Terápiával felérő koncertek és szétesett punkok a Sziget első napján

Florence + the Machine

A Szigetnek minden korszakában megvoltak azok a bejáratott headlinerei, amik valahogy az átlagnál gyakrabban tűntek fel kisebb-nagyobb kihagyásokkal a fesztiválon. Ez az idei felhozatalon is tökéletesen látszik: a tényleg kuriózumnak számító Billie Eilishen és Lorde-on kívül csak olyan produkciókat hívtak, akik az elmúlt tíz évben már jártak itt. Ebbe a halmazba tartozik a Florence + the Machine is, ami nyolc (illetve a járvány miatt valójában hat) év alatt már harmadjára jött ide, de Florence Welch zenekarának megvan az a nagyon nagy előnye, hogy még mindig pont olyan releváns, mint 2015-ben volt. Ellentétben mondjuk a 2023-ban tényleg teljesen értelmezhetetlen David Guettával, de ezt inkább hagyjuk is.

A Florence + the Machine 2015-ben lépett fel először a Szigeten, méghozzá extrán kiemelt előadóként, amit az akkor 28 éves, ereje teljében lévő énekesnő maximálisan megérdemelt, és amúgy maximálisan ki is használt. Welch akkor és azóta is mindig egy fantasztikus album sikerét meglovagolva érkezett hozzánk, a tavalyi Dance Fever konkrétan a legmagasabbra értékelt lemeze lett (bár szerintem a High As Hope erősebb volt), szóval nem túlzás kijelenteni, hogy 36 évesen még mindig a csúcson van. Azt persze előre lehetett tudni, hogy az új albummal annyi fog változni, hogy ez adja majd a setlist gerincét, de idén megint kiderült, hogy ezen az élő produkción kár is lenne bármit változtatni.

Mert hát miből is áll egy Florence + the Machine-koncert? Abból, hogy egy viktoriánus kísértetházra emlékeztető díszlet elé kijön a kétségtelenül fontos the Machine, aztán a mezítlábas Florence is egy átlátszó köntösben, és onnantól kezdve másfél órán át minden róla szól. Welch még mindig hihetetlenül karizmatikus, az elképesztő hangja mellett azért is, mert teljesen őszintén adja önmagát a színpadon, amikor fel-alá futkos és ugrál, vagy amikor lemegy a rajongói közé, és a fél koncertet ott énekli végig, és közben simogatja a virágkoszorús lányokat az első sorban. És az egészben az a legszebb, hogy a zenéje így sem tinglitangli virágkoszorúslány-core, mert Welch még mindig az alaposan megtépázott lelkét teszi közszemlére a színpadon, ami durva érzelmeket tud felszabadítani.

Szóval igen, a csütörtöki koncert az új album hét számától eltekintve gyakorlatilag pont ugyanolyan volt, mint a három évvel ezelőtti, még a Dog Days Are Over alatti telefonelrakatós szeánsz és hálálkodás is stimmelt – előttem egy csaj másfél percig videózta a telefonjával, ahogy Welch arra kért mindenkit, hogy tegyék el végre azt a kurva telefont, ez alighanem csodálatos emlék lesz. A többi kötelező sláger is megvolt a Ship to Wrecktől a Hungeren és a You’ve Got The Love-on át a Shake It Outig, és Welchből is ugyanaz a mindent elsöprő energia áradt, mint mindig. Ez ugyanakkor nem biztonsági játék, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem nagyon van innen feljebb. A Florence + the Machine élőben még mindig felér egy terápiás alkalommal, ahol Welch a rajongóival együtt néz szembe a démonaival, és a végén mindkét fél egy kicsit boldogabban távozik. (flachner)

Foals

Tisztán emlékszem arra, hogy az internet és a streaming előtt még zenetévékből vagy akár rádiókból lehetett megismerni új előadókat, a legutolsó együttes, amit az MTV-n ismertem meg, az a Foals volt a Balloons című dalukkal. Egyszerűen lenyűgözött, mennyire idegen, mennyire technikás, de közben mégis valamennyire punk és táncolható ez a zene az akkori időszak többi menő indie zenekarához képest. Még a nevük (angolul csikókat jelent) is teljesen jól leírta őket, hiszen a Skins című tévésorozat is megdobta az ismertségüket, és tényleg úgy néztek ki, mint akik a következő években meghatározzák a rockzenét.

Ehhez képest a Foals nagyon más utat járt be, mint mondjunk az Arctic Monkeys, a Franz Ferdinand vagy a Strokes Amerikában. Az első albumuk matekrockos, diszkódobos hangzását szinte teljesen elhagyták a következő évekre, elindultak mindenféle irányokba, és ha nem is csináltak azóta sem annyira tökéletes lemezt, mint az első, stabilan relevánsak tudtak maradni albumról albumra. Még úgy is, hogy az elmúlt években előfordultak tagcserék, a tavalyi Life Is Yours albumot például már trióként készítették el az eredeti ötfős felállás helyett. Viszont legalább másfél évtized után kicsit visszatértek az első album táncolósabb, groove-osabb vonalához.

A zenekar nem először járt nálunk, de ilyen korai sávban még sehol sem játszottak talán. Kicsit féltem is, hogy emiatt a táncolósabb számaik helyett a lassabb, elszállósabb számaikat veszik majd elő, és igazam is lett. Az időközben ismét négyfőssé váló, két sessionzenésszel felálló Foals alig játszott egy órát, az első lemezről mindössze az Olympic Airwayst nyomták le, és inkább a slágerek (My Number, Wake Me Up, Inhaler) és aparockos szólózgatások mentek, ami miatt hiába voltak jó pillanatai a koncertnek, az egész nem egy egyórás totális megmenés volt, hanem inkább hullámzás a hol erősebb, hol lágyabb részek között.

Ezzel együtt alapvetően simán jó volt a Foals idén a Szigeten, mégis most éreztem azt először, hogy itt már egy lassan húszéves zenekarról beszélünk. Jack Bevan az egyik legjobb dobos ezen a színtéren, de feltűnően a kevésbé komplikált számaikat hozták, ahol nem kellett annyira megerőltetnie magát. Yannis Philippakis énekes pedig évről évre egyre feljebb húzza meg a nadrágszíjat a pocakján, amivel hasonló korú férfiként teljes mértékben együtt tudok érezni. Azzal mondjuk már kevésbé, hogy a Spanish Saharánál leguggoltatta a közönséget, és egy 37 éves ember igazán tudhatná már, hogy nem tud mindenki két-három percig guggolni, hogy aztán egy közepesen izgalmas dropnál egyszerre ugorjon fel a tömeggel.

Én magam is együtt öregedtem a zenekarral, és a korral járó felesleges szólózgatásokat és kevésbé robbanékony tempót ezért teljes mértékben meg tudom érteni. Főleg úgy, hogy azért minden alkalommal meglepődöm azon, mennyi mindennel kísérleteztek már az évek során. Az idei koncerten az Inhaleren hüledeztem, hogy basszus, ezeknek még egy klasszik Rage Against the Machine-témájuk is van, és mennyire jól áll nekik ez is. (sajó)

Bonobo

Amikor megláttam, hogy Bonobót, alias Simon Greent idén éjjel fél egyre rakták be a szervezők a FreeDome-ba, elsőre az jutott eszembe, hogy valami bajuk van szegény Greennel, akinek 2018-ban a Gorillaz előtt kellett fellépnie a nagyszínpadon, most meg az éjszakába száműzték. Persze Bonobo öt éve is teljesen korrekt koncertet nyomott le, idén pedig kiderült, hogy a kései kezdés sem tántorítja el az embereket, érzésre legalább kétszer annyian érkeztek erre, mint korábban a Comet Is Comingra. Green pedig idén is meghálálta a bizalmat, sőt, a tavaly megjelent Fragmentsszel felvértezve, a színpadi elemekkel a sötétet is kihasználva sokkal jobb bulit nyomott le az előzőnél.

A Bonobo élőben most is egy teljes zenekart jelent, ami Greenen kívül két billentyűst, egy dobost, egy gitárost, egy fúvós szekciót és egy énekest jelent, a produkció pedig még mindig remekül működik így élőben. Tavaly a Floating Points miatt keseregtem egy sort azon, hogy kicsit kiábrándító, amikor egy elektronikus producer élőben tök mást csinál, mint a lemezein, de Bonobót ezzel nem lehet vádolni. Egyrészt mert minden nagy slágerét eljátszotta, a Black Sandset nyitó Prelude / Kiara párost lényegében érintetlen változatban, másrészt pedig ahol hozzányúl a számaihoz, ott ráépít és kiegészít anélkül, hogy túlságosan átalakítaná őket. Így pedig élőben olyan különleges élményt tud nyújtani, amit felvételről egyszerűen nem kap meg az ember.

Voltak persze olyan részek is, ahol Green bedobta a gyeplőt a lovak közé, és itt már nem is annyira downtempóról volt szó, de ezek mind tökéletesen működtek, a végén pedig egy ilyen szólózásból lett a nagy, közös katarzis is. Aztán meg ahelyett, hogy a jó sokáig húzott kiteljesedéssel lezárták volna a koncertet pontban háromnegyed kettőkor, még ráhúztak jó hét-nyolc percet a Keralával, benne egy dobszólóval, aminél szebb lezárása nehezen lehetett volna ennek a koncertnek. Szóval igen, a Bonobo még mindig az egyik legjobb példa arra, hogy kell az eleve valódi hangszerekkel készülő elektronikus zenét színpadra vinni, és még mindig az az előadó, amit legalább egyszer tényleg érdemes megnézni. (flachner)

Viagra Boys

A svéd punkzenekar ránézésre is pont olyan brigád, akiktől féltettek minket a szüleink gyerekkorunkban, és pontosan ilyen hangulatot árasztott a koncertjük a Szigeten is. Állítólag full józanok voltak, de a közönségből úgy tűnt, mintha egy rakás negyvenpluszos férfi egy pénteken kezdődött buli vasárnapig tartó afterjéről mászott volna fel a színpadra. Volt egy pont, ahol egészen komolyan meg voltam győződve arról, hogy a zenekar fixen bedobott pár ekit, mert a szaxofonos olyan szexuális túlfűtöttséggel, full díva módban, fenekébe húzott sportgatyában tolta végig az egészet, mintha egyszerre képzelte volna magát Celine Dionnak és egy prostituáltnak az M5-ösön, aki valamiért imádja a munkáját.

Tényleg az a legjobb a Viagra Boysban, hogy az egész zenekar egy jelenség a színpadon. Sebastian Murphy kilógó seggvágással, félmeztelenül, méretes pókhassal támolygott a színpadon, de olyan lendülettel, hogy egy ponton annyi különbséget láttam közte és Korda Gyuri bácsi között, hogy utóbbi nem fekszik le féltávnál a színpadra, mert elfáradt. Csakhogy Korda 84 éves, Murphy pedig 33, de simán kinéz 50-nek is. Körülötte meg a ketaminos pólóban feszítő szaxofonos, a picsanadrágban és cowboykalapban szintiző billentyűs, illetve az együttes valódi hőse, Henrik Höckert basszusgitáros, aki végig egy helyben és egy teljesen kigombolt ingben állva tartotta a frontot a végére teljesen káoszba forduló koncerten. Miatta jöttem arra is rá, hogy a Viagra Boys titka igazából a ritmusszekcióban rejlik, minden más csak a klasszikus punk klisé.

De még így is, lassan 35 évesen beugrottam kicsit lökdösődni a Sports című slágerükre, mert mégis van valami elementáris az egész produkcióban. A punkzene lényege, hogy tényleg azt csináld, amit csak akarsz, és ha te 33 évesen egy 50 éves heroinfüggő alkoholistára akarsz hasonlítani, akkor uccu neki. És ha ezt még élvezed is, akkor olyan remek számok bújnak elő belőled, mint az Ain't Nice vagy a Troglodyte, és simán belefér a show-műsorba, hogy két szám között arról makogsz, hogy nagyapádtól loptad a kokaint, vagy hogy lehúzol egy feles Tátra-teát a színpadon. A Viagra Boys egyszerűen azért szórakoztató, mert pontosan azt kapod tőlük, amit el is vársz. (sajó)

The Comet Is Coming

Bár előzetesen is számítottam arra, hogy a Comet Is Comingtól az idei Sziget egyik legizgalmasabb koncertjét fogom kapni, nincs az az otthoni lemezhallgatás, ami felkészített volna arra, ami végül csütörtök este történt a háromtagú formáció koncertjén. Mert hát oké, meg lehet hallgatni otthon a Summon the Fire című számot, meg lehet hüledezni azon, hogy milyen elemi erő van a tavalyi, Hyper-Dimensional Expansion Beam című albumban, de ez tényleg semmilyen szinten nem fogható ahhoz, amikor Shabaka Hutchings egy olyan ötperces, improvizatív szaxofonszólóval viszi le a fejem, amiről azt is nehéz elhinni, hogy egyáltalán lehetséges kivitelezni.

A Comet Is Coming az idei zenei felhozatalból talán még jobban kilógott, mint az ugyancsak újhullámos dzsesszben utazó BadBadNotGood a tavalyiból, és miután eleve kevésbé népszerűek náluk, valahol érthető, hogy bőven félház alatti közönségnek nyomták le a fesztivál eddigi legjobb koncertjét, ami szerintem összességében is simán a legjobbak között lesz. Elsőre könnyű azt hinni, hogy a szcénában központi arcnak számító, nagyon sikeres Hutchings körül forog minden a zenekarban, de élőben végképp egyértelmű, hogy a billentyűs Dan Leavers és a dobos Max Hallett nélkül ez az egész nem tudna működni.

Nemcsak mert Hutchings mellett ők is nyomtak egy-egy iszonyatosan király szólót, hanem mert Leavers úgy váltogat a különféle stílusok között, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, Hallett pedig a legbonyolultabb témákat is óramű pontossággal üti be. A Comet Is Coming mindhárom tagja elképesztően képzett, tehetséges és kreatív zenész, akik között a szinergia is tökéletesnek tűnik, így ránézésre erőfeszítés nélkül építenek fel a semmiből egy hol funky, hol freestyle dzsesszes, hol technóba hajló koncertet, ami tele van imprózással és a számaik szabadon értelmezésével, és nem mellesleg táncolni is lehet rá. A Comet Is Coming felvételről is baromi izgalmas zenekar, de élőben egészen más ligában játszik, szóval csak remélni tudom, hogy visszatérnek, remélhetőleg egy ennél hálásabb helyszínre. (flachner)