tagjaival a donyecki és luganszki szeparatista államok elismerését. Az ülést – amelyen valójában a sorok között Szergej Lavrov külügyminiszter, Mihail Misusztyin kormányfő és főleg Szergej Nariskin, a Külső Elhárítás (SZVR) vezetője sem támogatta lelkesen a szeparatista államok elismerését – már a háború előkészítésének érezte.

„Bűntudatom volt az országom, a származásom, a kormányom miatt, amelyet nem is választottam meg” – ezt az évek óta tartó bűntudatot Marija ukrajnaiak megsegítésével enyhítette.

Munkaadó cégének ukrajnai képviselete Lvivbe mentette át a kijevi munkatársakat, onnan Marija működött közre a lengyelországi továbbutazás megszervezésével.
„20 órákat dolgoztam ezen, ha már nem tüntettem. Menekülteknek gyűjtöttünk humanitárius segélyt, cégen belül, meg azon kívül is. Hihetetlennek érzem, hogy lehetséges mellettünk egy ilyen háború a 21. században, és hogy az emberek annak az országnak a tankjai elől kénytelenek menekülni, amelynek az állampolgára vagyok.”

A háború okozta bénító sokkot nem enyhíthették az otthoni rokonok sem. „Anyám és nagyanyám is azzal tudta le a politizálást, hogy mit értünk mi ehhez, úgysem tehetünk semmit. Tudtam, hogy ezen a mentalitáson én nem változtathatok. 2010-ben beszéltünk politikáról utoljára. Azóta köszöntjük egymást a születésnapokon, nagyjából ennyi.”

Turistaként is látszott, hogy a dolgok nem állnak jól

Denis helyzete különleges, hétéves volt, amikor szüleivel letelepedtek Magyarországon 1996-ban. Bár itt nőtt fel, ő maga ma is kizárólag orosz állampolgár. Itt végezte az iskoláit, de nyaranta Moszkvában is volt a nagyszülőknél.

„Turista voltam, élveztem, a rokonok mindig azt mondták, minden nagyszerű, nem igazán követtem az orosz mindennapokat. Úgy 2010-11 körül vettem észre, hogy annyira mégsem jó minden” – emlékezett vissza az akkor 22 éves Denis a vitatott parlamenti választásra, majd a Putyin elnöki székbe való visszatérését bebiztosító választásokkal szembeni tiltakozásokra.

Mert voltak több tízezres tüntetések Moszkvában és Szentpéterváron, Putyin néhány korábban bizalmi embere is felszólalt – köztük Alekszej Kudrin, aki 11 éven át volt pénzügyminiszter, egy időre háttérbe szorult, de később tanácsadóként Putyin újra szóba állt vele, és tavaly néhány hónapra a Számvevőszék elnöke is lehetett –, de a tiltakozásoknak sem belföldön, sem külföldön nem lett következményük. A külvilág tudomásul vette Putyin győzelmét 2012-ben, a tiltakozások elhaltak. Később pedig már a maradékkal szemben a rendőrség keményebben is lépett fel.

Denis nem vett részt kinti tüntetéseken, de nem értett egyet sem a Krím annektálásával, sem a kelet-ukrajnai szeparatisták fegyveres támogatásával. Ukrajna tavaly februári megtámadására azonban nem számított. A Kreml későbbi érvét, hogy ha nem lép Oroszország, akkor Ukrajna támadott volna, sosem hitte el.

„A haderő átcsoportosításának hírekor is reméltem, hogy nem lesz háború. Február 24-én aztán felkeltem, és a híreket látva, hát, hogy is mondjam szalonképesen, erősen elcsodálkoztam.”

Még aznap részt vett az első tüntetésen az Andrássy úton az orosz nagykövetség előtt. „Volt egy nehéz beszélgetésünk apámmal telefonon, ő épp Moszkvában volt. Szerinte ha már tüntetünk, akkor az ukrán nagykövetség elé is ki kellett volna menni, elvégre két résztvevője van a háborúnak. Mondtam neki, hogy hát Oroszország támadta meg Ukrajnát, mire ő, hogy nem olyan egyértelműek a dolgok” – ez a mondat sokaknál visszatérő motívum, akik szerint nem Moszkvát kell okolni a háború kitöréséért.

Denis ebben a helyzetben nem fogadta el az „egyrésztmásrésztezést”. „Inkább megkérdeztem az ukrán barátaimat, hogy mivel segíthetnék. Önkénteskedtem, segélyt gyűjtöttem, kimentem a pályaudvarra érkező ukrajnaiakhoz.” Ezután több tüntetésen is részt vett, ukrajnaiakkal együtt tiltakozva az orosz támadás ellen.

Putyin életében már nem megyek haza

Arszenyij már 2016 óta Magyarországon él. Ennek személyes okai voltak, de elutazásában benne volt az is, hogy Oroszország intézményi szinten épül le, jobb ha ettől függetleníti magát. „A középiskolában is érdeklődtem a politika iránt, de akkoriban kaotikusan csapódtam hol balra, hol jobbra.” 2011-től azonban részt vett a már említett tüntetéseken, tiltakozva előbb a parlamenti választások, majd a Putyin újabb győzelmét hozó elnökválasztás ellen – amelyen Putyin a szolgálatkész átmeneti elnök, Dmitrij Medvegyev alkotmánymódosítási javaslata révén már hatéves ciklust kapott a korábbi négy helyett.

„Mindenki tüntetett” – emlékezett vissza nemcsak arra, hogy százezrek vonultak utcára és állított elő a rendőrség ezreket –, de arra is, hogy a „rendszeren belüli”, tehát a hatalom által megtűrt, választásra is engedett, parlamenti képviseletig jutó ellenzéki pártok is tiltakoztak.

A rendszer ezután keményebbé vált, jött 2014, a Krím elcsatolása és a kelet-ukrajnai szeparatisták orosz támogatása, de Arszenyij mégsem hitte, hogy 2022 februárjában Oroszország valódi háborút indít Ukrajna ellen. Inkább látványosabb krími orosz izmozásra és a Moszkva által akkor frissen függetlenként elismert donyecki és luganszki népköztársaságok látványosabb támogatására számított.

Egy budapesti kórházból jött ki a támadás napján. „Amikor meghallottam a híreket, azt hittem, még mindig a kórházban kapott gyógyszerek hatása alatt vagyok.”

Hogy valaha hazamenne-e, még nem döntötte el. De azt nem hiszi, hogy erre Putyin életében vállalkozna. Az országot lényegében 24 éve irányító elnök most 71 éves.

Anyám olvas valami szart, és kezdhetem elölről

A hét történet nagyon különböző sorsokat takar. Mindenki eltérő időben és életkorban jött Magyarországra, Oroszország más-más részeiből, de összeköti őket a háború traumája, a személyes bűntudat és a családi törésvonalakkal való szembesülés. Leginkább a szülőkkel szemben.

„Anyámmal nehéz, nála is megvan ez a »nem minden olyan egyértelmű« duma. Volt, amiben meggyőztem, de aztán nem beszéltünk, ő meg megint olvasott valami szart a neten, a forrás nem is annyira a tévé. És akkor kezdhetem az egészet elölről” – mesélte Arszenyij.

„Olcsó trollok tolják a hülyeséget, nagy mennyiségben. Ömlenek fizetett hirdetésekben az ukránellenes szövegek, Zelenszkij narkós, náci, akármi, ezek a szövegek zúdulnak az emberekre. Nem kell eszmeileg elkötelezettnek lenni ahhoz, hogy ez végül hasson. Anyám sem az, de végül győz az ilyen mennyiségű propaganda, az érzés, hogy ezek nálunk hatalmasabb folyamatok, nem tőlünk függ, nem tudhatunk mi minden részletet, és az ember végül megadja magát.”

Arszenyij szerint az orosz nemzet tagjaként saját magának is van felelőssége. „Igenis érzek kollektív felelősséget, ez együtt jár a nemzettel való közösségvállalással, ami egyébként fontos erő, örökség. Ezért önkénteskedtem, szerveztem csomagokat a menekülteknek. Sok orosz nyelvű barátom ugyanígy aktív volt.”

Épp ez, az orosz nemzet tagjaként érzett felelősség, az ebből fakadó személyes bűntudat érzése késztette őt és a többieket arra, hogy ne csak az ukrajnaiak részvételével tartott tüntetésekhez csatlakozzanak, hanem külön is fellépjenek, a háborút nem támogató orosz állampolgárokként.

Volt egy Facebook-csoport, a Bárka (Kovcseg), ahol az orosz expatok praktikus dolgait beszélték meg. Polina volt az, aki felvetette, hogy tüntetéssel szolidaritást vállalhatnának. A Facebook-csoport többsége úgy reagált, hogy ez a platform nem arra való, így ott ez nem indult be, de a javaslat összehozta azokat, akik ezzel egyetértettek.

Így jött létre a Facebookon a Vogyunk – az önironikus, az orosz akcentust kicsit kifigurázó magyar szó egyben rövidítés is: Vissza Oroszország, Győzelmet Ukrajnának, Nemet a Kegyetlenségre.

Ezért tüntettek putyinos és hitleres maszkokban május 9-én a Szabadság téren is.

Ez a nap Oroszországban a II. világháború végét jelentő ünnep, a nácizmus legyőzése, amelynek jelentősége vitán felül áll. „Más kérdés, hogy Putyin ezt az ünnepet is kisajátította. Kicsit vissza akartuk venni azzal, hogy a helyszínt biztosító rendőrök engedélyével megkoszorúztuk a szovjet emlékművet is, amely körül állítólag az orosz nagykövetség megbízásából egy kordon állt.” A koszorún egy angol nyelvű felirat állt: „1939–1945 – Milliók haltak meg Hitler ellen harcolva, hogy ilyesmi ne történhessen meg soha többé. 2022-???? – Putyin egy teljes erejű háborút indít Ukrajna ellen. Újra megtörténik?” A kordont nem sokkal később a hatóságok levették, de eltűnt a koszorú is.

„A koszorút megtaláltuk, és tüntetés után visszahelyeztük. Viszont ellentmondásos érzelmeket váltott ki a többi koszorúzó között. Volt, aki például kihívta ránk a rendőrséget, mert a koszorúnkat provokációnak és fasizmusnak tartotta.”

Más nem volt hajlandó elhinni, hogy a Putyin ellen tüntetők tényleg Oroszországból származnak, nem pedig Ukrajnából. „Volt itteni orosz, aki azt mondta, provokáló fasiszták vagyunk. Van, akire hat a tévé. És könnyebben beleillene a világképébe, hogy oroszokként nem tiltakozunk Putyin ellen.”

A Kreml azt becsüli, aki nem fél tőle

„Egy időben szégyelltem oroszul beszélni is. De nem hagyom Putyinnak, hogy az országom után a nyelvemet is ellopja. Igen, van lelkiismeret-furdalásunk, de a helyieknek is meg akarjuk mutatni, hogy segíteni kell Ukrajnát. Akkor lesz béke, ha Ukrajna győz. Ehhez fegyverszállítmányokra és szankciókra van szükség” – mondta Marija.

„Márpedig Orbán gyakran viselkedik úgy, mintha botot akarna dugni a küllők közé.”

Az EU-ból és a NATO-ból is kilógó magyar külpolitika mindannyiuknak szemet szúr. „Talán többet kellene beszélni azokkal az oroszokkal, akik értik Oroszország hatalmi struktúráját.” Arszenyij szerint tévedés, hogy „Putyin túl erős, ne provokáljuk”, például fegyverszállítmánnyal. „Ez az orosz hatalmi gondolkodás félreértése. Ezt az óvatoskodást az orosz hatalom gyávaságnak veszi, és ha ezt megérzi, akkor zsarol. Csak azt veszi komolyan, akiről látja, hogy nem fél. Az erőszakrezsim csak az erőt tiszteli. Ezért kell félelem nélkül támogatni Ukrajnát.”

„Fontos tüntetnünk, de ezzel mi sokat kockáztatunk, akkor is, ha itt vagyunk” – vélte Elmira. „Rokonaink vannak otthon, és ha hazamennénk, akkor ennek az aktivitásnak következményei lehetnek. De kell, hogy a világ lássa, az oroszok között sincs mindenki oda Putyinért.”