Egymás után adják el a popsztárok zenei életművüket, és erre csak rátett egy lapáttal a járvány

Az utóbbi időben több olyan hírrel is lehetett találkozni, hogy a különböző cégek és kiadók dollármilliókért vásároltak meg komplett életműveket vagy slágerek jogait:

• Bob Rock kanadai zenész-producer többek között Michel Bublénak és a Metallicának készített közel 40 számát adta el
• Bob Dylan a teljes életművét, több mint 600 dal kiadási jogát adta el a Universal kiadónak. A pontos árat nem lehet ismerni, de 300-400 millió dolláros tételről lehet szó iparági pletykák szerint.
• A Primary Wave nevű cég 2018-ban 50 millió dollárért vásárolta meg Bob Marley katalógusának 80%-át, illetve a Blue Mountain Music publishing céget, ahol a Toots and the Maytals vagy Marianne Faithful zenéit is kezelik. Ugyanez a cég 100 milliót fizetett Stevie Nick zenéinek 80%-áért is.
• A kanadai Hipgnosis az amerikai szuperproducer, Timbaland katalógusát vásárolta meg, köztük öt Justin Timberlake és hat Missy Elliot-albumot. Ugyanez a cég később megvette Whitney Houston jogainak az 50%-át, illetve többségi tulajdont szereztek Ray Charles 1964 előtti életművében
• A Concord Music Group állítólag 100 millió dollár körüli összegért vette meg az Imagine Dragons jogait
• Neil Young pedig 2021 elején 1180 dalának a globális terjesztési jogának és az ezzel járó jövedelmének felét adta el a már említett Hipgnosisnek
• A Round Hill Music pedig 35 millió dollárt fizetett a Offspring kaliforniai punkzenekar számaiért, de ezen kívül megszerezték még a Black Sabbath, a Kiss és Bruno Mars különböző jogait is

A sort még bőven lehetne folytatni, de ami jól látszik, hogy a 2018 környékén indult trendet a Covid-járvány még jobban felerősítette. Sok más iparág közül a zeneipar is megroppant a karanténintézkedések miatt, elmaradtak a fesztiválok, a turnék, a klubkoncertek, amelyek a lemezeladások szinte totális megszűnése után a legfontosabb bevételi forrást jelentették a zenészeknek. Ezzel egy időben viszont folyamatosan nő a streaming hatása, de hiába vannak már olyan applikációk, mint a Spotify vagy a TikTok, az ezzel járó jogdíj-bevétel annyira kevés az élőzenei koncertek gázsijához képest, hogy nem nyújt megfelelő megoldást a válságra. Ráadásul alapjaiban kezdi megváltoztatni azt, ahogyan a zene készül és eljut a fogyasztókhoz.

Billie Eilish és Finneas O'Connell a színpadon a Spotify „Best New Artist” partiján Los Angeles-ben 2020. januárjában – Fotó: Frazer Harrison / Getty Images for Spotify

Persze nem szabad legyinteni a streamingre sem, hiszen a Spotify folyamatosan erősödik, 320 millió aktív felhasználója van, ebből 144 millióan előfizetői is a szolgáltatásnak. 2019-ben 10,3 milliárd dollár bevételt generáltak a zenei streamingfelületek Amerikában, ami 2018-hoz képest 21%-os növekedést jelent, és a Covid csak ezután jelent meg, hogy ezeket a számokat valószínűleg még magasabbra tornássza.

Mielőtt még belekezdenénk, gyorsan tisztázzuk viszont, mik is azok a jogdíjak. Alapvetően három zenéhez kapcsolódó jogdíjat szoktunk megkülönböztetni:

• szerzői jogdíj (ezt itthon az Artisjus kezeli) – zeneszerző, szövegíró
• előadói jogdíj (EJI) – énekes, hangszeres zenész
• kiadói jogdíj (MAHASZ) – aki a felvétel előállítását megszervezte, és az ehhez szükséges anyagi forrásokat biztosította

Ebben az esetben a szerzői jogdíj a legfontosabb, mert most ennek az évtizedek óta ismert intézménynek a rendszerét kezdték szinte újraértelmezni a nagy cégek és előadók a Covid alatt.

Szerzői jogdíjra az az ember jogosult, aki egy adott dalban megvan adva szerzőként, így jogdíj-kifizetésre jogosult, ha az általa (is) szerzett szám lejátszásaiért vagy kereskedelmi felhasználásáért pénz jár.

És mivel nincsenek fellépések, és csak a streamingből vagy egyéb kereskedelmi felhasználásból jöhet be csak komolyabb pénz, a zenészek új alternatívát kerestek maguknak, a piac pedig kapott az alkalmon. A szerzői jog alapvetően jogilag nem átruházható, ezért ezekben az esetekben főleg publishing (magyarul zeneműkiadói) jogok átruházásáról beszélünk.

Bowie, Jacko és McCartney mindenkinél korábban kapcsoltak

Az egyik legérdekesebb jelenség a publishing jogok adásvételében, hogy a három nagy lemezkiadó (Sony, Universal, Warner) mellett eddig ismeretlen cégek is megjelentek a piacon, akik hajlandóak egészen horribilis pénzeket elkölteni, hogy zenei katalógusokhoz jussanak. Ebből a körből kiemelkedik a kanadai Hipgnosis Songs Fund nevű cég, amely 2020 márciusa és szeptembere között 670 millió dollárt, vagyis közel 200 milliárd forintot költött el 44 ezer dal jogaira, köztük a Blondie, Barry Manilow, Mark Ronson vagy Rick James zenéire.

Egyelőre nagyon keveset lehet tudni ezekről az ügyletekről, de az látszik, hogy a publishing jogok megvásárlásába befektető cégek hosszútávon gondolkodnak, míg a zenészek pont ellenkezőleg.

A Bob Dylan zenéit megszerző Universal például úgy beszélt az üzletről, hogy az évszázad, de talán minden idők legmeghatározóbb zenei publishing megállapodását kötötték meg. Nem véletlenül fogalmaztak így, hiszen innentől kezdve szinte azt kezdhetnek Bob Dylan zenéivel, amit csak akarnak. Egyrészről a kiadóhoz kerül a lejátszások után járó streaming- vagy rádiós lejátszási jogdíj, másrészről szabadabban adhatják el Dylan dalait reklámokba, filmekbe vagy tévésorozatokba vagy készíthetnek belőle mondjuk musicalt. A streamingkorszakban pedig különösen jó pénzzel jár, ha egy dal bekerül egy népszerű filmbe vagy sorozatba, mert ez nemcsak egyszeri licencdíjjal jár, hanem egészen addig kell érte fizetni a jogdíjat, amíg az adott film vagy sorozat streamelhető online. A lassan 80 éves Dylan például egy összegben megkapta azt a pénzt, amit lehet, sosem keresett volna már meg az eddigi rendszer alapján.

A Wall Street Journal ki is számolta, hogy jelenleg a piacon az év jogdíjbevétel 10-18-szorosát ajánlják a zenei katalógusokért, vagyis

ha egy zenész vagy dalszerző eladja a publishing jogait, akkor 10-20 évnyi bevételét kapja meg egy összegben.

Ez a 40-50 év fölött járó zenészek esetében biztosítja azt, hogy úgyis sok pénzhez juthassanak, ha mondjuk 15 év múlva már nem lesznek annyira népszerűek a zenéik. Hiszen ebben az esetben a kevesebb jogdíj már az új tulajdonosokhoz vándorol, a zenész megkapta előre a pénzét.

Érdekes módon Paul McCartney volt az egyik első olyan vállalkozó, aki észrevette a potenciált a zenei katalógusok megvásárlásában. Amikor 1969-ben a Beatles elvesztette a saját zenéinek a jogait, McCartney később elkezdte felvásárolni zenészek komplett életművét, köztük Buddy Holly összes zenéjét még 1976-ban. McCartney úgy lett az egyik első milliárdos rocksztár, hogy ezeknek a zenéknek a rádiós játszásaiból, illetve filmes vagy reklámos felhasználásaiból járó jogdíjból gazdagodott meg. Az más kérdés, hogy McCartney később megtanította ezt a trükköt Michael Jacksonnak is, aki 1985-ban túllicitálta a Beatles-zenészt, és megszerezte tőle a jogokat, amiket McCartney csak 2017-ben tudott újra megszerezni.

McCartney mellett David Bowie volt a másik látnok, aki idő előtt észrevette a potenciált a publishing jogokban. Egy Wall Street-i befektetőcéggel együttműködve 1997-ben 10 évre eladta a szerzői jogait, az ezzel járó 55 millió dollárból pedig megvette azoknak a zenéinek a jogait, amelyek még az előző menedzserénél maradtak. 2007-ben aztán pont iszonyatos mélyponton volt a zeneipar a digitális letöltések elterjedése miatt, és végül Bowie összes zenéjének a jogai visszakerültek hozzá, és úgy halt meg, hogy a teljes katalógusát ő maga tulajdonolta. Gyakorlatilag ezt a módszert vették elő ezek a cégek ismét.

Itthon ez csak kicsiben megy

Az Artisjus jogkezelő részéről Tóth Péter Benjámin üzleti transzformációs igazgatóval és szerzői jogi szakértőt kérdeztük, hogy mennyire számít új jelenségnek a mostani őrület, milyen hatásai vannak a hazai viszonyokra, és mire lehet számítani a jövőben. Tóth először is segített eligazodni a fogalmi kérdésekben:

„A magyar (és általában a kontintentális európai) szerzői jogokban:

• az előadói és hangfelvétel-jogosulti vagyoni jogok átruházhatók. Így tehát előfordulhat, hogy egy albumra az előadó úgy köt szerződést a hangfelvétel-kiadóval, hogy az adott felvételre vonatkozó jogait átruházza. Ilyenkor a kiadó ezeket a jogait akár tovább is értékesítheti. Ezek fontos vagyoni értékű jogok, egy-egy kiadó értékének jelentős részét teszik ki.
• a szerzők jogai viszont nem adhatók el (jogilag pontosabban: nem átruházhatók ezek a jogok). De ezekre is lehet kötni szerződést egy zeneműkiadóval, amiben előírhatják, hogy az elhangzások után járó jogdíj egy része (nálunk maximum 33%) mindig a zeneműkiadóhoz jut. Az eredeti szerződéstől függően, de tipikusan ezek a publishing katalógusok is tovább adhatók.”

Tóth szerint egyébként meglehetősen felületesen számol be a sajtó ezekről a tranzakciókról, mert közben a pontos részletekről csak nagyon keveset lehet tudni.

„Ezek a jogok akkor tudnak igazán hasznosulni, ha a zeneipart értő, ezzel foglalkozó cégek kezében vannak. Természetesen az újsághírek a ”befektetőknek adják el„ állítások esetén sokszor felületesek. Kérdés, hogy ilyenkor csak magukat a jogokat adják-e el egy befektetőnek, aki ”rajta ül„ ezeken a jogokon? Vagy inkább az egész kiadó cégben szerez tulajdont egy befektető cég? Vagy a befektető egyik kiadó cége szerzi meg egy repertoár jogait egy másik kiadó cégtől (akár a zenész saját cégétől)? Ez utóbbi két esetben a kiadói szakértelem megmarad, és a befektető üzleti döntéseket hoz (észszerűsít, karcsúsít, új stratégiát dolgoz ki). Ahogy látom, a cikkben szereplő esetekben is arról van szó, hogy a befektetőnek van zeneműkiadói jellegű tevékenysége is, például lehet nála a dalok felhasználására egyedi szerződést kötni” – reagált Tóth a cikkünk elején említett példákra.

Hiába készült több tucat cikk a témában az elmúlt hetekben, szerinte valójában ez a trend nem különleges. „A hangfelvétel-kiadók és a zeneműkiadók mögött mindig is befektetők álltak, és ezek a cégek és a katalógusaik régóta részét képezik a zeneiparon belüli pénzügyi tranzakcióknak” – mondja Tóth.

Az is nagyon érdekes, hogy itthon mennyire jellemzők az ilyen beruházások. Jól jelzi a magyar piac méretét, hogy 2018-ban mindössze 28 olyan magyar dalszerző volt, aki egymillió forintnál magasabb jogdíjbevételt könyvelhetett el havonta.

„A magyarországi zeneműkiadói tevékenység is összeköttetésben van a nemzetközi világgal, a major publishereknek van magyarországi képviselete. Ezekben a katalógusokban Magyarországon is többször történt változás, általában a nemzetközi anyaházak akvizíciói következtében. Például az EMI Music Publishing vagy a SONY/ATV zeneműkiadók különböző repertoárjai is gazdát cseréltek” – hoz fel hazai példákat Tóth, aki hozzáteszi még, hogy itthon is van olyan példa, hogy egy zenész a saját cégével birtokolja az alkotásai publishing és/vagy hangfelvétel jogait, majd egy nagyobb kiadóval köt képviseleti szerződést.

Mivel a magyar piacon ezek az összegek jóval alacsonyabbak, ezekről kevesebbet lehet hallani. Magyarul: ez folyamatosan zajlik, a magyar zeneműkiadók törekszenek arra, hogy bővítsék a repertoárjukat – de sokkal kisebb tételben, kisebb összegek mellett.