Az Elvis nem is egy film, hanem egy videóklipben előadott mese

2022. június 17. – 23:01

Az Elvis nem is egy film, hanem egy videóklipben előadott mese
Fotó: Warner Bros.

Másolás

Vágólapra másolva

Elvis Presleyt valószínűleg tényleg senkinek sem kell már bemutatni, hiszen minden idők egyik legikonikusabb popsztárjáról van szó, aki munkásságával, zenéivel és a személyiségével forradalmasította a szórakoztatóipart. Elvis már-már olyan, mint egy képregényhős, egy letűnt kor szupersztárja, akiről az embereknek a méretes barkó, a belőtt sérő, a látványos fellépőruhák vagy a rongylábazás is rögtön eszükbe jut, mielőtt akár egyetlen egy dalt is tudnának tőle említeni. Az élete és a története annyira fontos és közismert része már az amerikai poptörténelemnek, hogy nem is igazán értettem, minek filmet forgatni ismét erről a témáról. Még akkor sem, ha a rendező a többek a zenés filmjeiről (A nagy Gatsby, Moulin Rouge!) is elhíresült Baz Luhrmann.

A szimplán csak Elvis címet kapott filmet már 2014-ben elkezdték előkészíteni, de kifejezetten lassan haladtak vele, később a pandémia is bekavart, és sokáig nem dőlt el, kié lesz a címszerep. Elvis karaktere annyira ikonikus, hogy konkrét hivatásnak számít profi Elvis-imitátornak lenni, ezért sem lehetett véletlen, hogy a főszerepre olyan színészek és zenészek jöttek szóba, mint Ansel Elgort, Harry Styles vagy Miles Teller. Végül a gyerekkora óta tévés szerepekben látható, de a nagy áttörésére még váró Austin Butler lett Elvis, akihez csatlakozott Tom Hanks is mint „Az Ezredes”, vagyis Tom Parker, Elvis hírhedt menedzsere.

Luhrmann egy nagyon érdekes figurája a filmvilágnak, mintha egy egészen más világot képviselne, mint amerre a filmezés halad. Az alkotásai teátrálisak, túlstilizáltak, egy csillivilli zenés-táncos mulatságra hasonlítanak inkább, mint egy rendes nagyjátékfilmre. Éppen ezért nem is szabad arra számítani, hogy ez a film majd egészen új mélységekig leás Elvis Presley életében, hiszen Luhrmannek sosem ez volt az erőssége.

Valahol egészen felemelő érzés végre egy olyan filmet látni, ami szimplán csak szórakoztatni akar, de nem felhőkarcolókban versenyző sportautókkal vagy köpenyes szuperhősökkel, hanem a jó öreg filmes hatásvadászat régről ismert eszközeivel.

Ezért is lehetséges az, hogy miközben alapvetően az Elvis azért közel sem egy kiemelkedően jó film, sokkal gyorsabban elrepült a két és fél órás játékidő, mint ha a huszonötödik depis szuperhős eredettörténetét kellett volna újra végigszenvednem. Az Elvis igazából nem is egy film, hanem egy nagyon hosszú, nagyon mozgalmas videóklip, ahol nincsenek üresjáratok, nincsenek sehová sem tartó nagymonológok, nincsenek túlnyújtott drámai helyzetek és többperces dialógusok.

Luhrmann gyakorlatilag leforgatta Elvis Presley zanzásított Wikipédia-oldalát, és ennyi az egész. Két és fél óra alatt végigrohanunk Elvis gyerekkorától egészen a haláláig, sorra vesszük a karrierje meghatározó pillanatait, láthatjuk az összes ikonikus ruhájában, és rengeteget énekel, gitározik és táncol. Austin Butler pedig tökéletes Elvis szerepében, és nem úgy, mint egy jó imitátor. Fantasztikusan felvette Elvis mélyen döngő hangját, a délies akcentusát és szinte minden arcrezdülését és mozdulatát. Hátborzongató, néhol mennyire hiteles még a gyengébb jelenetekben is. Butler annyira komolyan vette a szerepet, hogy hónapokkal a forgatások után is elő-előjön az Elvis-akcentusa, és saját bevallása szerint annyira kikészítette fizikailag a forgatás, hogy ahogy vége lett, azonnal kórházba kellett szállítani végkimerülés miatt.

A filmet egyedül az menti meg a Luhrmann-féle színes-szagos, zenés-táncos súlytalanságtól, hogy Butler ennyire tökéletesen hozza Elvis Presley minden rezdülését.

A baj ugyanis az, hogy Luhrmann alapvetően egy mesét forgatott Elvisről. Nem egy önéletrajzi filmet, nem egy drámát, nem egy újragondolt kontextusból vizsgálta a popikont, hanem fogta a már említett Wikipédia-oldalt, áramvonalasította, kiszerkesztette a fontosabb részeket, és ráhúzott egy nagy mesét felnőtteknek.

Ezt az érzést csak fokozza Tom Hanks az Ezredes szerepében. Tom Parker egy igazi kétes hírű zenei menedzser volt, aki egészen haláláig intézte Elvis karrierjét, hogy aztán kiderüljön, egy hatalmas svindlerről van szó, akinek még útlevele vagy állampolgársága sincs, valójában tök máshogy hívják, sosem volt ténylegesen ezredes, és olyan szinten kopasztotta meg fiatalkorától Elvis Presleyt, hogy később a családjának kellett kiperelnie belőle az elcsalt vagyont. Ilyen szempontból az Ezredes karaktere és élete még izgalmasabb és misztikusabb is, mint Elvisé, akinek az életét százak írták le vagy mesélték már el.

Fotó: Warner Bros.
Fotó: Warner Bros.

Ehhez képest Luhrmann valamiért azt a megoldást választotta, hogy az Ezredes lesz a történet narrátora, Elvis jobbkezeként rajta keresztül kísérjük végig a zenész felemelkedését a tanyasi porfészekből az ötcsillagos Las Vegas-i rezidenciáig. A gond az, hogy két és fél órán át egyszerűen nem tudtam attól elvonatkoztatni, hogy Tom Hanks úgy hozta a szerepét, mintha Ebenezer Scrooge lenne a Karácsonyi énekből. Egy öreg, számító, manipulatív bácsi, akiről a film ezerszer elmondja, hogy egy sunyi, alattomos, hazudozó svindler, a narrátori szerepe miatt mégis az az érzésünk, mintha nekünk szimpatizálni kellene ezzel az emberrel. A helyzeten az sem segít, hogy Hanks is inkább meseszereplőnek tűnik az Ezredesként, és ebben közrejátszik az, hogy a film több alkalommal is

halál komolyan egymás mellé állítja a showman és a snowman (hóember) kifejezéseket, és ez a szimbolizmus láthatóan annyira tetszett a készítőknek, hogy tele van vele a film.

Néha egyenesen nevetséges, ahogy az Ezredes az emberek megkopasztását, lehúzását vagy kihasználását úgy emlegeti, hogy „behavaztuk őket”, és erre rákap Elvis is, és folyamatosan ilyen gagyi havas poénokkal jönnek elő, amikor épp összejön valami nagyobb siker, vagy sok pénzt próbálnak meg csinálni. A kissé felpuffasztott Hanks ráadásul furán, már-már aranyosan motyog a szerepében, amitől pláne nehéz eldönteni, hogy most akkor itt nekünk utálni, szánni vagy szeretni kell azt az embert, aki voltaképpen tönkretette Elvis Presleyt mind emberileg, mind szakmailag, mind anyagilag.

Talán ez az utóbbi rész az egyetlen olyan nóvum, ami érdekes lehet a laikus nézőnek. Elvist mindenki ismeri, az élete részleteit viszont kevésbé. Mindenkiben az maradt meg, hogy egykori szívtipróból meghízott önimitátor lett, aki Las Vegas-i hotelekben haknizott a karrierje utolsó éveiben. Azt viszont valószínűleg tényleg kevesebben tudják, hogy az Ezredes manipulatív menedzselése, kétes háttere és problémás pénzügyei miatt gyakorlatilag földbe állította Elvis karrierjét, és ma már azt is lehet tudni, hogy miatta nem mehetett az énekes soha világkörüli turnéra.

Ez a dinamika rettentően érdekes és izgalmas lehetne a filmben, de Luhrmann annyira el van foglalva a látvánnyal és a szórakoztatással, hogy 3-4 percnél több soha nem jut ezeknek a mélyebb kibontására. Van helyette viszont elképesztően sok vágás, mozgó-forgó feliratok, animációk és másfél percenként cserélődő zenei betétek. Hogy miért szól 21. századi hiphop, amikor Elvis Memphis utcái rója, azt majd valaki kérdezze meg Luhrmanntól, mert semmi értelmét nem láttam azon kívül, hogy kihozott az immerzióból.

Fotó: Warner Bros.
Fotó: Warner Bros.

Persze azt is hozzá kell tenni, hogy Luhrmann óriási mestere is a zenés betéteknek, és ahol Elvist látjuk koncertezni, ott tényleg nem Austin Butlert látom színészkedni. Csak ez nagyon kevés úgy, hogy amíg a film jó két órán át isteni magasságokba emeli Elvis Presley szobrát, addig a leépülését és az utolsó éveit elintézik a film végén jó 10 perc alatt. Pont azt a részt, ami már nem a csillogásról és a sikerről szólt. Éppen ezért is állítom, hogy

ez nem egy film, nem egy dráma, hanem egy valós történeten alapuló mese egy szegény fiúról, aki egyszer nagyon híres lett, majd meghízott és meghalt.

Mindettől függetlenül az Elvis egyáltalán nem rossz film, bizonyos helyeken kifejezetten szórakoztató, és még azt is eszembe juttatta, hogy milyen jó úgy beülni végre a moziba, hogy amit látok, az nem nyomasztani vagy sokkolni akar, vagy esetleg már az elejétől teljesen lehozni az életről, hanem pusztán kikapcsolni két és fél órára egy kifejezetten jó főszereplővel, klassz és látványos zenei betétekkel és nulla üresjárattal. Csak szerintem egy ilyen film akkor is működött volna, ha nem Elvis Presley életére húzzák fel, hanem írnak egy teljesen új történetet, mert akkor elkerülhették volna az összehasonlítgatást a valósággal, és akkor talán kevesebbeknek tűnt volna fel, hogy amíg kifelé csillog-villog az Elvis, belül totál üres.

(Azt meg hagyjuk is, hogy annyira nem volt úgy isten igazából zeneileg meghatározó momentuma a filmnek, hogy a moziból kijőve nem valamelyik Elvis-klasszikust dúdoltam, hanem a These New Puritans Elvis című számát.)

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!