A popzene 2023-ban végre újra remekül érzi magát: a műfaji keretek kitolódtak, átértelmeződött minden, amit a 2010-es évek elején még Keshával, Katy Perryvel, Lady Gagával és Selena Gomezzel társítottak. Hivatalosan is eljött a kevésbé tökéletesre maszkolt sztárok korszaka, akik annak ellenére, hogy közel olyan precízen kimért zenét játszanak, mint az említett elődök, már kiteszik a lábukat a komfortzónájukból és sokkal inkább önmagukat adják. Mernek például a gyengeségeikről és feminin sérelmeikről balladákat írni, mi több, nem tartják cikinek, hogy a 2010 és 2016 között még zavarbaejtőnek számító, pop punk áthallásos dalokat adnak ki.
Nagy előrelépés ez a hiphop hatalomátvételét követő 2017-es visszaesés után, amikor a Wall Street Journal még a popdívák identitásválságáról értekezett. A lap szerint ekkoriban „Taylor Swiftnek, Lady Gagának, Miley Cyrusnak és Katy Perrynek is karrierkihívásokkal kellett szembenézniük a langyos kritikáktól kezdve a rosszul teljesítő kislemezeken át a kiábrándító lemezeladásokig”. Swift csillaga persze sosem áldozott le, de akkor és ott minden a rapperekről szólt egy kis ideig, a tradicionális értelemben vett női popsztárok nem tudták uralni a közbeszédet. Mindez mostanra a múlté, ebben pedig a 2003-as születésű, nemrég második, Guts című nagylemezével jelentkező Olivia Rodrigónak óriási szerepe van.
A kaliforniai születésű, filippínó származású Rodrigo – aki jelenleg a Spotify adatai alapján a 24. leghallgatottabb előadó a világon – Taylor Swiften és szülei rocklemezein (No Doubt, Pearl Jam, Green Day) nevelkedett, oviban zongorázni és énekelni tanult, 11 évesen pedig már színészkedett. Mondhatni hamar betagozódott az amerikai gyerekszínész-iparágba, ami egyeseket kicsinál, másokat felemel, bizonyos esetekben pedig megalapozza a későbbi felnőtt karriert. Akik gyerekként nem égnek ki teljesen ebben a környezetben, már fiatal felnőttként szupersztárrá válhatnak: sokan közülük párhuzamosan visznek színészi és zenész karriert is, mint Justin Timberlake, Demi Lovato, Selena Gomez vagy Miley Cyrus.
Hasonló utat járt be Rodrigo is, aki szintén a Disney-gyár találmánya, és a High School Musical: A musical: A sorozat és a Bizaardvark nevű vígjáték (amiben még Jake Paul is játszott!) szereplőjeként vált először ismertté még tinédzserként. De 2015-ben feltűnt az An American Girl: Grace Stirs Up Success nevű filmben is – utóbbi cím az új album dallistáját átfutva és Olivia aktuális húzásait látva igazán tanulságos a jelenben. Zenészként hivatalosan 2021-ben debütált, akkor, amikor még bőven forgatták vele a HSM épp aktuális részeit.
A zenészt be sem kellett futtatni, első kislemeze, a most közel 500 millió megtekintést számláló Drivers License rögtön kasszasiker és Billboard listavezető lett, kicsivel később pedig Grammy-t is kapott érte, mindössze 17 évesen. A sajtó akkoriban a TikTokon felnövő fiatalság aktuális himnuszaként ünnepelte a dalt, ami könnyűszerrel slágerlistákra juttatta az indie rockkal kevert hálószobapop hangzást. Valójában több mindennek az elegye ez a dal, ami első kislemezként leképezte mindazt, amit Rodrigo később még nagyobb volumenben kibontott.
Az énekesnő már 20 évesen szórakoztató- és filmipari veterán, bizonyos értelemben viszont újonc a zeneiparban: debütáló albuma óta alig két év telt el. Ahogy a kortársnak számító Phoebe Bridgers által készített Interview magazinos beszélgetésben is felmerül, aligha lehetett korábban ennyire gyorsan és relatíve könnyen befutni, ez pedig még a trendeket késve lekövető magyar piacon is szembetűnő, elég, ha az Azahriah-jelenségre gondolunk itthon.
És Olivia Rodrigónál nagyobb sztárt nehezen lehet ma mondani a Z generáció körében.
Ahogy a Vox friss, Rodrigót bemutató cikkében írja, az előadó karakterét, működését és új, második stúdióalbumát, a szeptember 8-án megjelent Gutsot sem lehet az énekesnő Disney-s múltja nélkül kezelni. Constance Grady, a cikk szerzője Britney Spears-szerű figuraként hivatkozik Oliviára, akit emellett a „rock ‘n’ roll eminens diákjának” nevez. Rodrigót úgy jellemzi, mint aki azután, hogy megjárta a sokszor lelketlen és kizsigerelő színészpályát és jó nebulóként szépen kitanulta a gitáralapú műfajt, második lemezén éktelen haragját zúdítja ránk. Be kell vallani, hogy Britney Spearshez képest Rodrigónál visszafogottabb és könnyebben emészthető ez a felszabadító önkifejezés.
A Gutson tovább megy annál, hogy szociopatának nevezze az exét, újabban káromkodik és önironikusan, a patriarchátusnak beintve kurvaként hivatkozik magára. Mindezt úgy, hogy a termék legalább annyira eladható marad, mint a 2021-es Sour című nagylemeze. A Guts zeneileg még több irányba kacsintgat elődjénél, és még így is képes rekordokat dönteni a Billboard-toplistán ismét elsőként nyitó kislemezeivel.
„Óvatosnak kell lenni, ha a hírnévről írsz dalokat, az emberek sokszor nem akarnak erről hallani. Pedig a hírnév sokkal elérhetőbb, mint valaha” – válaszolja Rodrigo pályatársa, Phoebe Bridgers kérdésére. „Mindenki vágyik valamiféle viralitásra. Ennek lassan semmi köze ahhoz, hogy valaki Los Angelesben vagy New Yorkban él. A mi generációnkra egyszerűen már ez a jellemző.”
Ezek a mondatok tökéletes korlenyomatot adnak a Z generáció mai gondolkodásáról, és ezzel együtt Olivia Rodrigo életművéről. Jelen esetben ez nem inzultus, sokkal inkább a bátorság és a szabadabb alkotás kifejezése a generációs marketing túlhasznált szavaival. Ezt példázza a lenti TikTok-videó is, amiben az énekesnő a Guts nyitódalát, az All-American Bitchet adja elő.
Rodrigo több millió dühös, 20-hoz közelítő lány haragját adta ki magából egy sikítással, majd seperc alatt változott vissza olyan lányfigurává, amilyennek látni szeretné őt a világ és az iparág. Hiszen örökké hálásnak, szexinek és kedvesnek kell lennie, aki még akkor is csinos, amikor pityereg – énekli puha hangon a zúzósabb rész után. Ez a mémmé vált, úgynevezett female rage tombolása, majd célzott palástolása Pearl-szerű, erős, arcra fagyott vigyorral.
A female rage kifejezést 2022 körül kezdték el használni a TikTokon, legtöbbször olyan női filmszereplőkre reflektálva vele, akik kiszolgáltatott helyzetükben az őrület szélére sodródó nőalakot testesítenek meg. Ezek a szereplők egy azt az elnyomásból burjánzó indulatot képviselik, amivel sok nő azonosulhat. A legtipikusabb példák erre Rue az Eufóriából (Zendaya), az imént említett Pearl (Mia Goth) az X és Pearl című horrorfilmekből, de ide sorolják a Fehér éjszakák (Midsommar) női főszereplőjét is. A kulcs abban rejlik, hogy közvetett módon párhuzamot tudunk vonni köztük és Rodrigo új klipjeiben megjelenő bosszús attitűd között. Igaz, utóbbi esetben ezt az indulatot palástoltabban csomagolták eladható köntösbe.
Rodrigo és Bridgers társalgása tartalmaz még egy igazán erős részt. Bridgers ugyanis eléggé beletrafált a lényegbe azzal, amikor a következőt kérdezte Rodrigótól: „Milyen volt az átmenet a tinédzserkor univerzális élményének megírása és a saját élményeid dalba öntése között? Amikor valaki amiatt lesz híres, hogy hitelesen adja önmagát.” Rodrigo frappáns választ adott: „Bassza meg. Állandóan erre gondolok. Az első albumban van egyfajta ártatlanság, amit sokan felkaptak. Furcsán hangzik, hogy ezt mondom, de idővel rájöttem, hogy valójában nem vagyok olyan különleges. Ezek 19-20 éves emberek problémái egy más környezetben. Ha őszintén beszélsz bármilyen tapasztalatról, akkor valaki meg fogja találni benne az igazságot.”
Bár vannak bátor kalandozások, továbbra is nagyon kompakt és átgondolt az egész album. A nyitódal utáni folytatás kellően következetes: a dalcímek továbbra is végig kisbetűvel-, az albumcím az előzőhöz hasonlóan caps lockkal van írva, a borító pedig némileg egyező, lilás tónust kapott (az még kérdés, hogy egy tervezett trilógia második darabjával lehet-e dolgunk), mégis, egy felnőttebb énekes néz vissza ránk, akinek már nincsenek gyermeteg matricák ragasztva az arcára. Ettől még van tinidráma a lemezen, és azt se feledjük, hogy Rodrigo még mindig nagyon fiatal. Így ne várjuk el tőle, hogy ne arról énekeljen, hogy a szerelem kínos, és hadd írjon már balladát a magántanulói éveiről.
A legbravúrosabb és legfrissebb precedens, ami Rodrigo lázadó korszakát kiválóan jellemzi, az a szeptember 12-ei MTV VMA-s fellépése. A koncert során egy ponton összedőlt a díszlet, szikrák és lángok csaptak fel, miközben a banda játszott, Oliviát pedig sietve kimenekítették a színpadról.
A közönség soraiban ülő Selena Gomez is értetlenül nézte, mi történik. A színpadon Rodrigo Vampire című klipjét alkották újra, amiben szintén hasonló káosz alakul ki.
Az események olyannyira felpörögtek a Rodrigo és a Guts körül, hogy az Apple is vele hirdette egyik új eszközét. Az új telefonját frissen piacra dobó cég jóformán a Get Him Back! napokban debütált klipjével jelentette be az iPhone 15 Pro megjelenését. Magát a klipet is a telefonnal rögzítették, Xiau „X” Liu rendező pedig az eszköz innovatív „crash zoom” technikáját is alkalmazta a videóban. Új teló, új album és még több millió tini bevonzása: crosspromóció a javából, ahogy azt a Stereogum is hangsúlyozta.
És ha már Guts, a Vox által felvetett rodrigói kettősség a lemez struktúráját és a komplett diszkográfiát is meghatározza. Fele-fele arányban teszik ki az életművet zongorás balladák, melyek a gimi tornatermében zajló bál lassúzós háttérzenéi és vécében hajtépős, rúzzsal a tükörre írós, lázadó rockhimnuszok is, amikre végig lehet sprintelni a folyosón.
High School Musical némileg másként.
Hiába számít mainstream szupersztárnak Olivia Rodrigo, és hiába hívhatjuk bátran popzenének a Gutsot, a végeredmény egyáltalán nem kelt műanyag-hatást. Rodrigo popzenéje bátran merít az indie rockból és a punkzenéből, bizonyos dalszövegekben pedig még be is szól a műanyagsztároknak olyan bevállalós sorokkal, amiket a Disney pár évvel ezelőtt fixen kiszedetett volna vele.
Van azonban valaki, aki nélkül szinte lehetetlen – és felületes is – lenne ódákat zengeni a Gutsról: ez a személy Daniel Nigro, aki producerként dolgozott a lemez összes számán. Sőt, amolyan háttérbe húzódó ízlés- és hangzásformálóként ő felel Rodrigo összes slágeréért (köztük a valódi blockbuster Drivers License-ért és a Good 4 U-ért is). A producer és Rodrigo a dalokat általában közösen írják, így ami Lana Del Reynek, Taylor Swiftnek, Lorde-nak és Carly Rae Jepsennek Jack Antonoff, és Billie Eilishnak a bátyja, Finneas az Olivia Rodrigonak egyértelműen Daniel Nigro.
A Long Island-i dalszerző-producer (aki az As Tall as Lions énekese és gitárosa is volt) indie rockos múltja ad hitelességet a számoknak, Nigro ugyanis a dalszerzés során érzékenyen merít az ezredforduló környéki alternatív gitárzenékből. Rátapintva a tinédzserek ízlésére a zenész megalapozta és profin legyártotta az énekesnő összetéveszthetetlen, piacképes hangzását, 2021 óta pedig egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik daluk félrement volna, vagy ne került volna fel a toplistákra.
Bár Daniel Nigro 2011-ben Kimbrának, 2013-ban Sky Ferreirának, 2014-ben Kylie Minogue-nak, 2015-ben pedig Carly Rae Jepsennek segített be, beszédes, hogy 2023-ban már csak két közönség- és kritikuskedvenc popdívának a hangzását egyengette, ebből az egyikük Rodrigo, másikuk pedig a Szigeten príma koncertet adó, Lorde-dal is éneklő Caroline Polachek.
A Gutson tehát a Daniel Nigro-féle zenei koncepció párosul az előadó könnyen dekódolható eszmeiségével. Olivia Rodrigo már a fent említett, új szabályok szerint szerveződő popkorszak sztárja, szinte összeegyeztethetetlen The Weeknd rémkínos Idoljában megformálni kívánt mesterséges világsztár archetípusával. A két típusban csak annyi a közös, hogy mindketten a popipari sztenderdek szerint meghatározott szerepkörből törnének ki.
Az énekesnő épp annyira rebellis, mint egy Mia Goth-karakter, de épp annyira eladható, mint Mia Goth maga. Remekül áll neki a szakadt szék (hisz ő is tökéletlen, mint minden ember), de stimmel a pasztellpink rágógumi-buborék hasvillantás is, hisz ő mégiscsak egy csillag.
Bárhogy is, soha rosszabb csillagot a világnak.