2022. augusztus 15. – 12:06
frissítve
A vasárnap fellépők tekintetében talán a legerősebb napnak számított idén a Szigeten. A nagyszínpad főfellépője az ausztrál Tame Impala volt, akik olyan vizuállal érkeztek, amelyhez hasonlót nem nagyon lehetett még látni a Szigeten, rajtuk kívül pedig a Freedome-ban egymást váltották a jobbnál jobb produkciók, mint a Floating Points, a BadBadNotGood, a Caribou vagy Jon Hopkins. Kár, hogy az eddigi napokhoz képest pont a Tame Impalánál volt a legvérszegényebb a közönség.
Tame Impala
Majdnem 10 éve, hogy 2013-ban utoljára fellépett a Szigeten a Tame Impala. Az ausztrál zenekar akkor még csak egyike volt a menő kritikuskedvenc zenekaroknak, ezért nem is a nagyszínpadon, hanem az egykori A38 sátorban kellett őket keresni. Akkor interjúztam is a zenekar vezetőjével, Kevin Parkerrel, és egészen érdekes ma visszaolvasni, hogy akkor még mennyire távolinak tartotta, hogy arénákat töltsenek meg, vagy hogy mennyire ódzkodott például a reklám- vagy filmzenés munkáktól. Ehhez képest a zenekar ma már arénákat tölt meg (a két-három remek lemezes jóslat is bejött), és csak idén egy Minyonok-filmhez és az Elvis-filmhez is írt vagy remixelt Parker zenét.
A Tame Impala egyébként egy nagyon érdekes produkció, hiszen ez gyakorlatilag Kevin Parker ausztrál multiinstrumentalista zenész egyszemélyes projektje, ami élőben zenekarrá bővül. A zenekarra a 2000-es évek végén kezdtek el felfigyelni a lo-fi hangzást klasszikus pszichedéliával keverő zenék miatt, majd sorban következett egy rakás, ma már nagyon meghatározónak számító album: a 2010-es Innerspeaker, a 2012 Lonerism, majd a jóval poposabb hangzású Currents (2015) és a meglehetősen megosztó Slow Rush 2020-ban. És jó 10 év alatt a pszichedelikus rock reneszánsz beindításában kulcsszereplőnek számító Tame Impala szép lassan a világ egyik legbejáratottabb rockzenekara lett, Kevin Parker dobkeverési technikája előtt a fél zenészvilág hajlong, és amerikai rapperek egymásra licitálva áradoznak a zenekarról. Egyszer Mark Ronson amerikai szuperproducer mondta nekem egy interjúban, hogy azért van oda a komplett hiphop a Tame Impaláért, mert Parker dobjai elképesztően jól szólnak.
Az más kérdés, hogy hiába van egy-két dögösebb számuk, a Tame Impala azért nem olyan zenét játszik, ami feltétlenül egy olyan mainstream fesztivál színpadára való, mint a Sziget. Nem egy emberrel beszélgettem a koncert után arról, hogy hiába volt elképesztően csodálatos a Tame Impala, ennek a közönségnek egyszerűen nem való az ilyen zene, mert nem tudnak vele mit kezdeni. A korábbi napokhoz képest jóval kisebb tömegben az emberek folyamatosan pofáztak, szelfiztek, értetlenkedtek, hogy hol van már egy drop vagy valami négynegyedes veretés, meg
mit akar ez a messiás-komplexusról LSD-re váltó Jared Leto a fejhangjával meg a lagymatag zenéivel.
Annyira döbbenetes volt a közönség totális érdektelensége, hogy a végén nem is nagyon tapsolták vissza a zenekart sőt, ahol én álltam, ott az óriáskeréknél található Coca-Cola-helyszínen még a koncert vége előtt bedurrantották a lakodalmas suttyóhouse-t úgy, hogy a zenekar még egyébként visszatért két számra.
A közönség és úgy általában az egész Sziget-hangulat hozzáállása azért nem nyomta rá a koncertre a bélyegét, bár volt egy pont, ahol Parker már csak annyit tudott kérdezni a tömegtől, hogy „itt vagytok még?”. Való igaz, ez az elszállós, éteri neopszichedélia nem egy nagyszínpadra termett hangzás, viszont a Tame Impala olyan felszereléssel jött, hogy olyat nem nagyon láttam még a Szigeten. Azt lehetett hallani, hogy ők hozzák a legjobb vizuált, de arra nem gondoltam volna, hogy ennyire rákészülnek. Alapból egy hatalmas körlámpasorral érkezett a zenekar a feje fölött, ami hol űrhajóként villogott, hol napkorongként világított, miközben a kivetítőkön Parker és a többi zenekartag kapott színes pszichedelikus filtert. Tényleg olyan vizuális élmény volt a Tame Impala, amiért már önmagában érdemes volt látni a koncertet.
A dalválasztás abszolút egy amolyan best of válogatás volt, elhangzott pár ismertebb szám a psych rockos korszakból (Mind Mischief, Feels Like We Only Go Backwards), a kötelező slágerek a Currentsről (Let It Happen, Nangs és a bónuszként ráadott The Less I Know the Better), illetve pár szám a két évvel ezelőtti Slow Rushról. Utóbbit sokan kritizálták, hogy egy sokkal elektronikusabb irányba indult el a Tame Impala hangzása, de én tényleg két éve vártam már arra, hogy a Breathe Deeper végén hallható acidos témát egyszer egy ekkora hangrendszeren hallhassam.
Maga a koncert tényleg tökéletes volt, talán a legjobb nagyszínpados koncert az idei Szigeten. Nem show, hanem koncert, és kicsit fel is merült bennem, hogy valószínűleg az itteni fesztiválozóknak ez egyáltalán nem való. Ebben a produkcióban minden hang és minden vizuális megoldás tökéletes volt, Parkerék rengeteget kísérleteztek, még a koncertnek is úgy lett vége, hogy földöntúli zúgást generáltak, miközben egyre gyorsabban pörgött a fény a körlámpákon. Zenekedvelőknek ez egy annyira elit élmény lehetett, amire itthon sose lesz lehetőség, hiszen a Tame Impala már rég arénás zenekar, itthon viszont garantáltan félház se lenne rá kíváncsi. Itt jutott eszembe először, hogy na, pontosan ezért szeretek a Szigetre járni, hogy ilyen zenei élményeket csípjek el, ne pedig show-műsorokat éneklő-táncoló popsztárokkal félplaybackről.
Abban viszont biztos vagyok, hogy aki nem ismerte a Tame Impala zenéjét, annak ez egy rettenetes élmény lehetett, mert totálisan szembement mindennel, ami a nagyszínpadon zajlott manapság. A Tame Impala zenéjét tényleg érdemes ismerni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk, mert egy laikus semmi mást nem észlelhetett, csakhogy itt főműsoridőben kornyikál valaki falzettben, a dalok nem pörgősek, nincsen eszetlen zúzás meg tombolás, hát akkor mi keresnivalójuk itt. Őszintén azt gondolom, hogy valószínűleg tényleg több értelme van a szigeteseknek Calvin Harrist rakni a nagyszínpadra a Tame Impala helyett, mert ott is van ám zöld lézer (mondjuk Harris vizuálja meg sem közelítette Parkerékét), cserébe másfél percenként jön a drop és nem kell egy-két percekre a színpadra figyelni. Aki viszont alapvetően nemcsak a buli, hanem a zenei élményekért jár a Szigetre, annak ez bizony egy tökéletes koncert volt. (sajó)
BadBadNotGood, Caribou, Floating Points, Jon Hopkins
A Sziget vasárnapi napja hemzsegett az olyan előadóktól, akikre minden magára valamit is adó zenerajongónak kötelező volt elmennie, de talán egyik sem volt akkora kuriózum, mint a BadBadNotGood, ami most először játszott Budapesten. A kísérletezős, improvizatív újhullámos dzsesszben utazó BBNG elsőre nem feltétlenül tűnik olyasminek, amit a FreeDome-ban kajálnának a mojitósvödrös-világítófüzéres fesztiválozók, a műfajt elsősorban a hiphop felől megközelítő zenekar azonban már a kezdet kezdetén is sokkal szélesebb rétegeket tudott elérni a kisujjeltartós sznoboknál, szóval valójában nagyon is volt értelme annak, hogy itt léptek fel vasárnap este.
Óriási tömeg persze azért nem volt a BadBadNotGoodon, de így is viszonylag sokan voltak kíváncsiak rájuk, a koncert után pedig csak azt tudom mondani, hogy sajnálhatja mindenki, aki nem nézte meg a kanadai zenekart. Pláne, mert a Tame Impala amúgy később is kezdett, szóval simán át lehetett rá érni akkor is, ha végig maradt az ember. Kicsit elcsépelt fordulat, de a BadBadNotGood olyan zenét játszik, ami egyből magával ragadja a hallgatót, és egészen addig nem is ereszti, amíg az utolsó cintányér is el nem halkul, és mire kettőt pislog, már el is telt egy óra. A zenekar tagjai láthatóan nagyon képzett zenészek, akik úgy navigálnak a meghökkentő tempóváltások és ad hoc jelleggel előkapott szaxofonos, dobos, gitáros, basszusgitáros és billentyűs szólók között, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
A dobos Alexander Sowinskinek még arra is volt energiája, hogy a közönséghez beszéljen, bemutassa a zenekar tagjait, és még a háttérben futó vetítést is felkonferálta egy ponton. Ekkor éppen egy vintage felvétel ment Tokióról, ami így leírva nem tűnik nagy cuccnak, úgy viszont már igen, ha hozzátesszük, hogy a zenéhez hasonlóan a vizuál is teljesen analóg volt, ott rakta össze a színpadon egy ember egy rakás filmtekercs segítségével. Ez ránézésre legalább akkora meló volt, mint egy hangszerrel végigtolni a koncertet, de abszolút megérte, mert így teljesen autentikus volt az egész. Tokión kívül voltak furcsán nosztalgikus víz alatt úszós felvételek, meg saját magába olvadó színkavalkád is, a végén pedig a két éve meghalt MF DOOM előtt is lerótták a tiszteletüket az ikonikus maszkjával. A BadBadNotGood koncertje valószínűleg csak a zene miatt is maradandó élmény lett volna, de a látvánnyal együtt felőlem tényleg egész éjszaka mehetett volna.
A BadBadNotGood és a Tame Impala már bőven elég lett volna ahhoz, hogy tombolva szaladjak ki vasárnap a Szigetre, a szervezők viszont a biztonság kedvéért még rátettek erre pár lapáttal azzal, hogy egymás után berakták a FreeDome-ba a Caribou-t, Jon Hopkinst és a Floating Pointsot. Az egészbe csak az rondított bele, hogy Kevin Parkerék nagyszínpados fellépése csúnyán belelógott a Caribou elejébe, de hiába maradtam le az első fél óráról, Dan Snaith projektje így is bőven le tudott nyűgözni. Snaith élőben egy komplett zenekarral játssza el a számait, és bár a Caribou zenéje élőben sokszor nagyon monoton, és nem is túl tolakodó, valahogy mégis tökéletesen működik az egész. Egyszerűen jó hallgatni, ahogy pár ismétlődő elemből végül felépül valami, miközben Snaith azt ismételgeti, hogy And you never come back / And you never come back to. Nagy megőrülések nem voltak – ahogy nagy tömeg sem –, de az jól látszott, hogy mindenki nagyon jól érezte magát.
Fél órával a Caribou után aztán jött Jon Hopkins, akiről a Sziget előtti koncertajánlónkban azt írtam, hogy grandiózus, sokrétegű, ambienttel gazdagon megszórt zenét csinál, ehhez képest viszont a setje első fele ízig-vérig techno volt. Amivel amúgy nem volt semmi baj, egyrészt mert eléggé érződött rajta Hopkins keze nyoma, másrészt meg mert a maga kiszámíthatóságában is varázslatos volt az egész – rögtön világossá is vált számomra, hogy miért ajánlgatják sokan ebben a szubkultúrában, hogy időt és pénzt nem kímélve nézze meg mindenki a brit producert élőben. Persze bármilyen jó volt, az kicsit azért zavart, hogy ez teljesen más, mint amit amúgy az albumain csinál, de nem kellett sokáig búslakodni, mert a koncert második felében visszavett a tempóból. Itt már voltak elszállósabb részek, az Open Eye Signal alaposan megbolondított változata is befutott, a végére pedig így nem is maradt bennem hiányérzet.
Hopkinsnál is jobban meglepett viszont az, hogy a Floating Points is egy erősen technóba hajló settel köszönt be negyed órával később, ő pedig nem is nagyon vett vissza a tempóból a vége felé sem. Oké, a Floating Points zenéjéből sem hiányzik a nyers, monoton dübörgés, ami élőben valószínűleg sokkal prominensebb is, mint otthon hallgatva, de amit Sam Shepherd itt csinált, az minden volt, csak nem visszafogott és minimalista. Azt persze itt is hozzá kell tenni, hogy az egész tökéletesen működött élőben, és amellett is lehet érvelni, hogy hajnali fél kettőkor nem biztos, hogy a 2020-as Crush kimért, művészi IDM-je a legideálisabb a fesztiválozók felrázására, pláne nem az ötödik napon. Én mondjuk akkorra már így is hullafáradt voltam, amin az agresszívabb zene sem segített, viszont legalább a LesAlpx-ot szívesen meghallgattam volna érintetlen formájában. Hogy jó volt-e az egész így is? Még jó, úgy is nagyon élveztem, hogy ezen a ponton már hullafáradt voltam, de két óra techno után tényleg jöhetett volna egy kis elszállós prüntyögés. (flachner)