2024. április 23. – 16:23
Megjelent Taylor Swift tizenegyedik stúdióalbuma 31 új dallal The Tortured Poets Department: The Anthology (TPD) címmel. Ahogyan az lenni szokott az énekesnő lemezeivel, a lejátszási listák élére került, egy nap alatt 1,4 millió példányt adtak el az albumból, és a rajongók ismét azt találgatják, vajon kihez vagy kiről szólhatnak a dalok. A TPD lemezen az énekesnő folytatja a countryból merített balladai homály alkalmazását a dalszövegekben, miközben a lemez egyszerre idézi elő bennünk a Midnights és a Folklore stúdiólemezeinek a hangzását.
Taylor Swift sikerének titkát sokan fejtegetik, az biztos, hogy pazar módon alakította ki, hogy rajongói körében egy komplett pletykahálózatot építsen ki, és azon csüngjenek a követői, hogy éppen kivel kavar. A közösségi médiát rafináltan és nagyon tudatos üzleti érzékkel használja, rajongóival pedig úgy kommunikál, mintha barátok lennének, és a zenei műfajokat is a trendeknek megfelelően ötvözi. Pályája elején countryzenész akart lenni, és a műfaj balladai narratíváját annyira elsajátította, hogy az emberek mai napig könnyedén csatlakozni tudnak a naplószerű soraihoz. A különböző műfajok előadói attitűdjét is könnyen magára ölti, láttuk már szöszi, fürtös szomszéd lányként a Love Story dalában, írt már lírai, indie folk albumot andalító dalokkal a karantén bezártságáról, de megmutatkozott már a nyilvánosság előtt dögös, bosszúálló nőként is a Look What You Made Me Do című dalában.
A rajongói számára példaértékű, hogy a hírnév ellenére felfedi sebezhetőségét a dalszövegeiben, Anti-Hero című dalában például popba csomagolta mindennapi szorongásait. Gyakran kissé sótlan, jellegtelen hangja kiválóan illik ugyan a countryhoz, mégsem hagyta, hogy beskatulyázzák őt az egy szál gitáros előadók közé, inkább a világ legnépszerűbb popénekesnője címre hajtott rá. A 2020-ban bemutatott önéletrajzi dokumentumfilmjében (Miss Americana) jól érzékelhető, mennyire
fontos neki annak az imázsnak a fenntartása, hogy ő csupán egy közülünk,
és minket képviselve énekel általános emberi érzésekről. A dokumentumfilmben nagyon mesterkélt az, hogy Swift egy téglafalnak dőlve mondja alaposan megfogalmazott monológjait arról, hogy az ő hitrendszere arra épül, hogy jó ember legyen, és traumaként élte meg, amikor Kanye West elvette tőle a mikrofont 2009-es MTV VMA díjátadó gálán. Emellett beszél a megfelelési kényszeréről, és arról, hogy milyen nehéz volt kiállnia a véleménye mellett, miszerint ő Joe Bident támogatta Donald Trump helyett. A republikánusok és a demokraták kereszttüzében Taylor Swift menedzsmentje arra biztatta az énekesnőt, hogy továbbra is tartsa magát távol a politikától, de ő többévnyi hallgatás után vállalta a politikai hovatartozását.
A Miss Americana azt a képet sugallta Taylor Swiftről, hogy minden mondanivalója megtervezett, ő egy kreált popénekesnő, akinek személyisége azon kell hogy alapuljon, hogy kedves az emberekkel.
És bár rosszul érinti, hogy a sajtó csámcsog a párkapcsolatain, az inspirációit mégis a szakításaiból meríti.
A tizennégyszeres Grammy-díjas amerikai énekes-dalszerző a rajongói számára karakánnak tűnt, amikor 2021-ben megtanította a producereknek és kiadófőnököknek, hogy nagyon rossz emberrel húztak ujjat, amikor 300 millió dollárért eladták az első albumának kiadói jogait. Olyan emberek férkőztek Taylor Swift dalainak jogaihoz, akiket ráadásul utált is a popsztár, így újra felvette és kiadta saját dalait. Ez a lépés a közönségéből támogatást és együttérzést váltott ki, ráadásul szinte már forradalmi, korábban sosem látott húzás volt az iparágban. Ez is mutatja, Swift milyen szépen felépítette a sziklaszilárd Swiftie-közösséget, amelynek tagjai ugranak minden parancsára vagy ötletére.
Közelgő lemezeinek körítését is mindig gondosan megtervezi, például
a mostani stúdióalbumának megjelenése után két órával fedte fel, hogy valójában egy dupla lemezt ad ki.
A TPD ismét azt a célt szolgálja, hogy a rajongók mazsolázgassanak a sorok között, hogy vajon ki lehet a fickó, akihez szól az adott dal, a szövegekből pedig egészen konkrétan kiderült, hogy a dalok szerzésekor az énekesnő éppen elég mélyen volt az életében. Swift az albumot olyan antológiai művek összességeként írta le, amelyek egyszerre szomorú és szenzációs pillanatokat dolgoznak fel.
Az énekesnő indie folk lemezei óta (Folklore, Evermore) Jack Antonoff-fal dolgozik, aki produceri munkájával megteremtette a 2010-es évek jellegzetes szintipopos mainstream zenei hangzását. A Bleachers frontembere olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Lorde, Lana Del Rey, Clairo, Florence and the Machine, vagy a The 1975, szóval az ő ízlésvilága érezhetően rányomta Taylor Swift legújabb lemezének hangzására a bélyegét. Néhány dalnál akár azt is gondolhatjuk, hogy éppen egy Bleachers zenei alap megy Taylor Swift szakításának különböző fázisai alatt.
Az album egy meglepő, de jól működő közreműködéssel indul. A Fortnight című dalnál kiderült, hogy Swift és Post Malone hangja szépen cseng együtt, az énekesnő pedig komoly vallomást tesz egy olyan meggyötört szerelemről, aminek kapcsán rácsúszott a kábítószerekre és az alkoholra:
„I was a functioning alcoholic
’Til nobody noticed my new aesthetic
All of this to say I hope you’re okay
But you’re the reason
And no one here’s to blame
But what about your quiet treason?
I took the miracle move-on drug, the effects were temporary
And I love you, it’s ruining my life
I love you, it’s ruining my life”
A rajongók természetesen rögtön elkezdték találgatni, ki lehet az a narcisztikus férfi, aki így elcsavarta Swift fejét, hiszen az albumot ellepik azok a sorok, amelyek arra tesznek utalást, hogy valaki mély sebeket ejtett a szívén. Az énekesnő 2023 tavaszán egy kusza, ám rövid viszonyba kezdett Matty Healyvel, a 1975 frontemberével. A lemez címadó dalának soraiban Swift Healynek üzenhet (állítólag rá utal tetovált golden retrieverként a dalszövegben), illetve ezekben a sorokban a 1975 Chocolate című dalát rejthette el a közönsége szerint.
„You smokеd then ate seven bars of chocolate”
Szenvedése folytatódik a My Boy Only Breaks His Favorite Toys című dalában, amelyben magát a homokvárak királynőjeként jellemzi, a fiúja pedig tönkreteszi ezt a homokvárat és eltöri a kedvenc játékait is. A mondanivaló továbbra is ugyanaz marad a Down Bad című dalban is, és magában hordozza a Reputation album elektronikus elemeit is. A lemez egyik legizgalmasabb zenei megoldását a So Long, London nyújtja, ahol a kórus kánonjából egyszer csak lüktető katarzis lesz.
A But Daddy I Love Him című dalnál ébredtem rá, hogy Taylor Swift sikerének titka, hogy még mindig kortalannak tűnik a kajla, szerelmes kamasz lány szerepében, amivel egyben megidézi a ma már nosztalgikussá váló slágerét, a Love Storyt. Ugyanez a kontextus gördül tovább a So High School dalban is, de hallgatóként 31 dalon át bizony el tud fáradni a szerelem iránti folyamatos sóvárgással kapcsolatos mondanivaló. Olivia Rodrigo esetében például bájosan hat, hogy 21 évesen összetört szívről énekel strasszköves harisnyában, de Swiftnél indokolatlan, hogy tinédzserhez hasonlóan pörög különböző fickókon minden egyes lemezén.
Dalszövegeiben visszatérő elem az az általános naivitás, hogy akár meg tudunk változtatni egy érzelmileg elérhetetlen embert. Ezt a szintén gyakran előforduló emberi érzést az I Can Fix Him (No Really I Can) című dalában írta meg:
They shake their heads sayin’, „God, help her”
When I tell ’em he’s my man
But your good Lord doesn’t need to lift a finger
I can fix him, no, really, I can
And only I can
Swift szövegvilágát sokan nagyra tartják, Stephanie Burt, a Harvard angol professzora szerint kifejezetten jó érzéke van az énekesnőnek ahhoz, hogy tudja, mikor illeszkednek jól egymáshoz a szavak. De az interneten több videó is fellelhető, ahol azt a kihívást játsszák az emberek, hogy vajon ki írta, Taylor Swift vagy Shakespeare. Erről egyébként Fazekas Gergely zenetörténész is beszélt a Telex After egyik adásában. Viszont irodalmi magasságokba az énekesnőt a legújabb lemeze alapján biztos, hogy nem tudjuk helyezni, hiszen most
elég gyakran önismétlő, és sokszor kifejezetten bárgyú.
A szintipoppal tarkított számok visszaadják a Midnights friss hangzását, de az albumon helyet kapnak olyan gitárral és zongorával kísért dalok is, amelyeknél sem a hangzás, sem pedig a szöveg tekintetében nem igazán lehet különbséget tenni. A Black Dog, Chloe or Sam or Sophia or Marcus, a How Did It End, I Hate It Here, az I Look in People’s Windows vagy a Cassandra című dalok konkrétan tök ugyanazok.
Swift ezzel a lemezzel ismét lázban tartja a közönséget, hiszen megint lehet azt nyomozni, hogy a dalok egy röpke futó kalandjáról szólnak, vagy talán előző kapcsolatának, Joe Alwynnek üzen, esetleg jelenlegi szerelméhez, Travis Kelcehez intézi ezeket a sorokat. Ezek szerint ismét nem Taylor Swift zenéje a téma, hanem az, hogy vajon kihez szólhatnak a balladákba burkolt dalszövegek. Az viszont biztos, hogy az ezen a lemezen helyet kapó dalok nagyon nem minősülnek költészetnek, csupán leírják egy fiatal lány szerelmének megélését. Ismét.
