Taylor Swift parádés bosszút áll azokon, akik tudta nélkül eladták a zenéit

Taylor Swift egyértelműen az egyik legismertebb, legnépszerűbb, legnagyobb hatású női előadó az elmúlt 10-15 évből, ha csak a zenei pályáját nézzük. Ha viszont zeneipari szempontból vizsgáljuk a történetét, talán még fontosabb a karrierje, különösen egy mostani ügy, ami máris lavinát indított el a nemzetközi zeneiparban. Az énekesnő ugyanis elkezdte újra felvenni és kiadni a korábbi lemezeit, de nem azért, mert elfogyott az ihlete, hanem mert így vág vissza az őt a pályája elején kihasználó menedzsereknek, ügynököknek és kiadóknak, köztük annak a dollármilliárdos Scooter Braunnak, akit leginkább Justin Bieber, Demi Lovato vagy Ariana Grande menedzsereként szokás ismerni. Az énekesnő története egy remek példa arra, hogy minden tehetséges zenésznek érdemes már a legelején képben lennie a saját zenéjének jogi hátterével és lehetőségeivel, hogy elkerülje az ilyen eseteket.

Az egész 2019-ben kezdődött

Az énekesnő nem mostanában kezdte a karrierjét, hiszen az első nagylemeze már 2006-ban megjelent a Big Machine nevű független, főleg countryzenékkel foglalkozó kiadónál. Swiftre hamar felfigyelt az amerikai zeneipar, és szép lassan abszolút szupersztárrá nőtte ki magát. Mindezek ellenére összesen hat nagylemezt adott ki a három majorhöz (Sony, Warner, Universal) képest kicsi kiadónál, és csak utána bontott velük szerződést. Ezzel a témával egészen 2019 nyaráig az ég egy adta világon senki sem foglalkozott, amíg Swift egy elég harcias Tumblr-bejegyzésben ki nem borította a bilit. A bejegyzésben az énekesnő több nagyon problémás részletre is felhívta a figyelmet:

• nem ő rendelkezik az első hat albumának a jogaival;
• a kiadó csak úgy adta volna vissza neki a korai albumai jogait, ha cserébe újakat vesz fel a kiadónál;
• mindezt úgy, hogy már előre tudta, hogy a kiadót alapító Scott Borchetta azt tervezi, hogy eladja a céget;
• amit végül a poszt bejegyzésekor nem más vett meg, mint a legbefolyásosabb zenei menedzser, Scooter Braun;
• aki Swift szerint évek óta folyamatosan szekálja őt online.

Swift mindössze 15 éves volt, amikor aláírta a lemezszerződését a Big Machine-nel, tehát túl nagy tapasztalata még nem lehetett a zeneipar működéséről. A megegyezésnek az is a része volt, hogy az első hat albuma masterfelvételeinek joga a kiadónál marad, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ő maga nem rendelkezhet ezekkel a dalokkal, tehát nincs beleszólása abba, a kiadó mit tesz velük. Így történhetett meg, hogy Scott Borchetta eladta a komplett kiadóját, ezzel pedig Taylor Swift első hat albumának a jogait is, 300 millió dollár körüli összegért Scooter Braunnak. Annak a Braunnak, akiről Swift saját bevallása szerint csak negatív kontextusban beszélt Borchettának, gyakran könnyek között.

Így egy olyan emberhez kerültek az énekesnő dalai, akit tiszta szívből gyűlöl, ráadásul ezt az egészet az internetről kellett megtudnia.

Az már más kérdés, hogy Borchetta holdudvara szerint igenis tájékoztatták az énekesnőt napokkal a deal megkötése előtt, ráadásul édesapjának 3 százalékos tulajdonrésze volt akkor a kiadóban, így neki minimum tudnia kellett róla.

Ezután jött a bejelentés, hogy Swift újra felveszi és kiadja a lemezeit, vagyis talált egy kiskaput, amivel nemcsak kvázi visszaszerzi (vagy inkább duplikálja) ugyanazoknak a daloknak a jogait, hanem még keresztbe is tesz az albumait megvásárló cégeknek. Maga Scooter Braun viszont moshatja a kezeit, mert 2020-ban – immáron csak Taylor Swift első hat albumának masterfelvételeit – eladta szintén 300 millió dollár körüli összegért a Shamrock Capital befektetési alapnak.

Hogy mennyire fontos a masterfelvétel a zenék esetében, arra maga Swift is rámutatott. Állítása szerint korábbi kiadója nem engedte, hogy az American Music Awards-gálán a korábbi dalait adja elő, illetve ahhoz sem járultak hozzá, hogy ezeket egy róla szóló dokumentumfilmhez használják fel. Scott Borchetta egyébként tagadja ezeket a vádakat, és azt állítja, hogy Swiftnek megvolt a lehetősége visszavásárolni a masterfelvételeket, de ezzel nem élt. A részletekről azonban nem közölt semmit.

Precedens értékű lépés

Swift a történet kiteregetésével elnyerte a rajongók és bizonyos zeneipari szereplők szimpátiáját, aminek köszönhetően a streamingfelületeken mindenki az újra felvett albumokat hallgatja, nem pedig azokat, amiknek a jogait sosem tudta megszerezni. Emellett ha valaki filmhez, reklámhoz vagy bármihez akarná mondjuk a nemrég (újra) megjelent Red vagy Fearless albumok valamelyik dalát felhasználni, megteheti, hogy nem a korábban kiadott számokat kéri, hanem a „Taylor-verziót”, így a 300 millió dollárt fizető Shamrock Capital folyamatosan elesik a potenciális bevételétől, legyen az streaming vagy licencelés. Már a Spotifyon is látni, hogy ezeknek az albumoknak a streamingszáma lassan megközelíti az eredetikét, pedig csak nemrég adták ki őket újra.

A Nielsen szerint a megjelenés óta háromszor annyian hallgatják a „Taylor-verziókat”, mint az eredetieket.

Most képzeljük el, mit szólhatnak a Shamrock Capitalnél, hogy kifizettek 300 millió dollárt olyan albumokért, amiket majd nem fognak hallgatni a rajongók, és valószínűleg a cégek is inkább az énekesnő saját verzióit vennék meg a produkcióikhoz. Pláne úgy, hogy ő az adott daloknak a szerzője is, így tényleges beleszólása van abba, hogy a régi számai közül az eredetit vagy a Taylor-verziót használják fel mondjuk egy samponreklámhoz: a Shamrock Capital csak úgy jogosíthatja filmekbe vagy reklámokba Swift zenéit, ha ahhoz a szerző, tehát maga Taylor Swift hozzájárul.

Korábban mi is foglalkoztunk azzal a pár éves trenddel, hogy különböző kockázati tőkebefektetők egyre nagyobb pénzekért vásárolnak meg komplett zenei katalógusokat, hiszen az internet és a streaming korában soha nem látott új utak jelentek meg a népszerű zenék pénzzé tételében. Az más kérdés, hogy Bob Dylan vagy az Offspring saját döntése volt, hogy inkább eladják a saját masterfelvételeiket vagy kiadói jogaikat, de ettől még okkal félhetnek az említett befektetők, hogy Taylor Swiftet egyszer elkezdik mások is követni, és ilyen esetekben a közvélemény soha nem fog az előadóval szemben a kiadó oldalára állni.

Annak ellenére, hogy Borchettát vagy Braunt sem feltétlenül pozitív figuraként festi le Swift, van egy másik oldala is a történetnek. A kiadók alapvetően befektetnek minden leszerződtetett előadóba, pénzt költenek a stúdiófelvételekre, klipekre, promócióra, producerekre és minden másra, amivel közelebb kerülhetnek ahhoz, hogy a zenész befusson. Ezért a hosszú távú befektetésért cserébe a kiadói jogdíjak vagy masterfelvételek jelentik a biztosítékot, hogy az előadóba ölt pénz megtérülhet a jövőben. Mára pedig már annyival olcsóbb és hozzáférhetőbb lett mindenki számára a stúdiótechnika, a streaming vagy éppen az online promóció, hogy joggal tarthatnak attól a kiadók, hogy ebből az ügyből precedens lehet. Arról nem is beszélve, hogy a Youtube, a Spotify vagy éppen a TikTok is rengeteg kiaknázatlan lehetőséget kínál az igazán nagy előadók vagy éppen frissen felkapott feltörekvők számára.

A nagy kiadók már reagálnak

A három major kiadó közül a Universal volt az első, ami megérezte, hogy reagálni kell valamit, ami azért is különösen érdekes, mert Taylor Swift éppen velük kötött disztribúciós, vagyis forgalmazói együttműködést, miután otthagyta a korábbi kiadóját. Ennek a 2018-as ügyletnek az is része volt, hogy minden újonnan felvett dal masterjogai az énekesnőnél maradnak, amihez hasonló szerződést tényleg csak a legnagyobb sztárok tudnak kötni. A Wall Street Journal úgy tudja, hogy a Universal már elkezdett kidolgozni egy új stratégiát, aminek értelmében a zenészeknek csak jóval később lenne lehetőségük arra, hogy újra felvegyék és kiadják a saját zenéiket. Ezzel többek között éppen azt lehetne elérni, hogy egy előadó jóval később vegye csak fel és adja ki a saját zenéit, mint ahogy Swift tette a nemrég újra megjelent Red című album esetében.

Hogy mennyire vadnyugati Swift esete, azt a zenében egyre inkább megkerülhetetlenné váló TikTok mutatja igazán jól. Amikor a fiatalok körében brutálisan népszerű közösségi platformon bekerült a trendingbe a Wildest Dreams című, 2014-es dala, akkor gyorsan fogta magát, és készített belőle egy Taylor-verziót, vagyis felvette és kiadta újra, illetve ő maga is arra biztatta a rajongóit, hogy ezt a verziót használják.

Amíg ezt a verziót már 70 ezerszer használták fel TikTokon, addig az eredeti trendet elindító, 2014-es verziót mindössze 7 ezerszer.

A Wall Street Journal cikkében részletesen ki is térnek a témára. Az eddigi iparági sztenderd szerint a masterjogokkal bíró kiadó egy zenének a streamingbevételéből 80 százalékban részesedik, amíg ez az előadónál 20 százalék. Onnantól kezdve, hogy ezek a jogok átkerülnek a zenészekhez, a helyzet radikálisan megváltozik, és akár a streamingből származó bevétel 95 százalékát is megkaphatják. Ezen kívül általában öt évvel a megjelenés vagy két évvel a lemezszerződés lejárta után vehették fel újra a saját zenéiket, amit a hírek szerint a Universal most jobban kitolna (megjelenés után hét, lemezszerződés lejárta után öt évvel később lehetne csak újra felvenni, és az is limitálva lenne, hogy mennyi dalt), megelőzve az olyan eseteket, mint Taylor Swifté. Ezért cserébe a Universal nagyobb százalékot adna a jogdíjakból az előadóknak, és transzparensebbé tennék az ezzel kapcsolatos kalkulációt is.

Nagyon fontos kiemelni, hogy ugyan tényleg van precedens értéke az ügynek, itt azért nem feltétlenül lehet egyértelműen kijelenteni, hogy Taylor Swift nekiment a kiadóknak, és feje tetejére állította a komplett iparágat. Évtizedek óta vannak kisebb-nagyobb balhék a kiadók és a sztárok között, de ezeket általában sikerül elsimítani zárt ajtók mögött. A masterjogok kérdése sem újdonság, hanem hosszú ideje iparági sztenderdnek számít, és ugyan pár A listás világsztár megpróbálkozhat most hasonlóval, ez lavinát tényleg csak az igazán elit körökben indíthat el, már ha elindít egyáltalán.

Ez az eset inkább arra mutat rá, hogy ugyan a zenészek nagy része alapvetően közel sem olyan dörzsölt, mint egy kiadóvezető, a mostani digitális tér olyan új helyzeteket és lehetőségeket teremtett, amiket már nem lehet a régi lemezkiadási koordinátarendszerben kezelni. Az előadók az internetnek hála okosabbak lettek, jobban átlátják a zeneipar mechanizmusait, és direkt kapcsolatuk van a rajongókkal a sajtó vagy bármi más kapuőrködése nélkül, és ha ezt a cégek nem veszik figyelembe, akkor úgy járhatnak, mint most a Shamrock Capital, ami

egy olyan termékért fizetett ki súlyos milliókat, amit éppen az az ember értéktelenít el, aki megalkotta.

És persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy kevés rosszabb üzenet létezik annál, ha egy befolyásos zeneipari üzletember az őt ellenségnek tekintő, róla elég rossz véleménnyel levő előadó zenéit az illető tudta vagy beleegyezése nélkül veszi meg, majd azzal a lendülettel busás haszonért tovább is adja. Erre azért tényleg baromi kevés példát lehetne mondani, egyáltalán nem jellemző az iparágra. Vagyis érdemes ezt az ügyet a precedens értéke mellett kicsit kuriózumként is tekinteni, mert legalább annyira szól a Scooter Braun és Taylor Swift közti ellenségeskedés újabb fejezetéről, mint a digitális világ újabb kihívásairól a zeneiparban.